Versek az útkanyarban

Megyünk, fújtatunk, faljuk az időt és a távolságot, észre se vesszük, hogy fasírttá darálunk minden napot, de hát így kell, nem lehet megállni, hiszen aki megáll, az lemarad, és aki lemarad, annak vége, aminél szörnyűbb nincsen, erre gondol az ember minden reggel, mikor ébred, és akkor is, amikor ágyba zuhan, s szeretne rögtön elaludni, de nem tud, mert egyre csak azon töpreng, miként lehetne változtatni, nyilván sehogy, hiszen így csinálja mindenki, ha vinni akarja valamire, de nicsak, abban a kis ligetben, az útkanyarnál két pózna közé zászlókat húzott ki valaki, szakasztott olyanokat, mint a buddhistáké Tibetben, pedig ez Nagymaros, messze esik Tibettől, hanem ez meg itt kis táblán egy vers, átlátszó műanyag borító rajta, hogy le ne mossa az eső, kézzel írva Burns sorai: „Ha mennél hideg szélben…”, apropó, hogy is hívják azt a kopasz ír énekesnőt, megvan, O’Connor, Sinéad O’Connor, ő írt a vershez zenét; milyen különös ez a két faoszlop, lenn Burns, fenn az áthidalón festett figurák: ők nem mennek, ők forognak a hideg szélben, láttukra mégis szétárad az emberben valami melegség, de szemét máris viszi valami tovább, mert az épület ajtaja fölött ingó firma, az a fajta, amit ma már alig látni, hisz a borbélyműhelyeket rég nem jelzi réztányér, és nincs patkó, ahogyan csizma sem, egyszerűen azért, mert elmúltak a kovácsok és a csizmadiák, de vajon mit takar a firmán a kézzel festett két szó: „Napkereki küküllő”, nyilván kerékpárokat, a bejárat előtti kis parkban csaknem egy tucat használt masina áll, és látni az ablakon át benn is néhányat, ahonnan zene szól, különös keleti zene, ami azért különös, mert cseppet sem idegen, sőt szinte hívja az embert: gyere be, barátom, s tényleg muszáj belépni, és mikor benn vagy, egyszeriben természetes lesz minden, pedig az első helyiségben nincs senki, csak az a néhány kerékpár, és a falon egy színes plakát, rajta tizenkét kép az Everestről, mind más fényben mutatja, s mintha a Nap is tisztelettel járná körbe, az ember meg csak áll, és arra gondol, hogy abból az irdatlan magasságból talán Istenhez is fel lehet kiáltani úgy, hogy meghallja, ami persze képletes, ám a könyv a polcon valóságos, buddhista kolostorokról szól, borítóján angol nyelvű a cím, hozzá Lhásza épületei, amiről eszébe jut ez embernek a dalai láma, és akkor nyílik az ajtó, kilép a gazda, úgy, mint egy tanítvány, földig érő kötény rajta, két keze olajos, cseppet meghajol, ez hozzátartozik a vendég köszöntéséhez, mert mint a keleti emberek, vendégként kezeli, akit fogad, bár megkérdi, kerékpárra nem volna-e szükség, de rögtön látja, arcból olvassa a választ, és néhány perc múlva a versről beszélünk, Burnséről, egy hétig lesz kinn, mondja, s hozzáteszi, hogy elkészült a következővel is, Radnóti Szusszanójával, itt van, ó, milyen finom papírra írta: „Szép vagyok? Szép! / Igazán? Gyönyörű! / Te tudod? Tudom én!”; és megállnak, hogy elolvassák? ó igen, és néhányan szólnak is, ha tetszik, azt kérdi, jó-e, hasznos-e, ha Weöres- vagy Burns-verseket rakok ki az útkanyarba? erre nem lehet felelni, hiszen ki gondol arra, hogy jó-e, hasznos-e a levegő, legfeljebb csak arra, hogy rossz, ha nincs, igen, most azt a könyvet olvasom, amit a munkapadon lát, mert estére néha elfáradok, olyankor leülök kicsit, és előveszem Maharsi írásait, lehet mondani, hogy filozófia, de nem a címke fontos, hanem a béke, amit teremt, néhány oldal után, mikor felnézek, a Himalája is eszembe jut, ahol kilencvenhétben jártam egy barátommal, nem igazi hegymászóként, hiszen csak ötezernyolcig mentünk fel, a hatezer fölötti csúcsokért már sokat kell fizetni, mióta mindenki be akarja bizonyítani, hogy le tudja győzni a Himaláját, pedig az embernek inkább magát kéne legyőznie, s hozzá kicsit lassulnia, különben minden mellett elrohan, ami szép és boldoggá tehetné. A nevemet kérdi? Zoller Csabának hívnak, korábban repülőszerelő voltam, harci gépeket javítottam, most csak kerékpárokat, de azt hiszem, ez hasznosabb, egyébként ha erre jár, és szeret egy verset, adja be, örömmel kirakom, hátha más is megszereti.