Várja a növendékeket a Pázmáneum

A 2003-as év valószínűleg új fejezetet fog írni a Pázmáneumnak nevezett magyar papnevelő intézet történetében. Az 1623-ban alapított bécsi intézmény felügyeleti jogát a Szentszék éppen ötven esztendeje, 1953. február 14-én ideiglenesen a bécsi érsekségre ruházta. A 2001. december 29-én kelt rendelet értelmében azonban a felügyelet visszakerült az Esztergom–budapesti érsekség fennhatósága alá, s most megvan a remény, hogy 2003 őszétől újra fogadhat magyar papnövendékeket a patinás intézmény.

Viszonylag keveset tudunk a Pázmáneum közel 400 éves történetéről . A magyarázat valószínűleg abban a korban keresendő, amely megpróbálta kitörölni a vallást az emberi lelkekből. A szomorú időszak kezdete, tudjuk, a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje. Pedig ezrek tanultak az intézetben, akik szerzetesrendek, szemináriumok elöljárói, tudós professzorok, püspökök, érsekek, Magyarország hercegprímásai lettek. Elég csak Simor Jánost és Csernoch Jánost említeni. A pártállami idők következetes megnyomoríttatásai következtében 1963– 64-ben már növendékek nélkül maradt az intézmény, és itt tartunk a mai napig.
A Pázmáneum csaknem négy évszázada elválaszthatatlan a magyar történelemtől. 1623-ban a részeire szakadt, török által megszállt ország sorsáért és lelki üdvéért aggódó főpap, esztergomi érsek, egyetemi tanár, tankönyvíró, hitvitázó és -térítő Pázmány Péter rendelte el egy bécsi papnevelő intézet létrehozását, amelyet Pázmáneumnak neveztek. Az érsek 100 ezer rajnai forintos alapítványi tőkével hozta létre az intézetet, amelyet 10 ezer körmöci arannyal és 10 ezer császári ezüsttallérral toldott meg. Az alapítvány jóváhagyását Pázmány VIII. Orbán pápától kérte és kapta meg, míg az uralkodóhoz csak telekvásárlási engedélyért fordult. Az intézet tényleges gondozását a jezsuitákra bízta.
A Pázmáneum életébe az államhatalom 1761-ig nem avatkozott bele. Ekkor azonban Barkóczy Ferenc esztergomi érsek 138 éves kormányzás után elvette a jezsuitáktól az intézetet, és a házat Thauszy Ferenc zágrábi püspöknek adta el 47 ezer forintért, s ugyanezzel a lépéssel az intézetet Nagyszombatra helyezte át. Ha Barkóczy tovább él, a Pázmáneum története minden bizonynyal ezen a ponton véget ért volna, de az érsek váratlan halála új helyzetet teremtett. Mária Terézia úgy vélte, az érsek megsértette az alapító szándékát. 1765. november 14-én az épület eladását semmisnek nyilvánította és visszahelyezte a papnevelő intézetet Bécsbe, az esztergomi káptalant pedig kötelezte a vételár és az esetleges ráfordítások megtérítésére. (A császárnő iránti hála jegyében készült az a nagyméretű portré, amely a mai napig az intézet tulajdonában van.) II. József uralkodása alatt – jogtalanul – bezáratta a Pázmáneumot, és az épületet a siketnémáknak adta át. Másodszor is úgy látszott, hogy a Pázmáneum bécsi históriája végérvényesen lezárult. A császár halála után Batthyány József hercegprímás mindent elkövetett az intézet visszaszerzésére, és fáradozását siker koronázta: I. Ferenc méltányolta a kérést, és sem a Helytartótanács, sem a Kamara, sem a Kancellária nem kérdőjelezte meg az esztergomi érsek jogait.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a II. József által elrendelt 1784-es feloszlatása és az 1803-as újraindítása közötti 19 évet leszámítva töretlenül folyt az oktatás, a kiművelt egyházi emberek képzése. Persze, mindig akadtak, akik megkérdőjelezték a Pázmáneum létét, de szándékaikat – szerencsére – nem tudták érvényesíteni. Az intézet sorsa a XIX. század utolsó évtizedeiben a magyar országgyűlésben is szóba került. Trefort Ágoston kultuszminiszter kijelentette, hogy már nem áll fenn a török veszély, és nincs ellentétben Pázmány Péter alapító akaratával, hogy Magyarországra költöztessék. A fél évszázaddal később bekövetkezett események ismeretében vélhetően másképp gondolkodott volna… Simor János hercegprímás mindenesetre visszautasította az államhatalom beavatkozási jogát.
Az ötvenes évek elején attól lehetett tartani, hogy a magyar kormány a határon kívül eső egyházi javakat is államosítani fogja, köztük a Pázmáneumot. Ismeretes, hogy 1951-től már működött az Állami Egyházügyi Hivatal és félő volt, hogy nyomást fog gyakorolni a magyar püspöki karra az intézet eladása végett. Ekkor azonban a Szentszék közbelépett, és jogilag rendezte a Pázmáneum ügyét. 1953. február 14-én kelt rendelete értelmében, a magyarországi egyház helyzetére való tekintettel, a Pázmány Alapítvány felügyeletét a bécsi érsekségre bízta, és a kizárólagos jogot visszavonásig biztosította a számára. Ettől az időponttól kezdődően tehát az esztergomi érsek joga szünetelt egészen 2001. december 29-ig.
Az 1956-os események során, Mindszenty József hercegprímás kiszabadulásával megcsillant a remény, hogy az intézet visszakerülhet az eredeti fennhatóság alá, de – az ismert okok miatt – ez nem következhetett be. Mindenesetre a forradalom alatt özönlöttek az épületbe a magyarok, akik csak arra vártak, hogy hamarosan hazatérhessenek. A felkelés elfojtása után is száz pap kereste fel a Pázmáneumot, többen kértek szállást. Ismert, hogy a magyar haza elhagyását követően Mindszenty nem érezte jól magát a Vatikánban (,,Aranyketrec, de ketrec” – mondta) és 1971–1975 között, haláláig a Pázmáneum lakója lett. Valentiny Géza prelátus jegyezte fel a következő esetet:
,,Emlékszem, egyik estén, karácsony és szilveszter között, 1971-ben, a vacsorán a házban lévő papok is jelen voltak. Voltunk vagy tízen az asztalnál. Valamennyi »nyugatos«. A hangulat elég vidám volt, de a bíboros úr lelkipásztori tényekre terelte a szót. Hol van magyar misszió, hányan vannak a hívek, beszélnek-e a gyerekek magyarul, járnak-e szentmisére, kik az ottani papok? És így tovább. Az egyik atya megjegyezte: Ne tessék ezzel törődni, jól eléldegélünk mi itt a házban. A bíboros úr arcán komorság ütött ki, elnémult, rövidesen felállt és kiment. A rektort magához hívatta és kimenőben hallottam, amint mondta: Ezt az embert nem kívánom, hogy többé asztalomhoz hívja.”
Paskai László bíboros, esztergomi érsek csak tizenegy (!) évvel a rendszerváltozás után, 2001. november 12-én kezdhetett tárgyalásokat az intézet jövőjéről Christoph Schönborn bíborossal, bécsi érsekkel a Pázmáneumban. A két bíboros megegyezett, hogy a katolikus egyház helyzete hazánkban megnyugtatónak látszik, éppen ezért kérik a Szentszéktől, hogy a Pázmáneum felügyelete visszakerülhessen az Esztergom–budapesti érsekség fennhatósága alá. A Szentszék 2001. december 29-én kelt rendeletében visszaadta a felügyeleti jogot az eredeti fenntartónak. Az átadásra 2002. február 16-án került sor. Október elsején pedig – Csordás Eörs személyében – új rektort neveztek ki a Pázmáneum élére. A következő hónapok megbeszélései alapját képezhetik egy új korszaknak, és talán már ősszel megindulhat/folytatódhat az intézet igazi küldetése, feladata: a papi képzés.
Jó előjelnek tekinthető, hogy a napokban napvilágot látott a Pázmáneum történetét feldolgozó, nagyon alapos és minden részletre (elöljárók, növendékek, lelki nevelés, papszentelés, mindennapi élet, étkezés, ruházat, kihágások, büntetések, épületkomplexumok, ünnepségek, művészeti értékek stb.) kiterjedő kötet – Beke Margit, Fazekas István, Mudrák Attila és Zombori István szerkesztő önfeláldozó munkája –, amely végre feltárja a magyar kultúrtörténet kimagasló intézményének viharos, lázongásokkal teli és békésebb évtizedeit.
Pázmány Pétert íróként a kimeríthetetlen fantázia jellemezte, amelyet nagyszerűen ötvözött a barokk szerző olvasottságával. Azonban semmilyen írói fantázia nem elég ahhoz, hogy a Pázmáneum hányatott sorsát elképzelhessük. Mégis megmaradt magyarnak, bástyaként áll Európa szívében, talán mert valakinek szándéka van vele.