Európában van jövője a monarchiáknak

A kelet-közép-európai rendszerváltozások hajnalán, 1990 táján több államban is felvetődött, hogy valamilyen módon vissza kellene nyúlni a monarchia intézményéhez. Ma azt tapasztaljuk, hogy minden egyes országban másképp rendezték viszonyukat a második világháború előtt uralkodó koronás főkkel. A Karagyorgyevicsek szerbiai „restaurációja” nem járt sikerrel, és nem térhetett vissza trónjára Mihály román király sem. Ellenkező példa is akad, a volt bolgár cár, II. Simeon kormányfő lehetett hazájában.

Vannak, akik a monarchia intézményét hajlamosak lebecsülni, és valamiféle társadalmi koloncnak, idejétmúlt kormányzati intézménynek vélik. Pedig térségünkben és a kontinens nyugati felében egyaránt jelen vannak az alkotmányos királyságok és nagyhercegségek. Az Európai Unió tizenöt tagállama közül hét monarchia, az egyéni és közösségi jogok, valamint a demokratikus alapelvek legfőbb őre minden országban az uralkodó(nő). A Franco-korszak lezárásaként János Károly közmegelégedésre foglalta el a spanyol trónt, és nem kétséges, hogy a mindenkori belga uralkodó főszerepet játszik a flamandok és vallonok társadalmi békéjének megőrzésében.
Mindez nem jelenti azt, hogy a polgárok egyöntetűen a monarchia híveinek vallják magukat. December végén érdekes hírek érkeztek az alattvalói ragaszkodásáról már-már legendás Svédországból és Nagy-Britanniából.
Némileg meglepő, hogy a svéd parlamenti képviselők csekély többsége támogatná a királyság eltörlését. Hogy ez a kérdés mennyire fontos ügy a skandináv országban, jelzi, hogy a riksdag (svéd parlament) az idén tavasszal állást foglalt a kérdésben. Az indítványt minden valószínűség szerint elutasítják, hiszen a politikusok tudják, hogy a svéd közvélemény határozottan támogatja a királyság intézményét. A megkérdezettek 62 százaléka fenntartaná a jelenlegi államformát, és csak 16 százalék szeretne Svédországban köztársaságot. A közvélemény-kutatások szerint XVI. Károly Gusztáv és családja rendkívül népszerű az országban. Hasonló a helyzet János Károly spanyol király, Beatrix holland királynő és a többi európai uralkodó esetében – személyes varázsuk, közvetlenségük, intelligenciájuk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy még a köztársaságpártiak is rokonszenvesnek találják őket.
Ez a kettősség jól megfigyelhető Angliában is, ahol a királyi család népszerűsége független az államforma megítélésétől. Az Observer felmérése szerint a brit polgárok fele elégedett a Windsorokkal, többen megemlítették, hogy mennyire imponáló a királynő teljesítménye, aki ötszáz nyilvános rendezvényen vett részt 2002-ben. A válaszadók 85 százaléka véli úgy, hogy „jó nagykövete Nagy-Britanniának”. Ennek ellenére II. Erzsébetnek még mindig meg kell harcolnia Diana Spencer emlékével – úgy tűnik, a szerencsétlen sorsú hercegnő halála egységbe kovácsolta a királyság ellenzőit. Ma a brit polgárok 50 százaléka hisz abban, hogy húsz év múlva megszűnik a monarchia, igaz, egy évvel ezelőtt még magasabb, 58 százalék volt ez az arány.
A jelenséggel foglalkozó szakemberek egyetértenek abban, hogy a királyság intézményének megkérdőjelezése politikai és generációs okokra vezethető vissza. A baloldali pártok erőteljesebben támogatják a köztársaság bevezetését, és többnyire ugyanígy vélekednek a bevándorlók, akik érzelmileg nem kötődnek a királyi családokhoz. A fiatalabbak a gyorsan változó világ új kihívásaival és politikai racionalitással magyarázzák elutasító szándékukat. Gyakran előfordul, hogy egy családon belül is törésvonalak húzódnak – a nagyszülők királypárti érzelműek, a szülők bizonytalanok vagy közömbösek, a legfiatalabbak pedig a köztársaságot pártolják. Ha igazat adunk Winston Churchill mondásának, miszerint nincs nevetségesebb egy ifjú konzervatívnál és egy agg radikálisnál, akár még azt is megkockáztathatjuk, hogy életkoruk előrehaladtával sokan engedékenyebbnek mutatkoznak a királyság megítélésében. Csakhogy az európai royalizmus nem pusztán nosztalgiakérdés, rendkívül összetett aktuálpolitikai, intézményrendszeri, költségvetési ügy is. Mindenesetre kevéssé valószínű, hogy az európai monarchiák alattvalói nyugdíjaznák uralkodóikat. Hiszen a nemzeti identitásnak II. Erzsébet vagy János Károly éppen olyan része, mint a nemzeti lobogó vagy a himnusz.