Boldog karácsony

Sehogy se tudta kiverni a fejéből, igaz, nem is nagyon akarta. Felejthetetlen mozdulat volt, újra és újra gondolni kellett rá. Forgatta emlékei vetítőjén, bár csak pár napja történt, nem igazán tekintette még emléknek. Nem akarta, hogy emlékké távolodjon, azért idézte föl mindig, ha csak egy félpercnyi szabad ideje volt. Szakított rá időt, miközben a süteményeket rakosgatta gondosan a tepsibe, a vacsora fölött mélázva, a karácsonyi díszek elhelyezésén töprengve, elalvás előtt, fölkelés után.
Újra látta a férfi arcán a kedves, türelmetlen mosolyt, ahogy a kezében levő, szépen becsomagolt könyvet próbálja megszabadítani a papírtól, majd egy hirtelen mozdulattal, mégis utolérhetetlen gondossággal kicselezi a szalagot, nem bajlódik tovább a megoldásával, lassan lehúzza a könyv oldalán. Pontosan ugyanúgy, mintha egy ruha pántját húzná le türelmetlen óvatossággal egy nő vállán, kiszabadítva így a nőt a csomagolásból. De a mozdulatról való gondolkodás nem ért el idáig, nem is gondolkodás volt, kéjelgés inkább. Annyira erotikus volt a szalag végigcsúsztatása a könyvön, hogy újra és újra fel kellett idézni, mert érezni akarta testében a gyöngéd villámokat. Hogy róla szedték-e már így le a ruhát, eszébe sem jutott, biztosan, hiszen azt mondják, nem lehet emlékezni olyasmire, aminek nincs előképe. Filmen talán már látott ilyet, valami régi, andalító, romantikus filmen. A mai filmekben inkább letépik a ruhát egymásról a szereplők, vagy már eleve meztelenek. Nincs rajtuk csomagolás. Letépni a papírt az ajándékról mindenesetre barbár módszer.
A fenyőfa díszítése közben is azt a kezet látta, a pillanatnyi megtorpanást, majd a szalag szépséges lecsúsztatását, amikor sógora méltatlankodása megzavarta az álmodozást. A vita tárgya egy literes doboz paradicsomlé volt, hogyan lehetne azt is fölakasztani a karácsonyfára. A kisebbik fiú élénk tiltakozására, mely szerint az marhaság, a családfő melankolikus fejtegetésbe fogott arról, micsoda elvetemült, konzervatív családba keveredett, ahol egyáltalán nem értékelik az ő alternatív díszítési javaslatait.
Nem tudom, ki enné meg azt az alternatív töltött káposztát, amiből hiányzik a paradicsom! – döntötte el a kérdést erélyesen egy nőnemű személy, és kimenekítette a paradicsomlét a konyhába. Ők pedig viszszatértek a konzervatív díszítéshez, a családfő mérgében otthagyta őket, Zizi kutya pedig kedvtelve fogyasztotta a számára felkínált szaloncukrokat.
Itt volt az alkalom, hogy beszélgetést kezdeményezzen az unokaöccsével, ugyanis erre az év egyéb napjain aligha van lehetőség. Köszönés, néha puszi, rohanás tovább. Mire kitalált valami kérdést, vagy mondhatott volna valamit, a gyereknek már hűlt helye volt. Legutóbb tavaly karácsonykor beszélgetett vele, szintén a fa díszítésekor, de hogy miről, már nem tudta felidézni. Most meg nagyon hamar vissza akart térni ahhoz a pár nappal azelőtti csomagbontáshoz, ezért alig-alig szólt valamit.„Én a szegények orvosa akarok lenni” – zavarta meg ünnepélyes csöndjüket a tévéből valaki. „Ilyen is csak a mesében van” – kapaszkodott az elhangzott mondatba ő, mire a válasz sem késett. „Most egész karácsony alatt ilyen filmek lesznek. Megy majd a szenteskedés.”
Aztán kész lett a fa. A fiú elrohant, ő meg alig várta, hogy mehessen segíteni a konyhába, krumplihámozás alatt feltűnés nélkül ábrándozhat kedvenc csomagbontási technikájáról, gondolta. De nem így történt, mert a konyha olyan volt, mint a méhkas. Mikor lesz már vacsora? Ilyenkor jut eszedbe fürdeni? Ne adjatok több szaloncukrot a Zizinek! – efféle mondatok zsibongtak, miközben a fiúk felváltva vonultak át a konyhán két-három percenként az új nadrágjukban, mint a manökenek. Minden egyes vonulás után kettővel fogyatkozott meg a konyhaasztalon büszkén várakozó töltött tojások csapata. Mi marad így a vacsorához? Nem azt mondtad, hogy előétel?
Egy óvatlan pillanatban magára kapta a kabátot, és kiosont az udvarra. Nagyokat lélegzett a fagyos levegőben. Reggel óta először volt egyedül. Arra gondolt, milyen hálátlan is ő, sokan örülnének, ha ilyen családi nyüzsgésben tölthetnék a karácsonyt. Aztán nem gondolt semmire, átadta magát a dédelgetett emléknek, búcsúzni kezdett tőle, mert tudta, bármennyire is igyekszik, el fog halványulni a kép az érzéssel együtt. De most még ott volt, olyan mámoros szédülést okozva, mint mikor a tavaszi kertekben egyszerre nyílik orgona, nárcisz, rózsa.
A vacsorát elfogyasztották, a fenyőfa alól lassan eltűnt az utolsó ajándék is.
A család egyik fele szedelőzködni kezdett.
A nagyobbik fiú is menni akart, hiába mondta az anyja, hogy a szenteste a családé, olyankor mindenki otthon van. A szenteste már megvolt – így a válasz, és hogy majd dobjuk ki az Árpád hídnál. Úgy is lett.
Csak másnap délben jutott eszébe, hogy a fenyőn elfelejtették meggyújtani a gyertyákat.