A lengyel menekült

Egy külföldön élő magyar kutató örvendeztetett meg a levelével. Azt írta, régi lapokat forgatva ráakadt néhány írásomra. Ezeket mellékelte, hátha érdekel. Volt közöttük a harmincas évek elején megjelent újságcikk meg egy haditudósítás is. Ez utóbbi Varsó végpusztulását ecseteli. Újraolvasva eszembe villant egy drámai pillanata ennek a szomorú múltnak.
Többször szándékoztam már megírni, de annyira hihetetlennek tűnt, hogy letettem róla. Nem a hadszíntéren történt, harci cselekményektől távol, mondhatnám: az akkori hátországban. Mert akkor még Plock lengyel városka felett csak a borzalmak iszonyatos szele söpört át nap mint nap.
Emlékszem, 1944 őszén volt, a Visztula partjára kijártunk szörnyülködni a látványban – a vízben százszámra úsztak a Varsóban legyilkolt hullák. A lázadók lekaszabolt, néma, véres serege. Az első haditudósító század azért vonult vissza az álmos városka laktanyájába, mert parancsot kapott: hazaindul. Azaz Erdély déli részébe. A laktanya oázist jelentett akkor a számunkra. Naphosszat pihentünk, vártunk a vonatunkra. Nem volt fegyelmezés, nem volt napos, figyeltük a németeket, akik katonás rendet tartottak körülöttünk. Német volt a kapuőrség is. Német vezényszavak pattogtak egész napon át.
A mi alakulatunk nem volt nagyobb harminc főnél: újságírók, fotósok, filmesek, zenészek, előadóművészek alkották. Valamint az őrszemélyzet és a konyhások. Ezért döbbentett meg mindannyiunkat, amikor Bodócsi Pál zászlós hirtelen nagy hangon sorakozót kiáltott. Sorakozó? Pihenőben?
Percek alatt összekaptuk magunkat, és kivonultunk a sorakozóhelyre. Éppen akkor, amikor egy német járőr odaért a magyarok körletéhez. Egy rikácsolva kiabáló tiszt vezette őket. Valakit kerestek. Már átkutatták a laktanya zegét-zugát, most a mi szobánkat is feldúlják.
„Vigyázz!” – harsant Bodócsi hangja. Erre összekapta magát a maroknyi csapat. Szedett-vedett sereg volt, Kárász szakaszvezető csak akkor gombolgatta az ingét, Nagy Kázmér az övét kapcsolta, ilyesmi sose fordult azelőtt elő, valami történhetett, de senki se tudta, hogy mi. Csak Bodócsi Pali, aki az egész felfordulást rendezte. Aztán hirtelen rádöbbentünk, mi volt az igazi oka a rendkívüli sorakozónak.
A sor jobb szárnyán egy ismeretlen ember állt, ingben, vászonnadrágban. Véres volt az arca, a mellén szakadt az ing. Arcát többnapos borosta fedte. Ahogy ránéztünk, tudtuk: őt keresik a németek. Lengyel felkelő esetleg, akinek a nyomára bukkantak. A szerencsétlen lehet, hogy csupán véletlenül vagy talán éppen akarattal futott ide a laktanyába, ezt tartotta a legbiztosabb búvóhelynek.
Ekkor találta magát szemben Bodócsival, aki a külső zajt, csörtetést hallva s véres arcot látva rögtön rádöbbent: ezt az embert halálra keresik. A Hitler utáni merénylet napjait éltük, Varsó másodszor is vesztett, üszkös romok maradtak csak belőle, ez az ember meg oltalmat keresve végső elkeseredésében egy német darázsfészek kellős közepébe tántorog be. Már a szomszéd szobában rikkant a német keresőosztagot vezénylő tiszt, nincs idő töprengésre, cselekedni kell!
Elrikkantotta a vezényszót, aztán maga előtt taszigálva a lengyelt, felsorakoztatta a csonka századot. Pattogott előttünk. „Létszám!” – ordította. „Maga hogy áll ott, Tóth tizedes?” Önmagát kiabálta túl. Közben a németek keresték a szökevényt. De nálunk nem lelték, üres volt a magyarok szobája. A folyósó is üres volt. Minden. Kint a napon pedig némán állt a század. Gyanútlanul elmentek mellette a német keresőosztag katonái, ránk még a gyanú árnyéka sem terelődött. Megmentettük. Azóta nem hallottam róla semmit. De csodálatos volt akkor ez a magyar összefogás. Jyrzinek hívták a lengyelt.
Másnap hazaindultunk, hogy visszafoglaljuk egész Erdélyt. Nem sikerült. Hazánkat is elvesztettük.