Hogy kerül a csizma az asztalra? A futballban, különösen a stadionokban elvárt magatartás szintjén a nemzetközi és velük összhangban, helyesebben azokat kényszerből követve a nemzeti szövetségek tiltanak és szankcionálnak mindenféle politikai, ideológiai megnyilvánulást. Ne csupán durva rasszista, diszkriminatív cselekedetekre, gesztusokra gondoljunk. Marc Guéhit, a Manchester City – akkor még a Crystal Palace – játékosát az angol szövetség (FA) két éve megdorgálta a szabályok megsértéséért, mert hogy a csapatkapitányi karszalagra alig láthatón a következőket írta: „I love Jesus”, illetve „Jesus loves you”. Cody Gakpo ennél is rosszabbul járt. A Liverpool játékosa az előző idényben a Tottenham elleni rangadón gólörömében levette a mezét, s alatta a trikójára írt következő üzenetet lehetett olvasni: „I belong to Jesus”, azaz Jézushoz tartozom, kicsit szabatosabban, Jézusé vagyok. Mi a baj ezzel? Semmi. Gakpo mégis sárga lapot kapott érte – hivatalosan persze a mez levételéért.

Persze vannak kivételek. Egy hete a Leeds–Manchester City Premier League-mérkőzésen a hazai szurkolók egy csoportja jól hallhatóan fütyült, mialatt a vendégek három muszlim játékosára tekintettel a játékvezető iftárszünetet rendelt el. Nem csupán a Kick It Out szervezet, hanem még Pep Guardiola is rosszallását fejezte ki emiatt. A Leeds drukkerei különben is kemény legények hírében állnak, mi sem természetesebb, hogy a fütty mögött rasszista indíttatást feltételeztek. Ami ellen Simon Jordan, a Crystal Palace korábbi tulajdonosa okkal emelte fel a szavát: miért kiáltanak egyből rasszizmust, nem lehetséges, hogy a hazai szurkolók csupán időhúzásnak minősítették a szünetet, ami az 1-0-s előnyét őrző Manchester Citynek kedvezett?

Miért ennyire megértő az európai futball a ramadánnal, ami idén történetesen éppen egybeesik a húsvétot megelőző nagyböjttel? Persze értjük. A nappal böjtölő muszlim játékosoknak nem csupán a teljesítményét befolyásolná kedvezőtlenül, ha napszállta után nem vehetnének magukhoz gyorsan ételt és italt, még az egészségüket is kockáztatnák vele. Igen, talán. Különösen az ortodox keresztényeknél ma is eleven a hagyomány, miszerint nagyböjt alatt péntekenként – sőt szerdánként is – nem csupán a hústól való tartózkodást követelik meg, de eme napokon kívánatos az egyszeri táplálkozás is. Mi történne, ha egy keresztény játékos erre hivatkozással kérne szünetet? Még a gondolata sem merül fel.

A ramadánra is lenne más megoldás. A valóban szekuláris elv szerint az érintett klubok mérkőzéseit napszállta után kellene kezdeni. Senki ne mondja azt, hogy ne lehetne így összeállítani a versenynaptárt. Arról már nem is szólva, az iszlám is elfogad olyan élethelyzeteket, amikor ramadán alatt megszakítható a böjt napnyugta előtt. Nem akarok ingoványos talajra tévedni, de talán a sport is biztosíthat bizonyos engedményt.

A keresztény hagyományaitól, ünnepeitől megfosztott, elaggott tömeg azonban már rég nem botránkozik meg az iszlám szokásain, sőt megborzongással vegyes tisztelettel viseltetik irántuk: lám, a muszlimok még imádkoznak, böjtölnek. Éppúgy, mint eleink, tegyük hozzá.

A labdarúgás amúgy ez utóbbira is szolgáltat példát. Franciaországban elvileg nincs, gyakorlatilag mégis van iftárszünet, miként azt a Nantes–Le Havre mérkőzésen láthattuk. A szabályok sűrűjében kiskaput találva a hazaiak kapusa, Anthony Lopes kért ápolást, mert a mezőnyjátékosokkal szemben a kapusnak ennek végeztével nem kell elhagyni a játékteret. Az öt percre nyúlt orvosi ápolás alatt a ramadánt tartó muszlim csapattársak kényelmesen vehettek táplálékot magukhoz az oldalvonal mellett. A francia szövetség persze nem indított vizsgálatot a nyilvánvaló elterelő hadművelet miatt.

Manapság már ritkábban hozzák fel, de közismert a konteó, miszerint a Bosman-szabály, a labdarúgás nemzeti kereteinek feloldása az euró­pai multikulti kísérleti laboratóriumaként is szolgált. A sportban ugyanis a győzelem mindennél fontosabb, az eredmény mindent felülír, e cél oltárán a szurkolók is könnyebben hoznak áldozatot, alkalmasint mondanak le évszázados hagyományaikról, tépik el az európai futball kultúrateremtő kötelékét. Három évtized alatt felismerhetetlenül megváltozott az európai futball. Amely a jelek szerint újabban egy új kultúra, sőt civilizáció meghonosításának eszközeként is szolgál.

„Ezer bűnünk iszonyatos terhe / Nehezedik súlyos keresztedre” – ahogyan nem zengik a stadionokban. 

Ha így akarjuk, hát legyen. Ámen.