A nyolcvanas–kilencvenes években persze még gyakoribbak voltak a kemény, mint az enyhe telek. A sportág akkori irányítói és szerelmesei talán maguk sem gondolták, hogy a lelkesedésüket, elszántságukat kifejező kapu mára egy letűnt korszak rekvizituma csupán. Még ma is áll a lőtér, a pályát időnként – most is időszerű lenne – megtisztítják az ágaktól, gallyaktól, sőt vihar tépte fáktól, olykor versenyeket is rendezek, de jellemzően inkább nyári, síroller műfajban, a 2021-es diákolimpia az interneten elérhető legutóbbi téli viadal Galyatetőn…

Csupán az a kérdés motoszkál bennem, ha Johannes Hösflot Klaebo – akinek, ha már az elődje, Petter Northug is kiérdemelte, hamarosan menthetetlenül szobrot állítanak – dia­dalmenetét látva netán akad olyan magyar gyerek, aki a fejébe veszi, márpedig ő sífutó szeretne lenne, ugyan mit mondhatunk neki. Hogy nyaranta tessék szorgalmasan naponta több órát rollerezni, ősszel irány észak vagy valamelyik gleccser, télen pedig utazás versenyről versenyre? S ha történetesen akad, aki ezt vállalja, s netán eljut odáig, hogy edzettség terén felveszi a versenyt a legjobbakkal, akkor botlik csak bele az ezeknél is nagyobb akadályba, amiről Pónya Sára, Laczkó Lara Vanda, Büki Ádám és Kónya Ádám órákon át tudna mesélni: megfelelő technikai háttér, a már-már csillagászati összegre rúgó vaxolás nélkül esélye sincs versenyre kelni az elittel.

Minden sportágra igaz: megfelelő szabadidős és utánpótlásháttér nélkül nincs profi sport sem. Magyarországon a sífutás csupán néhány megszállott és lelkes amatőr sportja. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez ne lenne így jó.

Utóbbi képviselői a milánói–cortinai játékokon némileg csalódást okoztak. Tudom, hogy a Liu fivérek – még ha országok között bizarr is így fogalmazni – átigazoltak Kínába, hiányukban a legsikeresebb magyar, Jászapáti Petra súlyos sérülés, térdszalagszakadás miatt lemaradt az olimpiáról, továbbá azt is, hogy a vegyes és a férfiváltónk így is kijutott a játékokra, mégis lehet hiányérzetünk. Nem volt egyetlen igazán jó futamuk a magyaroknak, a honosított Moon Wonjunt 1500 méteren ráadásul ­rossz rajt ­miatt kizárták. Nem dráma, pláne nem kudarc vagy szégyen, de a sportág magyarországi lehetőségei ennél azért jobb szereplésre predesztinálják a mieinket. A gyorskorcsolya klasszikus ágában is egy honosított, az eredetileg szintén koreai, amúgy háromszoros olimpiai érmes Kim Minszok képviselte hazánkat. Noha nem vallott szégyent, akár csak Moon Wonjun, sem az eredményeivel, sem az egyéniségével, megnyilvánulásaival nem támasztotta alá honosításának szükségességét.

Azért mondhatjuk ki mindezt, mert van ellenpont. Igen, Pavlova Mária és Szvjatcsenko Alekszej. Hosszú évek óta napirenden van: műkorcsolyában vajon mi az oka annak, hogy Sebestyén Júlia 2004-es Európa-bajnoki győzelme óta a magyarok világversenyen egyetlen érmet sem szereztek? Az elmúlt két évtizedben nemzetközileg csupán Hoffmann Nórát (előbb Elek Attilával, majd az orosz Makszim Zavozinnal) és az Eb-nyolcadik Tóth Ivettet jegyezték a mieink közül. Sokan azzal indokolják az eredménytelenséget, hogy úgymond az oroszok – nemcsak versenyzők, hanem edzők is – kivételezett helyzetbe kerültek, és elnyomják a magyarokat. Nem értek hozzá, de ez így túl egyszerűen hangzik. Az viszont biztos, hogy éppen ezért Pavlova és Szvjatcsenko honosítását sem fogadta általános eufória.

Mint oly sok minden, mára a honosítás kérdése is felpuhult. Az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc a 2004-es, hazai rendezésű divízió I-es jégkorong-világbajnokság előtt csak hosszas mérlegelés után, az utolsó pillanatban írta alá a felvidéki Sille Tamás állampolgársági kérvényét. Ma már egy mukkot sem kell tudni ahhoz, hogy egy sportoló ebben az érdemben részesüljön. Jó ez így? Kitágult a világ, de hajlok arra, hogy nem. Azzal a kiegészítéssel, még ha ez jogilag nem is releváns, nincs általános recept. Befogadó és befogadott – közös a felelősség. A sport, helyesebben a sportpolitika felől nézve Pavlova Mária és Szvjatcsenko Alekszej nem pusztán az érvényesülés miatt igazolt Magyarországra. Pavlova ugyan már 2021-ben feltűnt nálunk, Szvjatcsenkónak viszont nyilván a háború, az oroszokat sújtó szankció adta meg a végső lökést az emigrációhoz. Oroszország magatartása még tetézi a nehéz és fájdalmas döntésüket: Mihail Gyegtyarjov sportminiszter szerint az a harmincnyolc orosz sportoló, aki más ország színeiben indult a téli olimpián, hazaárulást követett el.

Pavlova és Szvjatcsenko úgy lett negyedik a műkorcsolyázók párosversenyében, hogy sokak szerint akár érmet érdemeltek volna. Így is ők érték el a legjobb magyar eredményt a téli olimpián. A honosításuk nem pusztán ezért sikertörténet. Hanem azért is, mert nemcsak azt tartják számon, amit adtak, hanem azt is, amit kaptak. S kellően intelligensek ahhoz, hogy tudják, nem csak a jutalom járt előbbiért, utóbbit is illik viszonozni. Árulkodók a gesztusaik. Pavlova a színpadiasság legcsekélyebb érzete nélkül mondott köszönetet a magyaroknak, Szvjatcsenko pedig elkezdte a nyelvünket tanulni, mi több, néhány szóval magyarul is nyilatkozott, az a szív pedig, amit a lihegőben, magyar melegítőben a kezükkel formáltak, nemcsak a rokonoknak, barátoknak, hanem nekünk is szólt.

Végezetül még egy élmény a Mátrából. A hüttében – avagy a mátrixban, amiből egy napra sincs menekvés – egy amerikai hölgy ült mellettem, a laptopját püfölve. Beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült, a férje magyar, két gyerekük van. A férje inkább Amerikában élne, ő viszont, aki New Yorkban, Harlemben nőtt föl, pontosan tudja, hogy a gyerekeinek sokkal jobb, ha Magyarországon nevelkednek. Nem csak sokkal nagyobb biztonságban, s ami ezzel együtt jár, szabadságban. Azért is, mert mint mondta, a magyarok, ha beszélgetnek, nem azért fecsegnek kedvesen, mert így illik, hanem mert valóban kíváncsiak a másikra.

Tényleg nem vagyunk tisztában a ránk leselkedő igazi veszéllyel.