Könyvesház

A háború arcai
Fotóalbum a gyilkolás intézményéről
Rumy Dániel
„Hideg futott végig a hátamon, és azt mondtam magamban: nem kezdődhet el újból” – írta visszaemlékezéseiben MacArthur tábornok a koreai háború kitöréséről. Pedig elkezdődik. Újra és újra. Az agreszszió forgatókönyve kísértetiesen ismétlődik: a gyalogoshadosztályok a harckocsidandárok és a légierő támogatásával áttörik a megerősített demarkációs vonalakat, a megtámadott kormány menekül, a nemzetközi erők beavatkoznak, és visszakergetik az agresszort – a háború eszkalálódik. Hol hótiszta humanitárius elvek fedezékében, hol pusztán a legújabb fegyverek kipróbálásáért, hol a folyamatos háborús költségvetés igazolásáért. Úgy tetszik, az emberiség huszadik századi történelmének ritmusát teljes egészében a legvéresebb konfliktusok szabályozták.
Aki átlapozza a XX. század nagy háborúit összefoglaló fotógyűjteményt és tanulmánykötetet, megerősödhet abban a hitében, hogy Európa múlt századi történelme nem más, mint a beavatkozások, erőszakos történelemalakítások históriája. A könyv az angol–búr háborútól a Balkán-konfliktusig foglalja össze a modern kor ütközeteit bőséges és hátborzongató képanyaggal, az alapvető tudnivalókat frappánsan összegereblyéző ismertetésekkel, kommentárokkal. Természetesen láthatunk porig bombázott városokat, amelyekben csak a dóm maradt épen, az is csak virtusból, hogy fitogtassa a repülősök célzótehetségét; láthatunk csoportképbe összefogódzott mosolygó bakákat, majd néhány órával később ugyanennek a szakasznak a lekaszabolt maradványait. Láthatunk süllyedő hadihajókat, véres kivégzéseket – egyszóval az újkor háborúinak összes kellékét. Ám a szerkesztők ízlését és elmélyültségét dicséri, hogy kevés hullát látunk. Mert mindennél többet elárulnak a háborúról az arcok.
Az ütközetre várakozó katonák feszült, ideges, félelemmel átitatott arca, amelyen a gond uralkodik: hogyan haljanak meg méltósággal és a lehető legkevesebb kínnal. A sebesültek kisemmizett arca. A sirató arcok. A hadifoglyokat, deportáltakat, gyarmati őslakosokat gyilkolók pökhendi vagy közömbös arca. Tekinthetjük puszta történelmi dokumentációnak, illusztrációknak a képeket. De ha valaki hosszan elidőz egy-egy fotón, egy-egy homályos, apró részleten, arcvonáson vagy ottfelejtett, gazdáját vesztett bensőségesebb használati tárgyon, megérzi a kötet csöndes, ám kérlelhetetlen háborúellenességét.
(A háborúk százada. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 9500 forint)

Szarajevói múzeum
Háborús regény abszurd humorral
Haklik Norbert
Vajon miért van az, hogy a világnak ebben a szegletében a háborús élményekből letaglózóan tragikus munkák születnek, vagy pedig már-már cinikus humorú művek, mint Hasek Svejkje vagy Kusturica Undergroundja? Talán mert Közép-Európában jó ideje senki sem vívott győztes háborút: még a „jó oldalon állók” is a bolsevizmust kapták jutalmul, és sokukat mesterségesen összetákolt államalakulatokba kényszerítették, amelyek széthullása csak idő és fegyverzet kérdése volt. Dicsőséges hőseposzokat lehet olyan nemzet tagjaként írni, amelynek Pearl Harbor a legnagyobb történelmi tragédiája. Don-kanyar, Trianon vagy éppen az ukrajnai éhínség után már kevésbé.
A Nyugat passzivitása miatt közel fél évtizedig tartó szarajevói tragédiából sem igazán lehet felemelő hőskölteményeket faragni. Ezt példázza Nenad Velickovic Szarajevói capriccio című regénye is, amely nemrégiben jelent meg a József Attila Kör világirodalmi sorozatában. Már a mű alaphelyzete is végletesen abszurd: a regény elbeszélőjének, az írói terveket dédelgető tizenéves lánynak a családja átköltözik az apa munkahelyére, a városi múzeumba, miután egy gránáttámadás során kiég a lakásuk. A múzeum persze stratégiai fontosságú létesítmény, hiszen a helybéli mozlim szabadcsapatok vezérei szeretnék a legelőkelőbb épületekbe áthelyezni főhadiszállásukat. A családfő arra kényszerül, hogy múzeumigazgatói hivatásának is eleget téve próbáljon megfelelni az önjelölt hadvezérek különféle igényeinek, ami aztán meglehetősen abszurd helyzetekhez vezet: régi bosnyák szőtteseket kell megóvnia attól, hogy pelenka gyanánt rekvirálják a harcosok. A legképtelenebb figurákkal népesíti be a szerző a múzeum világát: megismerhetünk egy háborús veteránt, aki idióta háborús legendákat mesél magáról, végül ruhákból varrat magának léggömböt, hogy azzal távozzon az ostromlott városból. A regényben a hisztérikus, várandós feleségtől a keleti mágikus tanokba belepistult anyáig mindenki mondja a magáét – az olvasó már kínjában röhög a párbeszédeken. Persze a regény alapvetően szatirikus hangnemén olykor a színtiszta tragikum és a jó értelemben vett pátosz is átsejlik, Velickovic kötete éppen e kettősség miatt válik hitelessé. Aki kedveli a jellegzetesen tragikomikus és olykor igen sötét tónusú délszláv humort, az minden bizonnyal örömmel forgatja majd a fiatal bosnyák szerző regényét.
(Nenad Velickovic: Szarajevói capriccio. JAK, világirodalmi sorozat, Budapest, 2002. Ára: 1500 forint)

Eladható történelem
Ókori botrányok könyve
Fáy
Ma már nem az a kérdés, áru-e a kultúra, hanem hogy milyen lépések tehetők meg a kultúrapiac meghódítása érdekében, mi ásná alá a tudományosság vagy az ismeretterjesztés hitelét. Vagy inkább az eladhatóság növelése érdekében kisebb vagy nagyobb engedményekre kész szerzőét. Se szeri, se száma a tortúrakiállításoknak, szinte minden történelmi várban van egy efféle panoptikum. Kincs-, horror- és nosztalgiakiállítások nyílnak, szimfonikusok popritmusban szólalnak meg, csinos szőke hölgyek adnak zeneileg nemigen értékelhető koncerteket dobgéppel, és a sort még sokáig lehetne folytatni.
A Mundus Könyvkiadó Népszerű Művelődéstörténetének sorozatszerkesztői vélhetően szintén az eladhatóság és a tudományos hitelesség között kívánnak egyensúlyozni. A sorozat első kötete már címében is ezt előlegezi meg: Kertész István könyve a hangzatos Botrányok az ókorban címet kapta. Talán még több olvasót vonzott volna, ha a „szex, erőszak, aberráció” szavakat választják, merthogy „botrányon” főként ezt kell értenünk.
Az „ókor” szó elsősorban a görög-római világot jelenti a műben, a szerző nem vállalkozott átfogó botrányvizsgálatra. Fanyalgásra azonban semmi okunk, ha arra gondolunk, hogy talán lesznek olyan olvasók, akiket éppen a sikamlós históriák ösztönöznek majd a korszak megismerésére. Ha lesznek – ez ugyanis meglehetősen kétségesnek tűnik. Nemigen tudom elképzelni azt az olvasót, aki végigélvezve a számomra áttekinthetetlen módon csoportosított, de tagadhatatlanul szórakoztató formában megírt történeteket pedofíliáról, gyilkosságról, bigámiáról, arra az elhatározásra jut, hogy itt az ideje megismerkedni Plutarkhosz vagy Thuküdidész munkáival is. Miért tenné? Inkább következzék Hasfelmetsző Jack vagy a borzalmas rémségek bármelyik újságosnál kapható legújabb füzete. Persze akkor sem haszontalan Kertész István kötete, csak a felelősség is nagyobb, hiszen lesznek, akik kizárólag az ő munkája alapján tudnak meg valamit a korszakról. És ez sem kevés.
(Kertész István: Botrányok az ókorban. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Fantáziatérképek
Ferch
Földrajzi hibák, szabadon szárnyaló szerkesztői elképzelések, utópiák vagy nem létező országok kartográfiai ábrázolásait gyűjtötte kötetbe az Országos Széchényi Könyvtár térképtárának vezetője, Plihál Katalin. A kötetet végiglapozva eszünkbe jut Dobrovits Aladár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyiptológiaprofesszora, aki diákjainak egyszer elárulta: gyerekkorában ő minden tintapacában térképet látott, annyira vonzotta a kartográfia.
Az ember fantáziája csodákra képes, amint a Térkép-különlegességek című könyv is mutatja. Persze ezek a régi térképek nemcsak a képzelet termékei voltak abban az időben, amikor megrajzolták őket, hanem tükrözték az adott kor hiedelmeit is. A kérdés ma az, hogy a korabeli térképszerkesztő tudatosan ábrázolt-e fantáziaszüleményt, vagy valóban hitte, hogy amit ábrázolt, az valóságos. A választ csak a tudománytörténet segítségével adhatják meg a kutatók. A XV–XVIII. századi térképeken megjelenő szörnyek, mitikus szigetek, nem létező kontinensek például nemcsak a képzelet szüleményei voltak, hanem olykor a korabeli földrajzi tudás képes enciklopédiáját jelentették. És léteztek az emberi boldogság helyeit bemutató fantáziatérképek, utópiaábrázolások, amelyek az édenkertet vagy a földi paracsomot jelenítették meg.
A kötet első részében különös térképeket vehetünk szemügyre (lóhere alakú világot, állatot formázó országokat, eldorádót, az 1856. március 18-i párizsi békekötés utáni új Európát), a másodikban pedig térkép-karikatúrákat. Az érdekes térképeket nézegetve „nemcsak az állapítható meg, hogy elődeink földrajzi és csillagászati elképzelései különösek voltak, hanem az is, hogy volt érzékük a humorhoz” – amint Klinghammer István professzor írja a kötet bevezetőjében. Minden egyes térkép után irodalomjegyzék segíti az eligazodást az adott kor történetében. A szép kiállítású, jól szerkesztett könyv művelődéstörténeti érdekességek tárháza és remek olvasmány egyben.
(Plihál Katalin: Térkép-különlegességek. Cartofil, Budapest, 2002. Ára: 4500 forint)

Szomszédvárak
Németh László irodalmi vitái
T. E.
A magyar irodalom egyik felének képviselői évente nyárbúcsúztatóként összegyűlnek Tokajban, és tanácskoznak, boroznak, fát ültetnek. Rendezvényüket Tokaji Írótábornak nevezik. A magyar irodalom másik részének képviselői évente, ősz környékén Debrecenben szoktak tanácskozni, ők Debreceni Irodalmi Napoknak hívják összejöveteleiket. A két „szomszédvár”-ba alig van átjárás. A magyar irodalom szépséges munkamegosztása, gondolhatnánk, ha nem e hazában élnénk. A magyar irodalom végzetes kettészakadása – gondoljuk, mert bizony itt élünk. A szekértáborok évtizedek óta mozdulatlanok, csak a Kádár-rendszer hazug és álszent egységesítő maszlagjaitól nem hallatszottak a lövések. A rendszerváltás óta azonban nincs miért szemérmeskedni tovább, szitokszavakként röpködnek a minősítések: népi-urbánus, konzervatív-liberális, hogy a gorombább jelzőket ne is említsem. A kiadványból, melyről írok, bárki fölfrissítheti efféle szókincsét: „lézengő liberális ritter”, „magyar irodalmi hóhérló”, „a népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosai”. Szomorú, hogy nincs harmadik út. Nincs olyan, hogy „mi, belgák, hova álljunk?” Oda állunk, ahová löknek bennünket. Hovatovább ott tartunk, hogy ha elárulom valakinek, milyen verseskönyvet olvastam élvezettel a múlt héten, a velem szemben állónak nem lesznek kétségei afelől, kire szavaztam áprilisban.
Az esztétikai különbségek mögött és alatt – próbáljak bár kedélyeskedni – a történelem véres démonai játszanak velünk. A Magyarság és Európa címmel Németh László irodalmi vitáiról 2001 nyarán megrendezett Tokaji Írótáborban – melynek anyaga most írásban is megjelent – mindezekről alig esett szó. Sőt, a címmel ellentétben, vitatkozni sem lehetett Németh László vitáiról, mert a vitához minimum ketten kellenek. A másik fél nem jött el, így a résztvevők barátságosan elbeszélgettek egymás mellett. Volt komoly, szomorú számvetés értelmiségi hivatásunk porig alázásáról Németh László tükrében Ács Margittól; érdekes, átfogó tanulmányok Tornai Józseftől, Jánosi Zoltántól és Tarján Tamástól; aztán volt olyan értekezés, melynek egyetlen mondatához ötszöri nekifutás szükségeltetett – végül feladtam.
Legjobban azonban Cs. Varga István előadása tetszett Németh László és Pilinszky János barátságáról. Őket bizonyára sokan szeretnék ellentétes táborokban látni. De a két „angyali” természeten nem fogott ki semmilyen politika. A hozzászólás Pilinszky gyönyörű, Németh Lászlónak ajánlott versét – Ama kései – elemzi. „Ama kései, tékozló remény / az utolsó, már nem a földet lakja / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.” Megtudjuk, hogy a „viharokra emelt nyárderű” alighanem a magyar irodalom legszebb „vendégszövege”, ugyanis szó szerinti átvétel Németh Lászlótól.
(Magyarság és Európa. Németh László irodalmi vitái. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002. Ármegjelölés nélkül)