Az orosz–ukrán innovációs háború

Robert C. Castel: Az orosz–ukrán innovációs háború

Valójában két hibrid rendszer szkanderjéről van szó a szürke ötven árnyalatában.

technológia innováció stratégia geopolitika orosz-ukrán háború paradigmaváltás 2025. 11. 22. 6:32

Az orosz–ukrán háború kitörése óta divatos toposznak számít ellentétbe állítani egymással az innovatív ukránokat, a maradi és begyepesedett oroszokkal. Ez a fajta narratíva több sebből vérzik az orosz siklóbombák és elektronikai hadviselés csapásai alatt, de bizonyos körökben még mindig szilárdan tartja magát. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a katonai innováció kutatójaként ezt a fajta megközelítést mindig is rendkívül tévesnek és rendkívül károsnak találtam.

Ha nekem kéne megválaszolnom azt a kérdést, hogy hogyan is néz ki az a bizonyos orosz–ukrán innovációs háború, erre két szemszögből tudnék választ adni. Az egyik perspektíva a már említett innovációkutatás perspektívája. A másik pedig a geopolitika jellemző perspektívája, amely a szakma természeténél fogva teljesen más eszköztárral dolgozik.

Ahhoz, hogy az innovációkutatás perspektívájából elemezzük az orosz–ukrán szkandert a katonai tanulási modellek terén, először is meg kell ismernünk néhány alapfogalmat és dichotómiát.

Az első és a legfontosabb dichotómia a békebeli, illetve a háborús innovációt választja ketté. A második az innováció irányával foglalkozik, és meghatározza a felülről lefelé, illetve az alulról felfelé létrejövő innováció fogalmát. A harmadik dichotómia, amivel érdemes megismerkednünk, az a fenntartó, illetve a bomlasztó innovációk közötti különbségtétel.

De mi is az a katonai innováció tulajdonképpen? Amikor katonai innovációról beszélünk, akkor általában négy fogalmat gyúrunk össze egyetlen gyurmagolyóbisba.

Az első ilyen fogalom maga

a szűken értelmezett katonai innováció, ami általában három lépcsőben zajlik le. Ezek a feltalálás, az inkubáció és az implementáció (megvalósítás). Fontos azt is megjegyezni, hogy pusztán a feltalálás önmagában nem jelent semmit. Tehát egy-egy katonai szervezetnek vagy egy államnak hatékonynak kell lennie az innováció mind a három lépésében ahhoz, hogy az innováció számottevő katonai hatékonyságnövekedést generáljon.

A második fogalom a katonai adaptáció, ami gyakorlatilag a meglévő doktrínák, taktikák vagy technológiák módosítása a háború keltette nyomásra adott reaktív válaszként.

A harmadik fogalom a katonai emuláció. Ez az ellenfél sikeres innovációjának vagy adaptációjának a szándékos másolása.

Végül, az idézőjelbe tett „innováció” negyedik fajtája a katonai iteráció, egy meglévő rendszer gyors, inkrementális (fokozatos) fejlesztése, amely a lépés-ellenlépés ciklus motorját képezi.

Most, hogy a szükséges építőkövek a rendelkezésünkre állnak, górcső alá vonhatjuk az ukrán és az orosz innovációs stílus közötti különbségeket. Végletekig leegyszerűsítve a dolgot, az ukrán és az orosz innovációs paradigma közötti különbség lényege egy „innovációs kultúra” szembeállítása egy „innovációs rendszerrel”.

A 2022-ben váratlanul kitört háború sajátságos körülményei között hamar megmutatkoztak az ukrán innovációs paradigmának a hatékonyságai. Az ukrán innovációs modell rendkívül kreatívnak és termékenynek bizonyult, különösen a feltalálás szintjén. Számottevő részét képezte az alulról jövő innováció, továbbá szinte az összes innovációs lépés a háborús innováció keretei közé tartozik.

Ez a decentralizált ukrán innovációs paradigma volt az, amely olyan egzotikus technológiákat vezetett be a háborúba, mint a tengeri drónok (Sea Baby, Magura stb.), az FPV drónok, és olyan digitális parancsnoki rendszerek, mint a Delta vagy a Kropyva. Ugyanez az innovációs ökoszisztéma olyan létfontosságú megoldásokat is kreált, amik már inkább a katonai adaptáció világába tartoznak. Gondolok itt elsősorban a FrankenSAM légvédelmi rendszerekre, amik nyugati és exszovjet technológiákat ötvöznek egybe.

Ennek a sajátos innovációs paradigmának természetesen voltak árnyoldalai is. Míg a feltalálás terén rendkívül hatékonynak bizonyult, az inkubáció és az implementáció terén hamar megmutatkoztak a gyengeségei. A számtalan párhuzamos fejlesztés, ami például a dróngarázsokon és a szoftverfejlesztők számítógépein hömpölygött át, sikertelennek bizonyult, és a rendszer képtelen volt arra, hogy néhány alapvető típusra egyszerűsítse és észszerűsítse az ukrán termelést.

A nagyfokú decentralizáció megnehezítette a háború tanulságainak a széles körű beépítését a továbbtökéletesített rendszerekbe. Mindez az ukrán katonai innovációt nagyon sebezhetővé tette az orosz válaszlépésekkel szemben.

Az ukrán „innováció kultúrájának”, a lövészárok másik oldalán az orosz „innováció rendszere” feszül.

Az alulról jövő ukrán innovációval ellentétben az orosz innovációs filozófiát sokkal inkább a felülről kezdeményezett innováció jellemzi. Ott, ahol az ukrán innováció sok tekintetben bomlasztó innovációnak számít, és jelentős mértékben szakít a háború előtti békebeli innováció hagyományaival, az orosz innovációs paradigmát sokkal inkább a folyamatosság jellemzi. A háború kezdeti időszakának kudarcaiból az oroszok nem azt a következtetést vonták le, hogy a meglévő paradigma azért nem működött, mert alapvetően téves, hanem azért, mert a végrehajtás nem volt megfelelő és a szükséges összetevők nem álltak rendelkezésre elégséges mennyiségben. Ez alól csupán a békeidőbeli innováció, a zászlóaljharccsoport tündöklése és bukása képez igen fontos kivételt. Azonban ezen a téren sem egy bomlasztó innovációt látunk válaszként, hanem inkább egyfajta visszatérést az innováció előtti régebbi doktrínákra és szervezeti formákra.

A vegytiszta katonai innováció helyett az orosz katonai innovációt sokkal inkább a sikeres adaptáció, az emuláció és az iteráció jellemzik. Az előbbinek talán a legszélesebb körben ismert példája az orosz siklóbombák kifejlesztése már meglévő technológiai komponensek felhasználásával.

Ami a katonai emulációt, vagyis az ellenfél lépéseinek az utánzását illeti, a legjelentősebb orosz sikereket ezen a téren az FPV-drónok bevezetésében láthatjuk, ahol sikerült aránylag rövid idő alatt kicsikarniuk a „drónfelsőbbrendűséget” az ukránok kezéből, annak ellenére, hogy ennek a technológiának nem ők voltak a bevezetői.

Ahogy a háború természete egyre inkább megváltozott, és a gyorsan mozgó hadviselési formát az attríciós (felőrlő) háború váltotta föl, az orosz „innovációs rendszer” egyre inkább felülkerekedett az ukrán „innovációs kultúrán”. Az orosz ipar képes volt szabványosítani néhány alapvető innovációt, és ezeket a termékeket nagy mennyiségben előállítani. Erre pedig a háború által szétzilált és külföldről egyenlőtlen módon támogatott ukrán ipar egyre kevésbé képes. Az egyéni eszközök szintjén az ukrán katonai innováció talán kreatívabb eszközöket hozott létre, ugyanakkor a rendszer szintjén a kevésbé látványos, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló orosz innovációs termékek egyértelműen nagyobb katonai hatékonysághoz vezettek.

Az orosz és az ukrán innovációs paradigmák ütközése és az orosz innovációs filozófia nem kifinomult, de bizonyított katonai hatékonysága el kell hogy gondolkodtassa a nyugati katonai döntéshozókat és a nyugati technológia stratégiai vezetőit a jövő háborúira való felkészülés jelenlegi irányával kapcsolatban.

Ez lenne tehát az innovációelmélet válasza a cikk elején feltett kérdésre. De mit szól mindehhez a geopolitikai elemző?

Azt, hogy mindez egy igen elegáns, intellektuális gyakorlat. De ez a két innovációs filozófia sokkal inkább ideáltípusok, mint a valós életben gyökerező konstruktumok. Mindkét hatalom innovációs tevékenysége tartalmaz összetevőket mind a két világnézetből még akkor is, ha ezeket az összetevőket eltérő arányban keverik. Valójában két hibrid innovációs rendszer szkanderjéről van szó, a fekete-fehér helyett a szürke ötven árnyalatában.

Továbbá a geopolitikai szakember rámutatna arra is, hogy az, amit innovációs filozófiának, innovációs paradigmának vagy innovációs döntéseknek aposztrofál az előző perspektíva, az valójában a kényszerítő körülmények üllőjén lett kikalapálva.

Az ukrán és az orosz katonai innováció közötti különbség valószínűleg sokkal mélyebben gyökerezik a két ország közötti objektív különbségekben (a lakosság, illetve a gazdaság mérete, a rendelkezésére álló ipari és gazdasági erőforrások stb.), mint a szemben álló felek innovációs kultúrájában.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa