Majd ha fagy, hó lesz nagy

(1986. december – 1987. január)

Ma leesett az első hó. Évek óta nem hullott ez a fehér, csöndes áldás az egekből. Bezzeg az én gyerekkoromban! Akkora zimankó volt, olyan hóförgetegek, hogy ihaj! Ezt a mai gyerekek úgyse értik. De a feleségem, az igen. Vörösbort ittunk és néztük, hogy pilinkél a pele, szállingózik a pihe a mennyekből. Csodálatos évszak a tél. Micsoda béke, micsoda belső nyugalom! És gyöngédség. A feleségemmel egymást átölelve néztük Isten misztériumjátékát.

Ma fölébredtem, és mindent vastagon lepett be a kristályos hó. Minő látvány a kelő nap fényében! A feleségem sürgetett, hogy álljak neki a lapátolásnak, először odakünn a járdán. Merthogy iskola mellett lakunk, és a gyerekek még el találnak csúszni. Most vettem csak észbe, hogy mi egy saroktelken vagyunk. Van vagy háromszáz méter összvissz. Melegen öltöztem, de már ki kell gombolni a Boncz Gézi barátomtól örökölt katonakabátomat, mert folyik rólam a víz. Mire a két utcafrontot befejeztem, vízhólyagos lett a tenyerem. Oda se neki. Újra fiúnak éreztem magam, aki otthon a házunk előtt… Pedig az húsz méter, ha volt.

Ma megint esett. Először persze az utcai frontot csináltam meg. Utána a kocsibejárót, aztán a kaputól a házig, aztán körbe a házat, aztán a kis madarak etetőjéig, a nagy madarak etetőjéig, aztán a pincéig. Ez a legfontosabb, mert itt tartom a forralt bornak valót. Meg innen hordom a napi négy kandli kokszot a cserépkályhába. Na, még a kutyák házai előtti rész, és élvezhetem a munka adta megnyugvást. Tényleg, ma még nem is írtam. Sebaj. Mozgás után jobban forog az agy. Délután megint rákezdte a havazás. Kezdhetem az egészet elölről. Oda se neki, majd fejben írok közben.

Észrevettem, hogy a szomszéd nem kotorja el az ő részéről a havat a kerítése végéig, pedig neki csak huszonöt-harminc métere van. Hát azt hiszi, hogy én hülye vagyok?! Csússzon csak előtte el valaki, törje ki ott a lábát! Majd őt büntetik meg. Sunyi alak…

A feleségemmel ma vitába bonyolódtam a sózást illetően. Bolond ez az asszony? Én is környezetpárti vagyok, de a reggelre odafagyott havat csak sóval lehet feloldani. Azt elvárja, hogy fel legyen törve a jég (találtam egy öreg, nyeles jégtörő vasat a pincében), de sózni nem enged. Abban állapodtunk meg, hogy az utcán sózhatok, mert a kerítéstől úgyse tud bejönni a só. Persze titokban a bejárattól a kapuig mindig sózok.

Ma hoztam a boltból húsz kiló (jódozott) sót, és sikerült megcsípnem az utolsó hólapátot. Tavaszig nem hoznak, mondta a vasboltos. Köztünk szólva, ez az új, fából készült hólapát nem ér egy… izé, hajítófát. Ma valahogy nem megy az írás. (Keskeny is az új lapát, és csak az aljára van szögezve valami hitvány fémcsík. Még szerencse, hogy az öreg vaslapát bírja. Már a szeneslapátot is felhoztam a pincéből, biztos, ami biztos.) Gyöngül az íráskészségem, vagy csak fáradt vagyok?

Érdekes, itt, Rákosmákoson mindig mínusz öt fokkal hidegebb van, mint amit a rádió mond Pestről. Ami igaz, igaz, vagyunk vagy tizenöt kilométerre a központtól – légvonalban.

Ma a kislányunk egy hatalmas hóembert épített a kertben, mert kicsit olvadni látszott. Segítettem neki. Egy versikét is fabrikált:
Itt van már a Télapó,
Szakállából hull a hó.
Hát ez szép. De mikor írok már végre én?

Ma rájöttem valamire: a hóekés pali megvárja, amíg én elkotrom a friss havat a hosszabbik (Rákosmákos főutcáján húzódó) frontról, aztán adj neki, visszatúrja az egészet a járdára. Kezdem katonai frontként felfogni az utcát. Hogyan vághatok vissza a hóekésnek? Csak ez foglalkoztat. Már rám telefonáltak több laptól, hogy mi lesz az ígért karácsonyi kézirattal. Kit érdekel. Lótúró a fülükbe a szerkesztő uraknak. Ezt a sofőrt kéne valahogy elkapnom.

Ma megint mínusz húsz alatt volt a hőmérő higanyszála, mint egy hete mindig. Az ég, mint a beton. Kemény csikor van a csontvágó szélben, ahogy Erdélyben mondják. Ma, amikor nevetséges jumbósapkámban túrom a havat a templom (vagyis az iskola) felőli oldalon, rám röhög egy kölök:
Esik a hó, fingik a ló, seggen csúszik a lapátoló!
Ezt kiáltotta, és direkt végigcsúszott a járdán, hogy tovább bőszítsen.
Futottam utána, de nem értem el. Tényleg gatyaféken álltam meg. Mindenki rajtam nevetett, még a tanárok is. Ezek miatt kelek én hajnalban, és lapátolom végig a délelőttöt?!

Ma reggel egy öregember megállt, és rám ugatott a túloldalról. A kutyáim nem ugattak vissza. De én igen.

Az asszony valami karácsonyról karattyol, de engem nem izgat. Rájöttem, hogyan vághatok vissza a hóekésnek. Éjszaka kivonszoltam egy hatalmas rönköt a kertből az útra. Reggelre eltűnt. A hóekés röhögött, és mutogatott is. Vagy csak én láttam így?

Ma a feleségem fölrobbantotta a két szobára szóló cserépkályhánkat. Egy kis petróleumot öntött a kokszra, mert nem akart begyulladni.
De hisz ezt csak hideg kályhánál lehet, nem mondtam neked?!, üvöltöttem, és megragadtam a kezét. Ez bizony baj volt, mert két hétig nem tudott vele dolgozni. Keramikus a bal körmű asszonyi állat.
Természetesen az én szobámba (üvegezett veranda, élére állított cipősdoboz) költözött a család. Írásról szó sem lehet, épphogy az ágyak elférnek. Még jó, hogy a kerámiakemencék adnak némi meleget az alagsorból. És van egy elektromos fűtőtestünk. A feleségem, az persze nem fázik. Trikóban mászkál, miközben én mínusz huszonötben lapátolok. Naponta húsz centi hó hull, de lehet, hogy csak nekem tűnik így. Ami biztos: reggelre még a hódara is lefagy. Tűhó a világ. A jégcsapoknak, mivel nem tudom leverni őket, nevet adok.

A kezem már odafagy a lapáthoz, de kezdek beletörődni. A szibériai munkatáborokra gondolok, és már a derekam se érzem.

Közben, rémlik, volt karácsony meg szilveszter is. Én egy új jégvakarót kértem a Jézuskától.

Ma bemutatták az új nagyregényemet. Három óráig tartott az út befelé. Mert a feleségem nem mert még kiállni se a kocsival. Én meg már megittam a napi hómunkához szükséges forralt boromat, amelyet újabban groggal egészítek ki. Hosszú szárú cowboycsizma volt rajtam, magas sarokkal. Amúgy is magas vagyok, de így kimaradtam, mint kutyaszar a hóból. Mostanában elkezdtem gyűjteni a hóval összefüggő szólásokat. Hazafelé egy bátor taxisnő hozott a lányával, öt kilométeres tempóban. Csak azért vállalta a fuvart, mert azt mondtam neki, hogy értek valamit a babonákhoz. Mire az összes taxival, hóval, jéggel, téllel kapcsolatos babonát elmondtam neki, haza is értünk. Éjfél volt. Kis híján szerelmet vallottam. Némely hegy akkor is ég belül, mikor a hó már megcsapta a fejét, suttogtam neki, hogy a kislány ne hallja.

Ma azt mondtam: sem a kis, sem a közepes, sem a nagy madarak etetőjéhez nem lapátolok utat, és a ház elől se kotrom el többé a havat. Forduljon föl mindenki. Egy elektromos hosszabbítóra kapcsolt hajszárítóval nekiestem a kislányom hóemberének.

Máma a feleségem aszonta, hogy menjek el vele valahová, ahol igazi, nemesacélból készült hólapátot lehet kapni. Mondtam, már nem érdekel annyira. De azért mentem. Útközben egy csomó ember rám köszönt, mert láttak a tévében a könyvpremieremen. Bezzeg lapátolni láttak volna!
A feleségemmel bementünk egy épületbe, aminek az ajtaján belülről nem volt kilincs. Mindjárt éreztem, hogy átver ez a némber, mert egy fia hólapátot nem láttam. Valaki hozzám ugrott, és belém szúrt egy injekciót. A többire nem emlékszem.

Ma fölébredtem. Egy rácsos ágyban fekszem, mint az állatkertben az állatok. Reményedet ne a hóra fektesd, mondtam a nővérkének, és a torkát megmarkolva odarántottam a rácshoz. Itt minden és mindenki fehér. Lesz itt dolgom elég, úgy látom.