Talán olvassanak időnként, uraim!

Beszélni kellene egyszer már bizonyos szavakról, amelyeket posványba löktek némely politikusok, mert úgy képzelik, hatalmukba vehetik a nyelvet is, holott illetékességük és idejük véges, miközben a szavaké végtelen, elég ezt egyetlen kérdéssel igazolni: tudja-e ma egy is közülük, ki volt a belügyminiszter, amikor József Attila leírta, hogy „Szalmazsákok, mint tutajok, / úsznak némán az éjjel árján”, na ugye, hát, ilyenformán gondolom, hogy a borzas, szőke pártpolitikusnak is elzakatol majd a neve egy szárnyvonalon a semmibe, bár ma még nagyon itt van; hogy mennyire, jelzi, hogy nemrég nyilvános szóértelmezést tartott, s ennek keretében arról győzködte hallgatóságát, hogy a „kitartás” szó használata tilos, aki pedig erre vetemedik, az bizony nyilas, nem asztrológiai értelemben, hanem úgy, ahogy mifelénk azt történelmileg értik, s minthogy az exminiszterelnök az ő tiltása ellenére mégis említeni merte, mostantól rajta a stigma, amire nekem csak annyi a kérdésem: nem képzel-e túl sokat magáról a borzas, szőke pártpolitikus a tekintetben, hogy nyelvi hozzá nem értését politikai hozzáértésként akarja elsütni, s mindezt műveltségi háttér híján, mert épp tucat éve, hogy többet beszél, mint olvas, nyilván ezért nem akadt szeme ügyébe például Illyés kérdése, amely úgy hangzik, hogy „amiért Hitler szerette a tejet, a tejivás mostantól bűnös dolog?”
A nyelv tönkretételének mesterei azonban mégiscsak némely zsurnaliszták, tollukon a szép szavak is csak arra szolgálnak, hogy mint éles kővel, megdobják vele a másikat, ilyen céldobálósdit játszik már jó ideje a Magyar Hírlap publicistája, aki örökké német szavakon babrál, amilyen a Völkischer Beobachter vagy a Lebensraum, s aki egy ideje minden ok nélkül politológusnak kiáltotta ki magát, ami eszembe juttatja a mesét, amelyben a varjú, hogy szebbnek lássák, magára ragasztja a páva tollait, ám ettől elnehezül, és többé nem képes a magasba emelkedni. Ez az elnehezülés jellemzi az utóbbi időben a kolléga úr próbálkozásait, amelyekből ráadásul kiderül, hogy ő is inkább írni szeret, mint olvasni, pedig az utóbbi sem árt, ha már egyszer politológussá lépett elő az ember, és oly nagyon kedveli az „élettérrel” való bíbelődést, természetesen ő is a volt miniszterelnök kapcsán teszi, kár, hogy nem hallott arról, az „élettér” nem politikai kategória volt, ahogy ma sem az, hiába sározták be a nácik, böngéssze csak át Konrád György írását a Kritika 1993/2-es számában, bizony megtalálja benne az inkriminált szót, Konrád ugyanis tudja, mert olvas is, nemcsak ír, hogy a szó Friedrich Ratzeltől való, aki a lipcsei egyetem profeszszoraként 1897-ben dolgozta ki a politikai földrajz elméletét, ebben bukkan fel először a Lebensraum fogalma, amelyet aztán egy svéd professzor, bizonyos Rudolf Kjellén alkalmazott a szűken vett politikára, de ő is jóval a nácik előtt; ez csaknem ugyanaz a történet, mint az „Übermensch”-é, amiért az ötvenes években Nietzschét döngölték a földbe a mi politológusunkkal érzelmi rokonságban lévő hangulatcsinálók, és cseppet sem érdekelte őket mondjuk az az apróság, hogy Nietzsche szakított Wagnerral annak antiszemitizmusa és sovinizmusa miatt, de ne kalandozzunk el túl messzire, mielőtt befejezném, hadd könnyítsem meg, kedves pályatársam, a dolgát, ha már annyira szeret a Lebensraummal foglalkozni, szeretném elárulni, ki az, akire a későbbiekben hivatkozhat: nos, Karl Haushofer náci vezérőrnagy volt, aki lehúzta a mocsokba ezt a szót, amely a politikai földrajzból indult, és ártatlan volt, ahogy ma is az, ha méltó módon használja valaki, ám azok tollán, akik méltatlanok, és arra se vesznek fáradságot, hogy írás előtt némely könyvet fellapozzanak, olyanná válhat, mint egy kés, amelyet sötétben és hátulról szoktak belevágni a másikba.
Politikusok és politológusok, bősz nyelvmesterek: tessenek olvasni! Alkalomadtán verset is lehet, s akkor tán elhiszik, hogy vannak a világon angyalok is. Amit attól fogva írnak és mondanak, az lesz az igazi. Húzzanak bele, uraim!