– Az egyetemre vezető útja annak idején nem volt egyszerű. A szocializmusban családi háttere miatt nehézségei adódtak. Hogy emlékszik vissza a kezdetekre?
Szondi György különleges életútja
– Angol hadifogolytáborban születtem Ausztriában. Háromhetes koromban a tábor felszabadult, azonnal hazaindultunk. Onnan kezdve minden keservesen alakult. Édesapám ludovikás tiszt volt, osztályidegen lett. Nyugdíjazásáig a legkeményebb helyeken állt helyt fizikai munkásként. Egyenes gerinc, példás helytállás. 1963-ig magam is ikszes. Megtanultam tőle a küzdést.
– Mi vonzotta önt a bolgár nyelvben és kultúrában?
– A szinte-véletlen vitt az ELTE-n – már egyetemi honpolgárként levelezőn kezdett tanulmányok során másodévesként nulla tudással – az alapozó tanfolyamot hirdető bolgár szakra. Az első szigorlat után a könyvtár szak helyett a bolgárt vettem fel, s kaptam kézhez négy év után magyar–bolgár előadó diplomámat. 29 éves voltam. Szinte azonnal lektor lettem a szófiai egyetemen, négy pazar esztendőt töltöttem el ott családommal. Rengeteg „diák” a Magyar Kulturális Intézet nyelvtanfolyamain. Az első nagy – nívódíjas – fordítások. Barátságok bolgár írókkal, jobbadán a „megtűrtekkel”. Gyönyörű, sűrű, életmeghatározó kezdőévei egy fél évszázados (és kiváltságos) magyar–bolgár kulturális középponti jelenlétnek. Életem sínre állt.
– Bulgáriában az irodalmat szerető emberek saját költőjüknek tartják önt, Djord Szondi néven jelennek meg bolgár nyelvű versei, írásai. Az alkotóművészinél is jelentősebb irodalomtörténészi és kulturális szervezői megbecsültsége. Szakmai és állami kitüntetések sora bizonyítja – két bolgár egyetemnek is díszdoktora –, hogy Bulgáriában elismerték sokirányú munkásságát.
– Bulgáriában igazán jól cseng a Szondi név. Öröm és felelősség ez. Mögöttem a sok területen és minőségben elvégzett munka, főleg 2016-tól, ugyanakkor az adósság is (elsősorban magam felé). Elsősorban – az ezredfordulón – ötesztendei szolgálatom idején a Szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként, majd utána újabb öt év mint a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem vendégdocense a magyar szakon. Ami a bolgár költő mivoltomat illeti, s ez már magánöröm, igen, két bolgárul született verseskönyvemet úgy elemzik tanulmányok, mint amelyeknek a szerzője a bolgár költészet egyfajta megújítója.
– 1975-től az Országos Idegennyelvű Könyvtár volt a folyamatos munkahelye nyugdíjba vonulásáig. Mivel foglalkozott itt?
– Akkor még Állami Gorkij Könyvtár volt a neve. Friss diplomásként Sándor László igazgató úgy vett fel szerződéssel, hogy pár hónap után, amikor elnyertem szófiai oktatói állásom, állományba vett. Ez az emberi gesztus kötelezett engem. Munkahelyem 2009-ig a könyvtár volt, ahonnan különböző – akadémiai, minisztériumi, írószövetségi stb. – kikérésekkel összességében húsz évet Bulgáriában dolgoztam. Közben – magyar–bolgár összehasonlító nyelvészeti témában Szófiában megvédett disszertációm után – kandidátus lettem, kutatónapokkal rendelkeztem, haladtam az előmeneteli grádicsokon, a nyugdíjhoz már főkönyvtárosként, főtanácsosként érkeztem. Az itthon töltött esztendők alatt két-három osztályon is dolgoztam, hol bolgaristaságom kamatoztatva, hol „büntetésből” könyvtárlátogatókat szolgálva ki, de itt így is megtaláltam a módját, hogy kutatómunkájukban sokaknak segíthettem. Legalább két évig a tudós Komáromi Sándorral nulláról felépítettük a Világirodalmi Központi Katalógust: temérdek minden-nyelvű katalóguscédulák terítették az íróasztalom. Rendszert építettünk Sándorral, abba soroltam be sziszifuszian az így-úgy címleírt könyveket.
– Az Európa Kiadónál végzett munkájáról mit tudhatunk?
– Karig Sára javaslatára Domokos János igazgató keresett meg, hogy lennék-e Sára után a bolgár irodalom külsős, de teljes jogú szerkesztője a kiadónál. Megtisztelő, „testhezálló”, felelősségteljes munka volt, pompás tíz év 1980–1990 között. Osztovits Levente, az akkori igazgató közölte: Gyuri, sajnos idáig, köszönöm munkád, de viheted az összes kéziratot, mi már több bolgár könyvet nem tudunk kiadni. A lefordított szerzők és könyvek – két kivétellel – aztán megjelentek a Kráter, majd a Masszi Kiadónál, a legtöbb pedig az általam alapított Napkút Kiadóban. Az Európa Kiadóban töltött kivételes esztendeim csupa nyitottságot, a lehetőségekhez képest jóformán szabad kezet, alkotói biztonságot jelentettek. Büszke vagyok az ott megjelent bolgárról fordított kötetekre, a meg nem jelentekre is, és boldog lehettem a négy fordítói nívódíjam miatt.
– Beszéljünk irodalomszervezői, kiadói, folyóirat-szerkesztői tevékenységéről is. Élete melyik időszakára emlékszik vissza legszívesebben?
Nem következhet most életútleltár, de köszönöm, hogy kérdései a Magyarországon alig ismert bolgaristaságomra is hangsúlyt tettek. A Polisz folyóirat után 1999 januárjában indult az évente tíz tematikus összeállítással jelentkező Napút, 1999 szeptemberében foglaltam el intézetvezetői helyem Szófiában. A 2004–2009 közötti vendégoktatói szép időszak volt Szófiában. Vagyis tíz évig az ezen idő alatt megjelenő száz Napút-szám, majd benne a Káva Téka-füzetmelléklet mindegyike onnan született.
Egy tematikus szám összeszervezése pedig nem kis munka. 2003-ban alapítottam meg a Napkút Kiadót, s jött létre a Cédrus Művészeti Alapítvány. Ez a 27 év is életem pazar időszaka. Nem tudok választani színes bolgarista „működésem” és irodalomszervezői tevékenységem között. 2016-ig ez egybe is szövődött. Ebben az évben váltunk szét fiammal, akivel addig felejthetetlenül munkálkodtunk együtt. Boldog vagyok, hogy sokszor első könyvével révbe kormányozhatok megannyi szerzőt, s hogy folyóirat-vállalásunkban sok ezer alkotó-kutató embernek biztosíthattunk megjelenési lehetőséget. Ideje jön, hogy – évtizedek után – a magam munkáira, könyveire is időt szenteljek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!