Megtámadja-e Amerika Irakot?

Valóban elindítja-e a Szaddám Huszein és rendszere ellen irányuló támadását az Egyesült Államok? Ez a kérdés az elmúlt hetekben valószínűleg a világ minden táján nagyon sok embernek a fejében megfordult.

Az Irakban dolgozó fegyverzetellenőröknek január 27-ig a Biztonsági Tanács elé kell terjeszteniük jelentésüket, amely könnyen elképzelhető, hogy semmilyen alapot nem fog adni az esetleges támadáshoz. Hiszen amennyiben a nemzetközi csoport semmilyen, a tömegpusztító fegyverek gyártására utaló nyomra nem lel, akkor a világbiztonság jegyében indított háború legitimitása igencsak meginog. Mégis úgy tűnik, Bush és köre valami miatt nem veszi elég komolyan az ellenőröket, akik talán maguk is kezdik érezni, hogy bár a washingtoni héjáknak jól jönne, ha találnának valamit, igazából azonban kudarcuk sem okozna komolyabb változást a felsőbb körök terveiben. A szakemberek szájából pedig már nem egyszer hangzott el az a kifogás, hogy pontatlan a nekik szánt tájékoztatás, valamint, hogy autóik és rádióik sem elég jók, így az irakiak – megelőzve őket – felkészülhetnek fogadásukra a vizsgálatok helyszínén. Az, hogy az ellenőrök eredményeitől függetlenül a Perzsa-öbölben állomásozó hatvanezer katona létszámát napokon belül megduplázzák, azt valószínűsíti, Washingtonban már döntöttek.
Ezért is gondolják egyre többen úgy, hogy a fegyveres beavatkozás innentől kezdve már nem elkerülhető. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Közel-Keleten főgonosszá nyilvánított amerikai elnök néhány nappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy „még van lehetőség az iraki válság békés rendezésére”. Katonai szakértők már korábban feltételezték, ha lesz háború, az valószínűleg még a nyári kánikula beállta előtt, tehát még a tél végén vagy kora tavasszal fog megindulni, s a brit védelmi minisztérium tisztségviselői is február második vagy harmadik hetére jósolják a beavatkozás kezdetét.
A háború tehát komolyan fenyeget. Kérdéses azonban, hogy Bush és a mögötte álló héják menynyire tudják előre felmérni azt, hogy az esetleges intervenció milyen következményekkel járna. Védekezésül sokan hozzák fel, hogy az Öböl-háborút követően is úgy-ahogy normalizálódtak az állapotok a térségben, s Szaddám Huszein hatalomban hagyása sokkal nagyobb kockázatot jelentene, mint eltávolítása, még ha ezért súlyos árat is kell fizetni. Csakhogy ezek az érvek meglehetősen labilisak, ráadásul most már egészen más szelek fújnak a Közel-Keleten, mint a Sivatagi Vihar idején. Ha most – ENSZ-felhatalmazás s gyakorlatilag bármiféle bizonyíték hiányában – megindulnának az amerikai csapatok, számos más ország is fenyegetve érezhetné magát. Az Egyesült Államokkal, s annak terveivel szembeni ellenérzés pedig napról napra jobban érzékelhető, s nemcsak a végre békére vágyó, térségbeli országok utcáin, hanem szerte a világban.