Érvek a Habsburg-intézet mellett

A Magyar Nemzet 2002. december 20-i számának Vélemény rovatában Solymosi Frigyes akadémikus A politika hálája – Gerő András esete főcímmel cikket jelentetett meg. Írása végén öt idézet olvasható Gerő András 1998-as és 1999-es publicisztikai írásaiból, amelyek kétségtelenül erős hangvételű támadások a honi jobboldal, az akkori kormányzat ellen. Jóllehet évtizedek óta igyekszem távol tartani magamat mindenfajta pártpolitizálástól, azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az idézettek nem az én véleményemet tükrözik, én ilyesmiket és így nem írnék le az enyémével nem egyező politika és azok képviselői ellen. Ennek kinyilvánításán túl politikai kérdésekkel most sem kívánok foglalkozni. Írásomban történészként, szakmai érveimet kívánom felsorolni a Habsburg Történeti Intézet létrehozásának szükségességéről.
Úgy vélem, nem tévedek, ha azt hiszem, hogy Solymosi Frigyes akadémikus (továbbiakban szerző) a Habsburg-korszak megnevezés alatt, amelynek a „rejtelmeit” szerinte már feltárták, a minden esetben törvényesen megválasztott Habsburg-házi magyar királyok 1526–1918 közötti regnálásának az időszakát érti. Magam részéről ezt a négy évszázadot az 1993-ban megjelent szintézisemben (Magyarország Európában) Négy évszázad Habsburg jogar alatt részcímmel tárgyaltam, öt fejezetre osztva a történteket. A Habsburgok dunai monarchiájának történeti feldolgozottságával kapcsolatos hiányérzeteimet már itt is jeleztem, majd azokat kiegészítve bővebben kifejtettem az Akadémiai Kiadó gondozásában 1997-ben megjelent tanulmánykötetemben (Botránykövek régvolt históriánkban), ahol is Egy dinasztia a történelem ítélőszéke előtt című tanulmányom foglalkozik ezzel a problémával. Akárcsak az 1994-ben megjelent Egy ezredév Magyarország hadtörténelméből című szintézisem. Mindezt azért említem meg, mert egy rövid újságcikkben csupán vázlatosan összegezhetem szakmai érveimet, s aki azokat bővebben kívánja megismerni, a felsorolt munkáim elolvasásával módot találhat rá.
„Annyi szenny, annyi nyomorúság fűződik ennek az uralkodócsaládnak a nevéhez, hogy én itt feleslegesnek tartom ezt az uralmat bővebben jellemezni” – állította 1926-ban a Magyar Királyi Bíróság előtt – Horthy kormányzó és szűkebb körének rokonszenvére apellálva – Rákosi Mátyás, aki fölöttébb fölháborodott azon is, hogy a Habsburgokat detronizáló 1921-es törvény ellenére „a grófok és azok házi zsidai, a nagybankosok és a szociáldemokrata párt a Habsburgok szekerét merészelik tolni Magyarországon”.
Bár nem tartozom egyik kategóriába sem, s nem kívánom „a Habsburgok szekerét tolni” sem, mégis amellett kell síkra szállnom, hogy az úgynevezett Habsburg-korszak történelme – s annak számos „rejtelme” – ma sincs megnyugtató módon föltárva, és hiányzik az elfogulatlan értékelése is. Állításomat az alábbi, tíz pontba csoportosított tényekkel kívánom alátámasztani:
– Az elmúlt fél évszázad folyamán nem készült tudományos igénnyel írt biográfia vagy monográfia a tizenhat – törvényesen megválasztott – Habsburg-házi magyar király életéről és munkásságáról, s népszerű, ismeretterjesztő mű is csupán egy töredékükről. „Kiiktatásuk” vagy „kitagadásuk” a magyar történelmi múltból nem csupán méltánytalan és igazságtalan, de egyúttal történelmünk elszegényesítését, az európai folyamatokból való kiszakítását is jelenti; elősegítője a „provinciális”, „hungarocentrikus”, beszűkült történetszemlélet kialakításának.
– Nem készült szintézis arról, hogy ezek az uralkodók milyen szerepet játszottak a török elleni védelem megszervezésében – többek között a végvárvonal kiépítésében –, mennyiben segítették elő, hogy Erdély „különleges státust” élvezzen az oszmán birodalomban, s a török kiűzése után miként mozdították elő a magyarországi polgárosodást, polgári fejlődést – legtöbbször a magyar vezetőrétegek ellenállásával dacolva is.
– Máig nem készült összefoglaló tudományos munka sem a tizenöt éves háborúról, sem a XVII. század végi fölszabadító küzdelemről, amelyekben pedig nem csupán sok tízezer magyar, de legalább ennyi nyugat-európai és szomszéd országokbeli katona áldozta életét, s amelyek vitathatatlanul bizonyítják azt, hogy mi mindenkor a keresztény Európa része voltunk.
– Nem készült tényeken nyugvó összefoglaló mű a Habsburg uralkodóknak a magyarországi reformációban és ellenreformációban betöltött szerepéről, továbbá e kor vallási viszálykodásainak a török elleni küzdelemre gyakorolt hatásáról.
– Hiányzik annak a tárgyilagos elemzése is, hogy a Habsburg-uralom mennyiben volt zsarnokibb, megtorlóbb az erdélyi fejedelmekénél? A kortársak – köztük az erdélyiek közül is sokan – másként ítélték meg a helyzetet, mint ahogyan az a hazai közfelfogásba betáplálódott. (Erdélyi szerző adatai szerint a nemzeti fejedelemség másfél évszázada alatt sokkal több ember esett áldozatul a „másik magyar hazában”, mint a királyi Magyarországon négyszáz év alatt.)
– Nem történt meg a magyar Habsburg-ellenes küzdelmek összefoglaló értékelése tényadatok alapján. Így nem nyert megállapítást, hogy e küzdelmeket milyen tényleges okok robbantották ki, azoknak milyen céljai voltak és e célok mennyiben tekinthetők reálisaknak, a harcok mennyiben voltak elkerülhetetlenek vagy elkerülhetők. Máig hiányzik e küzdelmek emberi és anyagi veszteségeinek felmérése és összegzése, s hogy a veszteségeknek milyen szerepe volt az ország demográfiai térképének átrajzolódásában. Nem vizsgáltuk meg azt sem tárgyilagosan, hogy e támadások résztvevői mennyiben váltak – akaratlanul is – a török és a francia nagyhatalmak amolyan „ötödik hadoszlopává”? Akárcsak azt, hogy Ausztria, Morvaország, Csehország és Szilézia sorozatos „megrablása” és felégetése – többnyire török–tatár csapatok társaságában – hogyan hatott az egész magyarság hírnevére a keresztény világban. (Különben e harcok vezetőivel sem igen foglalkoztak rajtam kívül az elmúlt fél évszázadban, s a török hódoltság kora legnagyobb politikusának és hadvezérének, Báthory Istvánnak máig nem készült tudományos életrajza.)
– Nem mértük fel azt sem, hogy a Habsburg-ellenes harcok – különösen a II. Rákóczi Ferenc vezette küzdelem – nyomán keletkezett magyar lakosságpusztulás mellett a magyar vezetőrétegek hibás nemzetiségi politikája mily mértékben járult hozzá a Trianonban csúcsosodó következményekhez?
– Utoljára mintegy hatvan esztendővel ezelőtt Markó Árpád foglalkozott annak a több tízezer főre rúgó magyar katonaságnak a történetével, amelyik a négyszáz év alatt – a Habsburg-ellenes harcok idején is – kitartott a magyar királyok oldalán és ugyancsak bátor helytállásról tett tanúbizonyságot nemcsak itthon, de Európa-szerte is. Sorsuk kutatása és feldolgozása méltán öregbíthetné a magyar katona „jó hírét-nevét, szép tisztességét” a NATO-ban, s talán elismertebbé tenné nemzetünket az EU keretében is.
– Elemző vizsgálatra szorul az is, hogy a Habsburgok dunai monarchiájának létrejötte és négyszáz éves fennmaradása mennyiben tekinthető történelmi szükségszerűségnek? Akárcsak azé, hogy ez az államalakulat mennyiben volt „a népek börtöne”, és mennyiben egy európai közösség előképe? Azt is tudatosítani kellene, hogy a magyarság számára – rövid időszakot leszámítva – nem volt „börtön”, sőt nemzetünk privilegizált helyzetet élvezett ebben az államkonglomerátumban; előbb a törökellenes harcok miatti ráutaltság, később más okokért. Az akkor élő magyarok ezt látták, érezték, ami kifejezést nyert magatartásukban mind Mária Terézia megtámadtatása, mind a napóleoni háborúk idején.
Hosszan lehetne sorolni még a konkrét érveket annak az alátámasztására, hogy miért van szükség Habsburg Történeti Intézetre, de talán ennyi is elegendő. A következőben – nagyon nem szívesen – arra keresek választ, hogy a 25 éves kutatómunka alatt a tudományok doktora fokozatot még nem szerzett Gerő András emiatt valóban érdemtelen-e ezen intézet vezetésére, és arra, hogy valójában ki is sorolható a tudományos élet területén az elit kategóriájába? Erre válaszolni úgy, hogy senki meg ne sértődjön, szinte a lehetetlenséggel határos, de ha már a szerző kifejtette ezzel kapcsolatos markáns véleményét, kénytelen vagyok szólni róla.
Mindenekelőtt szeretnék utalni az MTA 2001-es almanachjára, amelyből többek között az derül ki, hogy a tudományos intézetek igazgatói között jócskán akadnak kandidátusok, akik még nem is habilitáltak egyetemi professzorként, mint Gerő András, s rajtuk kívül ismerek olyanokat, akik kandidátusokként lettek intézeti főigazgatók, és csak évekkel később szereztek tudományok doktora fokozatot vagy MTA doktora tudományos címet. Sőt olyan tudományos intézeti vezetőkről is tudok, akik a legutóbbi Ki kicsoda? tanúsága szerint semmiféle tudományos fokozattal sem rendelkeznek. Feltételezhető, hogy mindezeknél a személyeknél „a politika hálája” helyettesítette és helyettesíti a megkívánható tudományos teljesítményt? Ha ez történt, akkor viszont a tíz könyvet publikált és professzorként habilitált Gerő András miért lenne kirívó kivétel? Ő vajon miért nem tartozik a tudományos elit kategóriájába?
A szerző a történettudományok és az MTA doktora, egyetemi tanár