A győztes oldal

Még nem tudjuk pontosan, hogy rajongva szeretett szövetségeseink miféle háborúba (háborúkba) tessékelik be hazánkat, azt sem tudjuk, hogy a tejjel-mézzel folyó európai gazdaságból minemű nedvek csurrannak-cseppennek nekünk, de a kínzó bizonytalanság érzetét ne engedjük rátelepedni nemzetünk lelkére. Hivatott vezetőink megnyugtatóan fuvolázzák fülünkbe: történjék bármi, ezúttal végre-valahára a győztesek oldalán állunk. Ez jól hangzik, ám történelmi tapasztalatainkat számba véve, nem igazán derűs perspektíva. Ugyanis a XX. század folyamán mi mindig a győztesek oldalára álltunk, legalábbis csatlakozásunk pillanatában ez volt vezéreink meggyőződése. Ennek ellenére soha nem ülhettünk győzelmi tort, sőt, a sok diadalmas ígéretből semmi jó nem sült ki számunkra. 1914 nyarán azt ígérték, hogy verhetetlen fegyvertársainkkal vállvetve, mire a levelek lehullanak, porig alázzuk ellenségeinket – az eredmény közismert. 1919 tavaszán Kun Béla és tettestársai a világ proletárjaival egyesülendő vitték volna győzelemre a forradalmat – nem jött össze nekik, s a nemzet némi haladékot kapott. 1940 őszén, amikor csatlakoztunk a háromhatalmi egyezményhez, legyőzhetetlen német, olasz, japán fegyverek garantálták a mi diadalunkat is – a következményekről jobb nem beszélni. Aztán egy valódi győztes alá sodródtunk, fél évszázados győzelmi mámor várt reánk. Különösen a békeharc csataterein voltunk sikeresek, hiszen naponta mértünk kiheverhetetlen csapásokat az imperializmusra. A Varsói Szerződés megalakulása után a mi nyilainktól is rettegett Európa, nem beszélve az utolsókat rúgó Amerikáról. Vitéz hadaink a testvéri csapatokkal karöltve legázolták a szintén testvéri Csehszlovákiát – igaz, tizenkét évvel korábban ugyancsak testvéri tankok tiportak le minket. Ebből az a tanulság, hogy testvérháborúban is a győzteshez kell törleszkedni.
Ám nem csak a harctereken voltunk ily elsöprően eredményesek, gazdasági téren is hengereltünk. Bár 1949-ben alakult meg a KGST, igazából csak a 60-as évektől kezdve élveztük áldásos hatását. Akkoriban a Szovjetunió gazdaságilag már utolérte az USA-t, s éppen előzési manőverbe kezdett. A „győzelemre ítélt oldal” jelentései feltartóztathatatlannak hirdették a józan terveken alapuló gazdaság előretörését, s azzal együtt a szocializmus világméretű diadalát. A baráti, testvéri együttműködés keretében a magyar gazdaság is kimeríthetetlen erőforrásokhoz, végtelen nyersanyagkincsekhez, fölényes tudomány-technikai ismeretek tárházához, lenyűgöző termelési tapasztalatok arzenáljához jutott, s szédítő növekedési pályára állt. Ott meneteltünk a győztes oldalon mindaddig, amíg a permanens diadalok súlya alatt a szocialista világrendszer összeomlott. Szerencsére mi nem estünk kétségbe, mert íme, újra a győztes oldalra vergődtünk. Tagja lettünk a NATO-nak, hamarosan belépünk az unióba – csoda, hogy még nem unjuk ezt a töménytelen sikerélményt.
Ha most valaki arra a következtetésre jut, hogy egy kalap alá veszem a kommünt, a háromhatalmi egyezményt, a Varsói Szerződést, a KGST-t a NATO-val meg az EU-val, az téved. Csak annyi a közös bennük, hogy ezek a győztesek oldalán töltött történelmünk jelentős állomásai. Hogy vezetőink mindig a győztes oldalára utaltak bennünket. A dicshimnuszok azonosak, csakúgy, mint az ájtatos jelzők meg a néhány „sajtótisztességben” megőszült bárd, aki pár esztendeje még a Varsói Szerződés fensőbbségét propagálta, manapság pedig a NATO mellett agitál. A tervgazdaság fölényéről szónokolt, most a piacgazdaság mellett kardoskodik. Ez a brancs mindenképp nyerő lesz. Egyébként hogy ki állt a győztes oldalon, az csak utólag derül ki. Még csak nem is egy háborúban, hanem utána, a béketárgyalásokon, jobban mondva az osztozkodásnál.