Bigbradör árnyékában

Az egyetemen éppen az új média (újmédia) lehetőségeiről beszélgettünk, amikor végleg fel- és kiborult a televízió- műsor. Odabenn elméletileg sok mindent végigjártunk, latolgattunk, irányokat elemeztünk, s hazatérve már nem volt helyén a híradó, amely persze már jó ideje nem „hír-adó”, hanem egyfajta show-műsor. Hiába vártuk az időjárás-jelentést, mert bár valamikor váratlanul felbukkantak valami felhők, villámok, hózáporok, majd egy jól öltözött úriember (úriasszony) ide-oda libegett, légköri ciklonokról és felhőrendszerekről értekezett, s mire megfejtettük volna, hogy hány fok is lesz, addigra nyugodalmas jó éjszakát kívánt. Az egész műsor összefüggő bigbradörré vált, naponta ezerszer hallottuk, hogy itt a „lét a tét”, s mindenki a valóvilágról kezdett beszélni, amely elnevezésében is hű minden mai nyelvpolitikai bravúrhoz, vagyis, se nem való, se nem világ. A legelső pillanatban azt gondoltam, hogy Orwell forog a sírjában, hátborzongató, dermesztő jóslatát örömmámorban fogadják a tömegek, lelkesen asszisztál hozzá az értelmiség egy része, a másik része pedig nem tud hová menekülni.
Persze nem dugjuk homokba a fejünket, nem is tehetjük, ezért belenézünk a tévék műsoraiba, többnyire tudjuk, hogy Évi és Szabolcs… hogy Renátó és Lorenzo… meg még jó néhány apróságot, amelyet tudni nem érdemes, s amelyet úgyis heteken belül mindenki elfelejt. Persze tudom, hogy az akadémikusokat is elfelejtik. Évikéről legalább néhány jó pillanat az eszünkbe jut. S azt is tudom, hogy kevés az olyan ember, akinek az arcképével telitapétázzák a Magyar Tudományos Akadémiát.
Társadalomkutatók elemzik a valóságsokkot, fontos ez a médiainformációk tudatosítása szempontjából. Magunkra is ráismerhetünk, persze másokra mindenképpen.
Azután sok „mértékadónak” tartott (vagy barátait annak kinevező) értelmiségi, kritikus mondja, unja már az értelmiségi „fanyalgást”, miért nem tudunk egy kicsit örülni. Például a kereskedelmi televízióknak, s most éppen kitüntetetten a valóságshow-knak. Talán visszakívánjuk a pártállami három T-t és szürke apparátustelevízióját? Tényleg, miért nem tudunk örülni?
Ugyanazon „mértékadók” idestova tizenkét éve szapulják a közszolgálati rádiót és televíziót, no persze politikailag jól átitatva, néha kicsit személyesen (barátok által is) érintve, szóvicc is terjeng, hogy melyik a legnagyobb állat, na persze a közszolg állat.
Az egyik legismertebb és valóban legszínvonalasabb tévés személyiség (most éppen háttérbe nyomva az egyik kereskedelmi csatornán) egy közönségtalálkozón mondja: „A valóságshow-kkal véget ért a televíziózás.” Nos, a kör bezárult, mi éppen ilyesmiről beszélgettünk az egyetemen az új média kapcsán. Mennyivel hitelesebb lett volna, ha az emlegetett egyik legismertebb, legszínvonalasabb tévés személyiség már korábban is figyelmeztetett volna az egyébként már régóta látható előjelekre. Ő is a „mértékadókhoz” tartozik, de csak akkor szólalt meg, amikor főműsoridőben „kezdő” műsora lassan csak éjfél után volt látható, most pedig már egyáltalán nem. Így szava nem annyira hangsúlyos, de számomra akkor is figyelemre méltó.
És a kijelentést („A valóságshow-kkal véget ért a televíziózás”) máshonnan is visszahallom.
Persze nem biztos, hogy valamennyien ugyanazt értjük a kijelentésen. Semmin sem értjük ugyanazt, egyre kevesebb a legkisebb közös többszörös.
A valóságshow-kkal – szerintem – a televíziózás már amúgy is megtépázott kulturális, ismeretterjesztő, hírközlő funkciója alapvetően megingott, és – ez a legmeglepőbb – megkérdőjeleződött a televíziózás legelfogadottabb szerepe: a szórakoztatás is. Azt már a műholdak megjelenésekor és lakásokba történt bevezetésekor sokan tapasztalhatták, hogy a kereskedelmi televíziózás aligha növeli a választékot, és segíti az ember sokoldalú információs és kulturális kibontakozását. A magyar kereskedelmi televíziózás betörésekor valamennyien meggyőződhettünk róla, hogy ez valóban így van. Ki emlékszik még az egyik nagy kereskedelmi televíziós cég pályázati anyagára, amelynek címe ez volt: Ablak Európára, meg családi és kulturális értékek stb. De kezdetben legalább egyféle funkciót elláttak: a szórakoztatásét, s egyes „fanyalgó, gyomorbajos” értelmiségieket leszámítva ki kárhoztatja a szórakoztatást? Ki az, aki elirigyli az emberektől a mindennapi örömöt: a kikapcsolódást, a nevetést, a mosolyt, a társadalmi kapcsolatokat fenntartó mindennapi szövegelés alapmitológiáját?
Nos, én nem irigylem. Magam is a legszélesebb értelemben vett kultúra sok régiójában tájékozódom, s tudatosan igyekszem látóhatárom bővítésére: a rap ugyanúgy meg tud találni, mint Mozart, s elfér a repertoárban a Barátok közt mellett Az ember tragédiája. Erről a témáról is csak azért tudok írni, mert bizony „van képem” (lám-lám, ez is a vizuális kultúrából elterjedt szólásmondás) róla, azaz figyelemmel követtem a valóságshow-kat. Nem élvezettel és nem dühöngve, hanem elgondolkodva néztem, egy-egy pohár borocska mellett, és persze párhuzamosan, hol valóvilág, hol bigbradör (fogalmak ezek, ezért írom egybe őket). Még csak azt sem mondom, hogy elszomorodva vagy fanyalogva. Persze, ha nem lett volna a borocska, lehet, hogy nem bírtam volna ki. Szabi és Zsanett „szerelmében” mintha meg is érintett volna valami, és Évike talán tényleg megérdemelte a győzelmet.
Szóval, borocska nélkül aligha lett volna szórakozás! A kereskedelmi tévék egyoldalú műsorpolitikája, filmkínálata és reklámdömpingje már eddig is idegborzoló volt, de a mostani mindent a fogyasztásba és még több „vásárlói értékbe”, forintokba mártott folyamatos műsorfolyam mindenen túltett. Minden alárendelődött a show-nak, megszűnt a tévés idő, a más műsorok (értékek) tisztelete, vásári kikiáltókká átlényegült műsorvezetők lélegzetvétel nélkül és szüntelenül sorolták a nézői tennivalókat (nesze neked interaktivitás, 200 forintért telefonálhatsz egy árnykép érdekében). Ha valakinek egy szemernyi hite lett volna abban, hogy a nyilvánosság és a magánélet közé választóvonal húzható, akkor ezt a határt most már aligha találja meg, sikerült végleg elbizonytalanítani. Nemcsak a kamerák előtti szeretkezésekre, az élettani (és ösztön alatti nyelvi) működésekre gondolhatunk, hanem a valómédia, a biznisz, a mammon érdekében tett résztvevői és rokoni önfeltárulkozásokra is. Elgondolkodtató tény, hogy fanklubok alakultak, hogy százak (ezrek?) az élő adás helyszínére mentek szurkolni (egyes hírek szerint 1500 forintért, ha ez igaz, akkor minden meg van értve és bocsátva).
A valóságshow-k legnyilvánvalóbb következménye: hogy az alapvető emberi jogok és (kulturális) értékek megkérdőjelezhetők, a magánélet a nyilvánosság eszközeivel minden elképzelhető módon manipulálható, a média bármit megtehet az emberrel, és az ember örömmel és önfeláldozóan adja fel személyiségét. Mindennek pedagógiai hatásáról, következményéről még csak (tele)vízióm sincs.
A kereskedelmi televíziók magyarországi megszületésének szívből örültem. Ma sem gondolom, hogy „fentről”, különösen politikai környezetből „rendszabályozni” kellene őket, általában a médiát. Szinte minden szabályozási törekvés önmaga karikatúrája (pl. a kis karikák vagy a panaszbizottság nem egy megmosolyogtató „végzése”). Annak viszont szívből örülnék, ha alapkérdésekben, alapértékekben működne a társadalom önvédelme, az újságírói szakmai és értelmiségi szolidaritás. Keressük meg azt, hogy miben érthetünk, miben értsünk egyet!
A magyarországi kereskedelmi tévék bebizonyították, hogy a választék bővítése helyett egyedüli céljuk a választék minden eddiginél erőteljesebb szűkítése. Ha az egyik dáridózik, akkor én mulatózok, ha ő barátokközt, akkor én jóbarátok, ha ő vámpír, akkor én vérszívó, ha ő bigbradör, akkor én valóvilág. Mert a „lét a tét” – „testvér”!
A közszolgálati televíziók legnagyobb tévedése, ha (bár erre a médiatörvény azért kicsit rákényszeríti őket) beszállnak a versenybe. Akkor születnek a kereskedelmi tévék profizmusánál még alacsonyabb szintű, nevetséges utánzatok. A lefelé tartásnak nincs vége! A béka feneke alatt még nagyon sok hely van.
A tízéves Duna, az egyik közszolgálati tévé (bár erre a médiatörvény azért őt is rákényszeríti) nem szállt be a küzdelembe. Meg is lett az eredménye: 1999-ben az év kulturális televíziója címet kapta – kívülről, független megítélőktől. Műsora folyamatosan jó, sokszor kiváló, mégis többnyire azt halljuk róla a magyarországi „mértékadóktól”, hogy unalmas. Unalmas a természetfilm, unalmas a valódi gyermekműsor, unalmas a dokumentumműsor, unalmasak a magyar és az európai filmek (a harmincas évektől napjainkig).
És ne feledkezzünk meg a Magyar Rádióról sem, amely már csak egyedül szolgálja a teljes magyar rádiós éterben a zenei sokféleséget a délszláv népzenétől Bachig, a magyar nótától a gospelig, kihaló műfajokat éltet, valódi színészeket foglalkoztat, sokféle értelmiségi megnyilvánulásnak a terepe. A kulturális élet teljességéről kaphatunk hírt, élményt a legnagyobb „színházban”, „irodalmi színpadon”, „hangversenyteremben”, fórumban. A nagyon sokféle korosztályt, réteget, csoportot személyesen megszólító műsorok gazdagságáról most ne is beszéljünk. Miért nem esik szó a Bartók rádióról, az egyetlen komolyzenei adóról? A Magyar Televíziót is többnyire szegénysége, „kopottsága”, no meg „szervilissége” miatt bántják. Arról szó sem esik, hogy még mindig százával készülnek értékes műsorok (amelyek már sehol máshol, némelyek valóban távol a legmagasabb szakmai színvonaltól, de legalább tisztességesen).
Mindennek nincs hírértéke. Ezzel a véleménnyel a „mértékadók”, ki nem mondva, a kereskedelmi televíziók ámokfutását támogatják.
Sok ügyetlenkedés, szakmai hiány és kifogás, olykor ordító szegénység ellenére ma a közszolgálati tévék és rádió a széllel (médiatörvénnyel) szemben küzdve őriznek valamit a kulturális sokféleségből.
2003 elkezdődött; még újabb, még meglepőbb és még mulatságosabb valóságshow-kkal. Ezért szeretném a közélet szereplőinek a figyelmét felhívni: ez a közszolgálatiság nagy pillanata! A valódi választék újra a fölfedezéséé! Van mit bírálni a közszolgálati rádió és a televíziók műsorán! Ne hallgassuk el szakmai kifogásainkat! De föltétlenül és fölöslegesen ne ironizáljunk mindenen, ne kérdőjelezzük meg ezen intézmények tisztességes és a pénzhiány miatt iszonyúan nehéz kulturális értékőrző, értékközvetítő, életmód-gazdagító törekvéseit.
Teremtsünk divatot a kulturális értékeknek! Hallgassuk többet és nyilvánosan is a Bartók rádiót. El nem hiszik, hogy egy pesti dugóban, autóba zárva micsoda élmény és megnyugvás a komolyzene. Mutassunk példát zene-, olvasás- és beszélgetésterápiával! Beszéljünk az igényes szórakoztató programokról! Az emberi értékeket bemutató fölemelő, szép filmekről (mindennap látható legalább egy a Duna és a Magyar Televízió műsorán). A tudományos ismeretterjesztés felkészült és oldott stílusban, érthető nyelven előadó személyiségeiről a közszolgálati rádióban és a televíziókban. Beszéljünk a szép hangú beszélőkről! Ők nem lesznek soha sztárok, nem is akarnak azok lenni, de jólesne nekik olykor az értelmiség részéről a megerősítés.
Tudom, hogy van bennem némi naivitás, amikor ezt javaslom. A média annyira átpolitizált, hogy erre a hangvételre alig van esély. De talán minden javaslat visszhangot kelt valakiben, s akkor nem volt hiába.
Az új média – amelyről az egyetemen beszéltünk – sok mindent megváltoztat(hat). Zárójelbe teheti a hagyományos rádiót, televíziót, beleértve valóságshow-stul a kereskedelmieket is. Most nagyon sokat kellene erről beszélnünk, stratégiákat kellene kitalálnunk, s valódi mértékadó hozzáállásra, véleményekre és személyiségekre lenne szükség. Jó lenne, ha nem valóságsokkos állapotban masíroznánk be ennek az új médiának a (való) világába.