Érvelésénél első lépésben abból indul ki, hogy a remény hordozói, az angyalok átváltoztak. Egykor köztünk jártak, az egekig szárnyaltak, és gyakorta hoztak számunkra üzenetet, és könnyen szót értettek velünk, és mi szomjaztuk a megjelenésüket. Újabban azonban az angyalok elvesztették szárnyaikat, egyszerű alakban várakoznak köztünk, szép lassan már inkább arra, hogy mi üzenjünk számukra valamit, ami hírvivő létüket még igazolná. Mi azonban abból az irányból sem híreket nem fogadunk, sem odaküldeni nem akarunk, ugyanis elfordultunk az égiektől. Ez a sajátos angelológia, az angyalok metamorfózisa egy izgalmas elégiának tűnik, mintha Krasznahorkai örömest megnyitná ablakát és szívét a régmúlt csodái előtt (a korábbi megjelenések-epifániák szépségét meg is idézi, ez a beszéd legsikerültebb része), de az általában vett modern helyzet az, hogy az ember elveszítette a képességét arra, hogy az angyalok jelenlétét az élet részének tekintse és átélje, ahogy fogalmaz: a remény éppen végleg kifogyott.

Az első halandó asszony isteni büntetésként Prométheusz lázadásáért, a szelencéből minden bajt a földre zúdít, s ahogy a nagy pithos edényre Pandóra a fedelet rémülten visszarakja, már csak a remény marad benne. Az értelmezés leggyakrabban a bajok forrásával foglalkozik, tehát azzal, hogy miként szabadította Pandóra az emberiségre a bajokat, de érdemes fölfigyelni arra is, hogy a remény megítélése nem feltétlenül jó, Zeusz akaratából a bajok közé van elkeverve, és különösen azt érdemes tekintetbe venni, hogy a remény a szelencében, tehát a pithosban maradt. Ez hozzávetőleg azt jelenti, hogy mindent, ami a reményhez hasonló, az ember maga hozott létre, sorsa könnyebbítéséért elképzelte a maga számára, de az olümposziaktól származó tényleges remény elzárva maradt. Különben a reményvesztettség egyáltalán nem modern alakzat, közelebbről talán elég megemlíteni Vörösmarty döbbenetes sorait (Az ember fáj a földnek, majd ugyanitt a költemény híres refrénjét: Nincsen remény!). De ott van Danténál is fölírva: Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,/ csupán örökkel; s én örökkön állok./ Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. 

Az angyalok kérdésében – amikor a régmúlt angyalaitól eljutunk az életből kiszorított és elutasított angyalokig – mintha megint megfeledkezne Krasznahorkai arról, hogy egy angelológiai fokozott értékvesztés egyáltalán nem lesz érvényes, nem úgy van, hogy az egykor vágyott és könnyebben körvonalazódó angyalokhoz képest a maiak hétköznapiak és felismerhetetlenek lettek. Rilke azt mondja: Iszonyú minden angyal. De jóval korábbról keresve példát, nyugtalanító félelem és fölzaklató reszketés mindjárt az egyik első angyali történet, amikor Ábrahám hitének igazolására azt a próbatételt kapja, hogy Mórija hegyén saját fiát feláldozza. Kierkegaard mély belátással tárja fel, hogy milyen rendkívüli és félelmetes Ábrahám feladata, amelyet az angyal legvégül, csak akkor tesz érvényessé, amikor Ábrahám áldozatra felemelt jobbját az utolsó pillanatban megállítja, és ezzel igazolja a hitét. A legkeserűbb mozzanat talán az lehetett, amikor az áldozati helyhez közeledve Izsák minden bátorságát összeszedve megkérdezte: Édesapám, itt a parázs meg a fa, de hol a bárány? Alighanem ezek a régebbi angyalok sem egyszerűsíthetők le ünnepi öltözékben, szalagra írt üzenetekkel közlekedő lényeknek, és éppúgy rejtve maradtak Ábrahám vagy Izsák előtt, amíg el nem jött a pillanat. És vajon ez nem egy örök történet, vajon nem helyesebb azt mondani: amíg el nem jön a pillanat? Az európai kultúra talapzatán állva lehetséges-e bejelenteni valaminek, különösen a reménynek a végét?

Krasznahorkai második lépésben azt is megállapította, hogy az ember a magasztos elveitől elszakadt, elveszítette méltóságát. Valamiért azt tartotta itt fontosnak elmondani az emberről, hogy feltalálta a dögevést, hordákba verődött, bejárta és kirabolta a Földet, majd olyan fegyvereket készített, amelyekkel akár sokszor egymás után elpusztíthat mindent, és végül már semmiben sem hisz. Ráadásul, ismeretei gyarapodásával mindent rögzítve feljegyzett magának, ezért már nem emlékezik, csak rövidtávú memóriája maradt (bár az is többezer éves egyiptomi szentencia, hogy az írással óvakodni kell). Mennyire más ez az inventárium, ez az összefoglalás, mint amilyet Szophoklész kardala énekelt egykor! Amott az ember ugyancsak bejárja a Földet, elejti a vadakat, termőre fordítja a kietlen tájakat, az ismereteit széllel versenyző gondolatok gyarapítják, és a nehéz nyavalyákra gyógyírt gondol ki. Csakhogy Szophoklész kardala eltérően összegez: hazátlan, akinek jó, ami nem szép. Tűzhelyemnél nincs helye, ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik. 

Krasznahorkai harmadik lépése az eddigieknél is nyugtalanítóbb. A Théseus-általános című elbeszélésében megismert – még 1993-ban publikált – történetet tömören felidézve, ez a fiktív oratio azt mondja, hogy a jó soha nem érhet a rossz nyomába. A történet röviden egyébként az, hogy a berlini földalatti egyik osztott peronú állomásán – ahol csak a megfelelő menetirány közelíthető meg adott oldalról, a másik peronhoz a vágányok feletti átjárón lehet lejutni – egy hajléktalan mások szeme láttára könnyít magán, amikor a szemközti oldalon a rendőr is észreveszi, és igyekszik már onnan felszólítani a szabályok betartására. Mivel nem jár eredménnyel, sietősen nekivág a körbevezető meglehetősen hosszú útnak, míg a koldus próbálja magát gyorsan rendbe szedni, és szeretne eliszkolni a számára rendelkezésre álló sokkal rövidebb úton. A történet izgalmasan indul, de Krasznahorkai valami megmagyarázhatatlan didaktikai leleményt vélt itt azonosítani, amikor megállapítja, hogy a rendőr a mindenki által elfogadott Jó, míg a szabályszegő hajléktalan a Rossz, valamint a köztük lévő elválasztó vágányok miatt a Jó soha nem kaphatja el a Rosszat. Azután, vélhetően csak azért, hogy a gondolat körbeérjen, a beszéd még ezt a mondatot is tartalmazza: a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény.

Ez a váratlan megállapítás több kérdést vet föl. Mindenekelőtt, hogy a közrendre felügyelő mindenki által jóváhagyott és ezért kötelezően megbízott szerv miért lenne a Jó (vagy a Jó hiteles képviselete)? Ha például a törvény lenne a Jó, bár nem feltétlenül a közlekedésrendészeté, akkor elfogadható lenne egy óvatos asszociáció. Nem tudjuk továbbá, hogy a rendőr helyesen ítélte-e meg a helyzetet. Nem tudjuk, hogy a hajléktalan esetleg nem heccből, a zsebébe rejtett kis teásflakonból mímelte-e azt, hogy vizel, és voltaképp csak tréfáról volt-e szó? Miért ment itt feledésbe Platón elgondolása, hogy az állam rendjét a bölcsesség kell irányítsa, az őrök az állam rendjét csupán fenntartják, és erényük a bátorság, azonban semmi esetre sem azonosíthatók a jóval. A rosszra vonatkozóan talán Dante felosztását idézhetnénk fel, aki szerint a leggonoszabbak azok, akik jóakaróik elárulói. A hajléktalan miért testesítené meg a berlini vagy az európai civilizáció gonosztevőit? A hajléktalanok nem inkább a kárvallottak és vesztesek, akik esetleg betegek és éppen a reményt szomjúhozzák? Az sem világos, miért ment feledésbe Zénon apóriája ennél a szövegnél, hiszen ismerjük a paradoxont, hogy Akhilleusz, ha előnyt adott neki, akkor nehezen éri utol a teknőst (amíg behozza a köztük meglévő távolságot, addig a teknős továbbhalad, és így tovább). Hiszen ez a fürge rendőr és a hajléktalan ugyanebben a helyzetben van!

Végül arra kell emlékeznünk, ha a nekünk kimért arasznyi idő és a személyes felelősség korlátai miatt a felmentés örvényébe is csábítana a hagyomány (itt ismét Szophoklésztől idézve): Nem születni a legnagyobb boldogság, de a második/ Megszületve hamar megint/ Visszasüllyedni ahonnan jöttünk; másként beszél Akhilleusz, amikor Odüsszeusz az alvilágba merészkedik, és a halott hős isteni tetteit és az odafönt ráháramló dicsfényt neki szóba hozza: Csak ne dicsérd a halált nékem soha, fényes Odüsszeusz./ Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,/ egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,/ mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak. Ami ebből számunkra megszívlelendő: ha borzongatóan kifejezőek is, a reménytelenséget leíró szövegek nem feltétlenül a legjobbak, legalábbis amennyiben az irodalomhoz a Homérosz által kezdeményezett horizont szerint viszonyulunk. Vagy ha Attilára gondolunk (ó, irgalom Atyja!): ő is fel-alá járkált Szárszón a peronok között, s bár a kilátástalant választotta, nem anélkül, hogy előtte levelet ne írt volna Flórának…