Létezik örök életű ember, de csak az irodalomban. Például Simone de Beauvoir Minden ember halandó című regényében Fosca az életelixír segítségével örök életre van kárhoztatva. Halhatatlan, nincs életcélja, elveszíti felelősségérzetét, és nem érez életörömöt sem. Az ő sorsa is bizonyítéka lehet annak a megállapításnak, hogy az életnek igazán az elmúlás beláthatósága ad értéket. Vagy amint Lucian Blaga román író, filozófus írja: „A halál az az árnyék, amely plasztikussá teszi az életet.”
A különböző vallások természetszerűleg eltérő módon ítélik meg az élet és a halál kérdését, ahogy a különböző filozófiák is másképp magyarázzák. Hegel még azt mondta, hogy az egyed megszűnik, és a szellemben tovább él. Feuerbach és Marx már úgy magyarázta, hogy az egyén a társadalomban él tovább; ők a közösség jelentőségét messze az egyéné fölé helyezték. Ám az európai kultúra lényegét mégiscsak a zsidó-keresztény vallási gyökerek jelentik, ezért hallatlan értéket tulajdonít az egyén életének.
Az agy befolyásolja az immunrendszer működését
Az élet kezdetének meghatározása nem okoz nehézséget, a halálnak, az élet végének a megjelölése azonban annál nehezebb. A jogi bizonytalanságnak az az oka, hogy orvostudományi szempontból könnyebb megfogalmazni az élet kezdetét, mint az élet befejezését jelentő pillanatot. A jog sohasem tudta, és ma sem tudja pontosan megfogalmazni a halált, ezért minden alkalommal az orvostudomány álláspontját teszi magáévá. Az orvostudomány mai állása szerint az agyműködés teljes, visszavonhatatlan megszűnését tekintjük halálnak. Ez az egyén halálának pillanata. Ennek megállapítása nemegyszer az orvos számára is nehézséget okoz. Egyéb szerveink működését az orvostudomány modern eszközeivel még sokáig „életben” lehet tartani.
A többsejtű élőlények életképessége attól függ, hogy különböző funkciókra differenciálódott sejtjeik hogyan tudnak megújulni: a szervezet hogyan tudja pótolni az elhalt sejteket, illetve a proliferációra – szaporodásra, növekedésre – esetleg képtelen sejteket „megfiatalítani”. Az előbbi csoportba tartoznak a bőr, a bél, a csontvelő stb. pótolható sejtjei, az utóbbiba az agy idegsejtjei, amelyek valószínűleg csak „megfiatalodni” képesek. Bár az utóbbi időben olyan kísérletekről számoltak be, amelyek során a kisagyban, sőt egyéb agyterületen is érzékeltek proliferációt, illetőleg őssejtekből idegsejtekké differenciálódást.
Az elmúlt tíz év tudományos kutatásának eredményeként ma már biztosan állíthatjuk, hogy a testünkben jelen levő százezermilliárd sejt mindegyike képes arra, hogy belső vagy külső ingerekre meghaljon, „öngyilkosságot” kövessen el, de képes arra is, hogy újraszülessen, megfiatalodjon. Ez azt jelenti, hogy az ember minden egyes sejtje képes saját sorsát befolyásolni. Az emberi testben állandó egyensúly van a keletkező és elhaló sejtek között. Az őssejt, amelyről manapság oly sok szó esik, multipotens, azaz bármilyen típusú sejt keletkezhet belőle.
Ezek a sejtek a célnak megfelelően képesek differenciálódni, képesek pótolni különböző sejtféleségeket. Szervezetünkben egyetlen másodperc alatt egymillió sejt hal el, és ugyanennyi képződik. Ez azt jelenti, hogy egy nap alatt 86 milliárd sejt elhal, de ugyanennyi képződik is. Ha ez a homeosztázis, ez az egyensúlyi állapot nem változik, akkor „egészségesek” vagyunk. Egy kis túlzással ez azt is jelenti, hogy egy év alatt tulajdonképpen mind a százezermilliárd sejtünk meg tud újulni. Tehát minden másodpercben jelen van bennünk, legalábbis a sejtjeinkben, a halál és az élet. A fentiek alapján nemcsak arról van szó, hogy a halál végessé teszi életünket, hanem arról is, hogy életünk során a születésünk pillanatától kezdve minden másodpercben megjelenik bennünk a halál, és megjelenik az élet. A nagy titok most már az, hogyan lehetséges, hogy testünk sejtjei szinte teljesen kicserélődnek, ennek ellenére „én” tudatunk és a neveltetésünk során szerzett alapvető emberi tulajdonságaink, erkölcsi ítéleteink minősége nem vagy alig változik.
Nagyon fontos kérdés, hogy milyen összefüggés van a programozott sejthalál – angolul „programmed cell suicide” –, az egészség fenntartásában életfontosságú szerepet játszó immunrendszer és az idegrendszer állapota, valamint a sejtek pusztítását kiváltó szabad gyökök képződése között. Minden ember egyedi, csak rá jellemző immunrendszerrel rendelkezik, amely agyunk, azaz a központi idegrendszer állandó befolyása alatt áll. A szervezetet érő kognitív és nem kognitív ingerek a központi idegrendszeren, az agyvelőn, a szimpatikus idegrendszeren keresztül, az immunsejtek felszínén elhelyezkedő receptorokon, jelfogókon át befolyásolják a citokinek termelését. Tehát az idegrendszer – érje akár nem kognitív inger (például vírus, baktérium), akár kognitív inger (emocionális befolyás, társadalmi, emberi hatás) – befolyásolja az egész szervezetben a citokinek működését.
Ma már tudjuk, hogy a szimpatikus idegrendszertől befolyásolt immunsejtek által termelt citokinek döntik el, hogyan védekezik az emberi szervezet a betolakodó vírussal, baktériummal szemben. De az idegrendszer befolyásolja azt is, hogy milyen típusú betegségek jelennek meg, és a gyógyulásban is segít.
Betegségről beszélünk akkor is, ha az egyén elhaló sejtjeinek száma meghaladja a születő sejtekét, vagy fordítva, amikor a sejtek születésének a száma meghaladja az elhaló sejtek számát. Mindkét esetre tudunk példát. Az utóbbira talán az a legjellemzőbb példa, hogy ha megnövekszik egy bizonyos sejtféleség száma az elhalókhoz viszonyítva, akkor daganat keletkezik; nemegyszer rosszindulatú daganat. A géntechnológia és a genetika robbanásszerű fejlődésének eredményeképpen az utóbbi tíz évben a rákelmélet egészen új koncepciója fejlődött ki. Az idegrendszer állapota jelentősen befolyásolja például azt, hogy a sejtpusztulások száma csökken, az egyes szervek sejtjei szaporodni kezdenek, és (jó- vagy rosszindulatú) daganatos megbetegedés lép fel. Ilyenkor autoimmun megbetegedések jelenhetnek meg: rheumatoid arthritis (krónikus reumás ízületi gyulladás), a hasnyálmirigy inzulintermelő béta-sejtjeinek pusztulására visszavezethető, inzulinfüggő cukorbetegség vagy tartós fertőzések léphetnek fel.
Mi történik akkor, ha megnövekszik az elhaló sejtek száma valamelyik szervünkben? Ebben az esetben jelennek meg az ischaemias megbetegedések, az agyvérzés, a szívinfarktus. Néha a szívizom tömege kisebb lesz, mert a szívizomsejtek, a miociták száma csökken öngyilkosságra való hajlamosságuk megnövekedése miatt. Ilyen esetben dekompenzáció, szívelégtelenség keletkezhet, és ennek következtében olyan keringési zavarok léphetnek fel, amelyek a halálhoz vezethetnek. A megnövekedett apoptózis miatt a sejtek száma csökkenni kezd, szöveti atrophia, avagy a központi idegrendszerben az idegsejtek fokozott elhalása miatt Alzheimer- vagy Parkinson-kór keletkezhet. Tehát az idegrendszernek lényegesen nagyobb szerepe van a bennünk lejátszódó történésekben, mint ahogy eddig gondoltuk.
A rák gyógyításának lehetősége
Tehát amint a példák is mutatják, minden egyes szervben, a májban, a vesében, a szívben, a bélben stb. tulajdonképpen állandó küzdelem zajlik a sejtek élni akarása és elhalása között. Ezt a harcot nemcsak az ősöktől genetikailag megörökölt, a sejtekbe beépített tulajdonságok révén befolyásoljuk, hanem születésünk pillanatától kezdve újabb lehetőségek keletkeznek bennünk kognitív (például pszichés) és nem kognitív (például mérgező anyagok keltette) külső ingerek hatására.
Az idegrendszer mindenkori állapota jelentős hatást gyakorol az immunrendszerre, amely egyrészt őrként óv bennünket a vírusokkal és baktériumokkal szemben, másrészt a sejt életének minden pillanatában befolyásolja a benne kódoltan jelen levő, a sejt életét és halálát jelentő mechanizmusokat.
Az egyik legfontosabb citokin a tumor nekrózis faktor (TNF-alfa). Nem véletlen, hogy így nevezték el, mert ez egy endotoxin. Ha például a szimpatikus idegrendszer egyáltalán nem működik, akkor ennek a mennyisége a vérben megnő, és szabad gyökök képződnek, például nitrogén-monoxid (NO), ami a sejtek továbbélését károsítja, és ez súlyos következményekkel jár: a sejtek károsodnak, elpusztulnak – több sejt pusztul el, mint ahány keletkezik. Ez az állapot az emberi agyban súlyos elváltozásokat okozhat. Tehát az emberi és állati sejtekben van egy-egy, genetikailag már a születés pillanatában kódolt, a szülőktől átörökített mechanizmus, amelynek segítségével a sejtek szaporodni kezdenek, illetve elpusztulnak. Ezt a mechanizmust be lehet indítani, illetve gátolni lehet a működését. A jövő gyógyszeres terápiája az immunrendszer működésének tudatos befolyásolása lehet.
A daganatimmunológiai kutatásoknak rövidesen az lehet az eredményük, hogy az immunrendszert úgy tudjuk befolyásolni, hogy a „gyilkolni” képes sejtek csak a daganatsejteket pusztítják el, és az ép, egészséges sejteket pedig érintetlenül hagyják. Ez feltételezhetően a rák gyógyítását jelenti.
Az ischaemiás megbetegedésekben (agyvérzés, infarktus) a sejtekben oxigén- és glükózhiány lép fel. Ez a központi idegrendszerben egy kémiai ingerületátvivő anyag, a dopamin nem szinaptikus felszabadulását, valamint nitrogén-monoxid és szabad gyökök keletkezését okozza. A sejtekben keletkező szabad gyökök, valamint a bontó enzimek, a caspasok az örökítőanyagot, a DNS-t éppúgy károsítják, mint a sejtek szerkezetének fenntartásában fontos szerepet játszó lipideket és fehérjéket, így elősegítik a kóros folyamatok fellépését, a sejtek elhalását, és a szövetek korai öregedését okozzák.
Amikor a sejtek hirtelen ismételten oxigénhez jutnak, szuperoxidok és hidrogén-peroxid keletkezik. A sejten belül képződött hidrogén-peroxid viszont erős oxidálószer, amelynek rendkívül fontos szerepe van a sejthalálban. Az oxigén ebben az esetben mint negatív tényező szerepel. Tehát a szervezet úgy van felépítve, hogy egy időben képes az életet és a halált is támogatni. Mitől függ, hogy melyik hatás érvényesül? Függ az életünk során bennünket ért külső és belső hatásoktól, de függ a két szülőtől, az ősöktől genetikailag átörökített háttértől is.
Lemásolható-e az ember?
Az agy neuronhálózatai kulcsszerepet játszanak „én” tudatunk fenntartásában. Agyhalál esetén a neuronhálózatban már nincs elektromos aktivitás, az akciós potenciálok nem futnak végig az idegsejteken, hatásukra kalciumionok nem lépnek be az idegsejt végkészülékébe, nem szabadul fel kémiai ingerületátvivő anyag. Tehát nemcsak üzenetet nem küldenek az idegsejtek, hanem az üzenetközvetítő ingerületátvivő anyagok, a transzmitterek sem szabadulnak fel. Az egyébként nagyon „beszédes” ideghálózat végérvényesen elnémul.
Neurokémiai kutatásaink szerint a kardiovaszkuláris működés megszűnésével, a szívműködés és a légzés leállásával az oxigén- és glükózhiány miatt az agy limbikus területén hatalmas mennyiségben szabadul fel a boldogsághormon, a dopamin, és ez feltételezhetően kellemes érzést okoz a haldoklónak az élet legutolsó pillanataiban. Egyébként a drogok is hasonló hatást fejtenek ki az agynak ezen a területén.
Neuronhálózatai segítségével agyunk a kognitív és nem kognitív ingerekre nemcsak mechanikus válaszokat ad, hanem érzelemmel, idő- és térbeli, valamint mennyiségi tulajdonságokkal ruházza fel őket. Az emberek egyéni fejlődése eltérő, még ha egy családban nőnek is fel. Fejlődésük során egymástól eltérő hatások érik őket, különböző módon ítélik meg a velük történteket, és eltérő emlékképeket raktároznak el. Még az egypetéjű ikrek, akik genetikai kódjaikat illetően teljesen hasonlóak, is eltérő módon gondolkodnak, érzelemviláguk sem teljesen egyforma. Sőt szerzett immunitásuk sem azonos. Ez az oka annak, hogy mindenki másképp éli meg a körülötte történteket, és eltérő választ ad az őt ért ingerekre. Ez az egyedi különbözőség, ez a másság, gondolataink, érzéseink egyedenként eltérő megformálása a világ fejlődésének igazi forrása. Az ember igazi énjének, a megismerés eszközének, az emberi agy működésének feltárása, megismerése egyértelműen azt bizonyítja, hogy az ipari és kulturális termelést, az ízlést, sőt az egész társadalmat uniformizálni akaró törekvések, a diktatúrák rendszeridegenek az emberi agy számára. Amíg az emberi agy alapstruktúrája a genetikai fejlődés több millió éves folyamatának terméke, az én kialakulása, fejlődése a megtermékenyítéstől a halálig tart. Azonban az élet minden pillanatában rendkívül gyors tanulási folyamatok és biológiai, kognitív hatások befolyásolják agyunk működését, sőt az elhaló és keletkező idegsejtek mennyiségét is.
Napjainkban újra meg újra felmerül a nagyon izgalmas kérdés: van-e két teljesen egyforma ember? A válasz a génállomány tekintetében az, hogy igen, van.
Klónozással elő lehetne állítani egy embert. Az embert igen, de az Embert nem. Az orvostudomány technikailag már képes hasonmás emberek előállítására. Egyébként az egypetéjű ikrek ilyenek, kromoszómaállományuk teljesen azonos. A fennebb említett okok miatt még sincs két egyformán működő agy a világon. A mai napig nem született két egyformán gondolkodó ember, de az ideghálózatok felépítésében és működésében, valamint az immunrendszerben is óriásiak a különbségek. Ez a legfontosabb, és ez dönti el, hogy létre lehet-e hozni két teljesen egyforma embert. Az agy térfogata tekintetében jelentős különbségek vannak az emberek között, de az agy működésében, a szellemi tevékenység minőségében ez nem játszik szerepet, hiszen például a híres francia író, Anatole France agya az átlaghoz viszonyítva (1300 köbcentiméter) nagyon kicsi volt, csak 1000 köbcentiméter.
Az agy különböző magvaiból, például a locus coeruleusból, a raphe magokból vagy a substantia nigrából kiinduló különböző ingerületátvivő anyagot tartalmazó idegpályák, a noradrenerg, serotoninerg vagy dopaminerg neuronok például az egyén fejlődésének különböző fázisaiban idegzik be az agy egyes területeit, amelyeknek mérete, kiterjedtsége, kapcsolata más idegekkel stb. mindenkinél más és más, mivel a külvilági kognitív és nem kognitív ingerek eltérő időpontban jelentkeznek, és a feldolgozásuk is eltérő. E beidegzések végkészülékei döntő többségükben nem képeznek szinapszist, hanem távolról, kémiai anyagok segítségével hoznak létre tartós kapcsolatot. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki az orvostudomány fejlődésének legújabb eredményeit felhasználva etikailag teljesen elfogadhatatlanul klónozással, tehát aszexuális módon elő is állítana egy hasonmás embert, az az egyén fejlődésének megismételhetetlensége miatt már egy másik ember lenne, bár külsőleg nagyon hasonlítana arra, akitől a génállományt vették. Ezért teljesen hamis az az állítás, hogy elő lehet állítani egy második Albert Einsteint, egy második Arisztotelészt vagy egy másik énünket. Az ember tehát megismételhetetlen, egyedi jelenség. Az ember klónozása etikailag elfogadhatatlan. Egyrészt mert kizárja a mutációt, tehát a génállomány változásának természetes lehetőségét, és ezzel tulajdonképpen akadályozza a fejlődést, másrészt pedig ez a fajfenntartás teljes dehumanizálását jelentené. Az ember megismételhetetlen.
Tisztelt Olvasóink! A Mindentudás Egyetemének idei első előadása január 20-án lesz a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B). A szünet ideje alatt azoknak a korábbi előadásoknak az összefoglalóit olvashatják, amelyeket a Magyar Nemzet még nem közölt, mivel lapunk csak októberben kapcsolódott be az előadás-sorozat népszerűsítésébe. A fenti szöveg Vizi E. Szilveszter 2002. szeptember 16-án elhangzott bevezető előadásának rövidített, szerkesztett változata.
főpolgármester
Megszólalt Karácsony Gergely a sírkertek botrányos bezárásáról
