Törékeny, idős férfi. A szeme messziről mosolyog, amint az asztal felé tart. Készségesen vállalkozott az interjúra, amikor telefonon beszéltünk, mert, amint mondja, a Clancier család Magyarország régi barátja. „Miről is akar velem beszélgetni?” – kérdezi a szája sarkában bujkáló mosollyal. Rögtön kiderül, hogy nem olyan ember, aki az emlékeiből él. Nagyon is érdekli, mi történik körülötte mostanában.
– Ahogy elhagytuk a XX. századot, egyre az járt a fejemben, hogyan érhetnénk el végre, hogy emberibb legyen az emberiség. Sokat töprengek azon, hogyan lehetne jóvátenni a tömérdek kárt és igazságtalanságot, amelyet Európa a múlt század öngyilkos háborúiban elszenvedett, amikor gazdag kultúráját szinte teljesen megsemmisítették. Európa eszméje számomra abszolút szükségszerűség – politikai szinten, de nem a felelőtlen politizálás szintjén. Azt viszont sajnálom, hogy mindig gazdasági, pénzügyi mutatókról beszélnek. Minél inkább testet ölt az új Európa, annál egyértelműbb, hogy a kultúra és az emberek testesítik meg, nem a gazdasági intézkedések, vagy ahogy mondják, a piaci viszonyok. Az utóbbiak eszközök, nem értékek. Mindaddig, amíg ezek az eszközök felülkerekednek olyan értékeken, amelyekért érdemes élni ezen a földön, Európa csak igazi jelentéséből kiforgatott, üres szó marad.
– A század utasa – ezt a címet adta könyvének Fejtő Ferenc. Önre is illik ez a kifejezés. Hogyan utazta végig a XX. századot?
– Franciaországban az én nemzedékemhez tartozó írók egyszerre fedezték fel a költészet napfényét és a náci megszállás éjsötétjét. A felszabadulás idején azzal voltunk elfoglalva, hogy a valóságnál emberibb világról írjunk. Sok nemzetközi egyesület jött létre akkoriban. A PEN Clubba nem léptem be, mert az első világháború után, 1921-ben alakult meg, túlságosan réginek tartottam. Költő barátommal, André Frénaud-val a Société européenne pour la culture (Európai Szövetség a Kultúráért) vagy a Communauté européenne des écrivains (Írók Európai Közössége) nevű szervezetbe jártunk. Az európai gondolat foglalkoztatott minket, azt reméltük, hogy ezeknek az egyesületeknek a segítésével túlléphetünk a hidegháborún, elérhetjük, hogy megkezdődjön a párbeszéd a vasfüggöny két oldalán élő emberek között. Az 1956-os budapesti forradalom híre nagyon megrázott, csodáltam az emberek hősiességét, és mélységes fájdalom fogott el, amikor értesültem a rájuk mért csapásról.
– Akkor kezdődött a kapcsolata Magyarországgal?
– Igen, André Frénaud, Eugène Guillevic és Jean Rousselot barátom már ismert magyar írókat, és élt akkor Párizsban egy csodálatos ember, Gara László, aki 1956 után nem tért haza. Éppolyan jól ismerte a magyar költészetet, mint a franciát. Fejébe vette, hogy rábeszél minket, fordítsunk kortárs magyar költőket az ő nyersfordításai alapján. Ajtóról ajtóra, költőtől költőig kilincselt. Hozzám is eljött, szívesen fogadtam a kérését, mert akkor már szívvel-lélekkel kötődtem Magyarországhoz, és a lelkesedése is magával ragadott. Ő vezetett be az irodalmukba. Gyerekeim még kicsik voltak, tátott szájjal hallgatták ezt a különös magyart, aki számukra ismeretlen költőkről beszélt megszállottan.
– Milyen embernek ismerte meg Gara Lászlót?
– Több volt, mint rokonszenves. Egyszerű ember, aki soha nem kérkedett a tudásával. A hazája iránt érzett szeretet éltette, de szenvedett, mert látta, mivé lettek a sokat hangoztatott nagy eszmék. Jó volna, ha a fiatal nemzedékekhez tartozók is tudnák, milyen fontos volt, amit véghezvitt. A világ legtermészetesebb módján volt a magyar költészet nagykövete. Nagymértékben neki köszönhető, hogy a francia költők közül ma is sokan szeretik Magyarországot. Sajnálom, hogy nem láthatta: az ország, amelyet annyira szeretett, több évtized múltán újra megtagadta a zsarnokságot.
– A Gara László által összeállított magyar költészeti antológia, amelynek máig nincs párja, 1963-ban jelent meg a párizsi Seuil kiadó gondozásában. Önnek ezek a fordítások jelentették az első találkozást a magyar irodalommal. Hogyan folytatódott a történet?
– Lányomnak egy nap azt mondta a fivére: „Neked magyarul kéne tanulnod.” Így lett Juliette, akinek valóban volt érzéke az idegen nyelvekhez, a párizsi keleti nyelvek főiskolájának, az Inalcónak a növendéke. Ösztöndíjjal elment Budapestre, és olyan lelkesen jött vissza a hatvanas évek elején, hogy nekünk is kedvünk támadt megismerkedni Magyarországgal. Frénaud és Guillevic sokat beszélt nekem Illyés Gyuláról, Pór Judit akkoriban már fordította Keserű kenyér című regényemet, ez is utazásra ösztönzött. A szigligeti alkotóházban töltöttünk néhány napot a feleségemmel, majd Tihanyban találkoztunk a fordítómmal és férjével, Lator Lászlóval. Ők vittek el Illyés Gyulához. Nyomban meghódított a személyisége: a bölcsessége, a humora, a csipkelődése. Megmutatta a növényeit, elvitt a kert végében álló kis kunyhóba, ahol nagyon szeretett dolgozni. A falon ott sorakoztak a látogatók kézjegyei, lehet, hogy még az enyém is megvan. Mély barátság alakult ki köztünk, nagyon tisztelem az emberségét, a művészetét. Lányaink is összebarátkoztak, a szinte családias kapcsolat ma is tart. Juliette annak idején nem vette hasznát magyar szakos diplomájának, elment óvónőnek, de szíve visszahúzta Budapestre, ezért a hatvanas évek második felében elment dolgozni a Corvina Kiadóba. Ott ismertették meg a Franciaországban akkor még ismeretlen Krúdy Gyulával. Juliette valósággal beleszeretett a műveibe, eget-földet megmozgatott, végül az Actes Sud kiadta a Sindbad ou la nostalgie című kötetet. Számomra Krúdy is csodálatos költő. Abban az időben már rendszeresen találkoztam Illyés Gyulával, Weöres Sándorral, Juhász Ferenccel és Somlyó Györggyel, akinek egyik versét három változatban is lefordítottuk a fiammal meg a lányommal.
– A Keserű kenyér után egy másik regénye is megjelent magyarul, a Tétova szeretők, amely különös, szívszorító szerelmi történetet beszél el…
– Ezt is Pór Judit fordította. Rendkívül művelt, érzékeny fiatal nő volt, aki a legnagyobb természetességgel váltott egyik nyelvről a másikra. Fáj, hogy olyan korán elment. Emlékszem, mennyire elképedtem, amikor egyszer dedikálásra kísért, és hosszan kígyózó sor fogadott minket. Büszke voltam, nagyon meghatódtam, azelőtt ilyesmiben sose volt részem. A budapesti Francia Intézetben később bemutattuk a Keserű kenyérből készült tévéfilmet, jött velem a rendező és a lányom is. A hetvenes évek második felében, amikor már a Francia PEN Club elnöke voltam, többször jártam Magyarországon. Úgy éreztem, a vasfüggöny mögötti országokhoz képest ott szabadabban lélegeztek az emberek, de azt is tudtam, hogy ez a szabadság csak látszólagos.
– Mi fogta meg Illyés költészetében?
– Van valami cinkosság a magyar és a francia költők között, noha a történelmünk egészen más. Összeköt az őszinteség, a modernség vágya, a hagyományihletettség és a mélységes ragaszkodás a nyelvhez. A költők gyakran esnek a narcizmus hibájába, bezárkóznak, ha nem is elefántcsonttoronyba, önmagukba. Frénaud-val, Guillevickel gyakran olvastuk fel otthon verseinket. „Papa, ti egymásnak tapsoltok” – nevetett ránk egyszer a kislányom. A gyerek mond igazat! A francia költők túlságosan intellektualizálják a dolgokat, Illyés Gyula nem, ő nagy formátumú költő volt, a szellem és a szív hitelesíti gondolatait. Fiatalon jött Franciaországba, megismerte a szürrealistákat, a legmodernebb irodalmi közegben élt, versei ugyanakkor nemcsak legbensőbb érzéseiről, hanem a magyar nép igazságáról, a magyar történelem folyamatosságáról is tanúskodnak. Ez nagyon ritka Franciaországban, ahol a költők túlságosan „specializálódnak”. Akkor döbbentem rá, amikor 1978-ban interjút készítettem vele, mennyire elsődleges számára a hazaszeretet, a legjobb értelmű hazaszeretet, nem a korlátolt. Mindent európai összefüggésbe helyezett, bántotta, hogy a nagyhatalmak igazságtalanul rendezték át Európa térképét. Bírálta az első világháború utáni francia politikai intézményeket, ugyanakkor fejet hajtott a francia költészet, a francia kultúra, francia barátai előtt, és szeretettel emlékezett Párizsban töltött ifjúságára.
– „Nemigen tudom elválasztani a költészetet a születéstől, a szerelemtől, a magánytól, a haláltól, az éltető kenyértől” – írta ifjúkorában. Ma is úgy gondolja, hogy versbe csak elemi dolgok valók?
– Igen, elemi dolgok, mint a tűz, a fény, a levegő. Nem kell freudi fejtegetésekbe bocsátkozni ahhoz, hogy felfedezzük, mély összefüggés van a költő és a szerelmes állapot között. A költő, ha méltó erre a névre, csak akkor ír verset, ha költői lénye a szerelmeséhez hasonlítható, azaz ha mélyen megérinti a mindennapi élet egy-egy pillanata.
– Mi vezette a költészethez?
– Filozófiából tettem le a licenciátust, de mindig is jobban hittem a költészetben, mint a filozófiában. Meg voltam győződve arról, hogy a költészet segítségével sokkal közelebb kerülhetek azokhoz a titkokhoz, amelyeket a filozófia segítségével próbáltam megfejteni.
– A nyelv mint a költői kifejezés eszköze számos esszéjének tárgya.
– A nyelv több mint eszköz, nem választható el attól, ahogyan az irodalom használja, már ha az, amit irodalomnak neveznek, valóban megérdemli ezt a nevet. A hatvanas évek jellegzetesen francia divatja volt a strukturalizmus. A divat iránti hajlam a párizsiak egyik gyengéje, ami nem baj, ha a női szépséget emelik ki, mert az költői érték, de baj, ha elméleteket tesznek divattá, örök igazságnak tüntetnek fel átmeneti dolgokat. Engem egyszerűen az élet érdekelt, nem az irodalmi művek élete, nem azért foglalkoztam a nyelvvel, hogy áltudományos elméleteket gyártsak. A vers rácsodálkozás létünkre még a nyelven keresztül is, nem gondolatok, érzelmek formába öntése. A költemény mindig hang és jelentés, szó és csönd nehezen meghatározható adagolásával születik.
– Prózában is lírai töltésű könyveket írt. Megírta gyermekkora, kamaszkora történetét. Lesz folytatás?
– Az inkább érzelmi életrajz volt, most megpróbálom felidézni írói életem történetét. Szeretném megírni találkozásaimat író barátaimmal és olyan emberekkel, mint például Pődör László, a Corvina Kiadó néhai szerkesztője. Elbeszélte, hogyan csukták börtönbe, milyen viszontagságokon ment keresztül. Mégis bölcsesség és derűs nyugalom sugárzott belőle. „A félelem, amit a Szovjetunió kelt Nyugaton, talán segít abban, hogy mérséklődjön a kapitalizmus mohósága” – jegyezte meg egyszer a rá olyannyira jellemző iróniával. Az utóbbi években sokszor eszembe jut ez a nagy műveltségű ember, aki majdnem belehalt abba, amit az a borzalmas rendszer rámért. De megőrizte humorát, felül tudott emelkedni saját bajain, és szinte tudományos módszerrel vizsgálta maga körül a világot. Sajnálom, hogy csak hébe-hóba vezettem naplót. Időskorban ugyanis az ihletett költői állapot éppoly ritka, mint a szerelmes állapot, nehezen rakosgatom össze a részleteket, de nem adom fel.
Georges-Emmanuel Clancier (1914, Limoges) francia író, költő, kritikus. A negyvenes években a Cahiers du Sud és a Fontaine című lap munkatársa, később a Francia Rádióban irodalmi műsorok szerkesztője. A Gara László által Párizsban szerkesztett magyar költészeti antológia és az Hommage á Gyula Illyés (Tiszteletadás Illyés Gyulának, 1963) című kötet egyik fordítója. Számos vers- és esszékötetén kívül legismertebb művei a Keserű kenyér (1956, magyarul: 1963), a Tétova szeretők (1965, magyarul: 1970) című regény és a Panorama critique de Rimbaud au surréalisme (1959) címet viselő költészeti antológia.
államtitkárság
Vándortábor-láz: csaknem 16 ezer gyermek fedezi fel a magyar tájat
