n Stefka István
A most hatvanöt éves asszony egészségét megviselték a brutális kihallgatások. A karján tetoválás: 1956, és Béla. Egy szoba-konyhában él Mátyásföldön, a szabadságharcosok otthonában. Három gyermeke van.
– A forradalom kitörése előtt mivel foglalkozott?
– Már tizenhat évesen ápolónőként dolgoztam a kaposvári kórházban, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, Székhelyi Bélával, aki Taszáron, a szovjet–magyar reptéren volt katona. Tanulóidőm után visszajöttem Pestre, Béla is többször meglátogatott, udvarolt, és néhány hónapra rá megkérte kezemet apukámtól. Anyukám akkor már nem élt, szülői engedéllyel mentem férjhez.
– A férje milyen rendfokozatban volt?
– Hadnagyként szolgált, berepülőpilóta volt, kint tanult előzőleg a Szovjetunióban. Továbbra is apukámnál éltem, a párom pedig lent lakott Taszáron, a tiszti szállón. Tizennyolc éves voltam, amikor kitört a forradalom. Október 25-én értem jött a férjem egy másik bajtársával. Én szinte éjjel-nappal dolgoztam a 2-es női klinikán, az Üllői úton, mivel bent rekedtem a kórházban. Hiába volt ez női klinika, a férfiakat is ide hozták. Annyi volt a lőtt sebből vérző, hogy be kellett rendezni a lenti alagsorban rögtönzött műtőket, kötözőket. Amikor Béla megérkezett, kértem a főnővért, hogy engedjen el, mert a férjem mellett a helyem. Kiírtak szabadságra. A férjemnek közben tudomására jutott, hogy régi barátja, Újvári Józsi, akivel együtt volt sorkatona, a VIII. kerületi Víg utcai rendőrkapitányságot több felkelővel elfoglalta és harcolnak. A rendőrkapitány elmenekült. Volt olyan rendőr, aki a forradalmárokkal maradt. Odamentünk, mert a férjem harcolni akart. Én vele maradtam.
– Milyen harcokban vettek részt?
– A Rákóczi téri csarnokban tanyáztak az ávósok, később kivertük őket onnan. Fegyveres őrjáratokra indultunk a környező utcákba. Mindenhonnan lőttek bennünket. A közelben volt a Kilián-laktanya, a Corvin köz. Egy perc nyugtunk sem volt. Az egyik bajtársamat járőrözés közben mellőlem lőtték ki. Hárman voltunk, én mindig középen mentem, mert a lányokat a fiúk közrevették. A fiatal fiú tüdőlövést kapott. Bevittük a közeli klinikára, szerencsére még időben.
– Milyen fegyvere volt?
– Dobtáras géppisztolyom, köznéven gitárom.
– Hogyan tanult meg lőni?
– Jól kezeltem a fegyvereket, különösen a puskát, hiszen az MHSZ-ben (Magyar Honvédelmi Szövetség) eleget gyakoroltam.
– Hányan tartózkodtak a rendőrkapitányságon?
– Nagyon sokan, de a személyek folyamatosan cserélődtek.
– Ki volt a parancsnok?
– A férjem katonatársa és barátja, Újvári József, a férjem pedig a helyettese. Mindkettejüket felakasztották.
– A férjére nem gyanakodtak azért, mert a Szovjetunióban végzett?
– Egyáltalán nem, hiszen mindenki ismerte. Ő nem volt kommunista. Kivitték ugyan tanulni, de még a pártba sem lépett be.
– Meddig védték a rendőrkapitányságot?
– Néhányan október 27-én átmentünk a Corvin közbe Iván-Kovács Lászlóhoz és Pongrátz Gergelyhez, és ott rekedtünk november 1-jéig. Ugyanis október 30-án iszonytató fegyveres tűzharc bontakozott ki a laktanya és a corvinosok között: lőttek bennünket a Kilián-laktányából.
– Maléter Pálék?
– Igen. De nem csak ők, hanem szovjet katonák is tüzet nyitottak ránk.
– Nem értem. Nagy Imre kormánya kihirdette a tűzszünetet, és viszonylagos béke volt.
– Dehogy volt.
– Emberre lőtt?
– Lőttem, de nem halt meg egyikük sem: ott voltak a tárgyalásomon.
– Emlékeztek önre?
– Sajnos igen. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy külföldi fotósok fényképeztek bennünket, ki tudja honnan. Világlapokban jelentek meg a képeink. Ez volt a fő bizonyíték. Lakásokból, padlásokból fényképezhettek bennünket, pontosan onnan, ahonnan tüzeltek ránk. A lábamat is onnan lőhették meg. Én is eltaláltam egy ávéhás vállát. Az ávós az ablak mögé bújt, de szerencsétlenségére amikor elhúzta a függönyt, kisütött a nap és megcsillant a puskacsövén a fény. Én éppen felnéztem. A géppisztolyommal azonnal tüzeltem, de ő is lőtt. Szerencsémre hamarabb mozdultam. A lövedék a lábamnál csak a húst érte, így a munkahelyemen, a klinikán kiszedték a golyót. Kaptam egy nyomókötést, és harcoltam tovább.
– A rendőrkapitányságon is harcolt?
– Ott már más dolgom akadt, mivel egyre több sebesültünk lett és ápolónőként volt rám szükség. Újvári Józsi, a parancsnok kért, hogy Ilonkával és Margittal lássam el a sebesülteket. Ilonka és Margit aztán külföldre szöktek, ha jól tudom, Olaszországba, ők megmenekültek a megtorlástól. Egyébként sebesülésem után sok kötszert és gyógyszert hoztunk a klinikáról. November 4-én, amikor újból bejöttek az oroszok, Újvári Józsi és a férjem arra kértek, hogy menjek el a kapitányságról, mert itt pokol lesz, tovább már nem vállalják értem a felelősséget. Gyerekek is harcoltak velünk, a gyerekeket és a nőket Józsi elküldte. Erzsébetre mentem az unokanővéremhez, Katihoz.
– A férjével még találkozott?
– Igen. November 7-én jött utánam. Ő is megsebesült. Közben a rádió harsogta, hogy a katonák menjenek vissza a csapattestükhöz, nem lesz senkinek bántódása, amnesztiát kapnak. Sajnos Erzsébeten, abban a háztömbben, ahol mi laktunk, volt egy kiskatona, aki részt vett a harcokban, de hitt ennek a maszlagnak és visszament. A laktanyában már a tábori rendőrség várta, és vitték egyenesen a börtönbe. Az anyja haját tépve jött haza, azt kiabálta, miért nem küldte a fiát külföldre, helyette elkísérte a helyőrségig, ahonnét akasztófa alá viszik. Mondtam a férjemnek, hagyja el az országot, mert a katonákat súlyosan meg fogják büntetni, bennünket, civileket kevésbé. Ezt kár volt mondanom, mert azt felelte, hogy nélkülem nem megy ki. Én azonban nem hagyhattam el apukámat, aki műtét előtt állt – érszűkületes volt –, a nevelőanyámra pedig nem lehetett számítani. A műtét ellenére később mégis levágták apám lábát. A lényeg: nem mehettem vele. Emiatt ő is maradt, hat hónapig bujkáltunk. Hol az ő debreceni rokonainál, hol az én vidéki rokonaimnál húztuk meg magunkat. Végül visszajöttünk vidékről Pestre, de tudtuk, hogy életre-halálra keresik a forradalmárokat. 1957 nyarán véletlenül összefutottunk az utcán a férjem egyik katonatársával, Tihamérral, aki elmondta: néhány tiszttel most szervezik a külföldre szökésüket. Rábeszélte Bélát, hogy csatlakozzon hozzájuk, és megadta a pontos helyet, hol lesz a találkozó. Másnap elköszönt tőlem a férjem, és azt mondta, ha negyvennyolc órán belül nem ad életjelt magáról, akkor elfogták. Eltelt két nap, semmi hír. Tudtam, hogy Budán, a Retek utcában lesz a találkozó, ezért elmentem arra a címre. A házmesterné tudott a lakásról, és elmondta: azt civil ruhás ávéhások bérelték, de két nappal ezelőtt néhány férfit megbilincselve elvittek.
– Tehát csapda volt.
– Sajnos az volt, a katonatársa beépített spicliként működött. Ezután eldöntöttem, nincs értelme tovább bujkálni, elhatároztam, hogy visszamegyek a klinikára dolgozni. Lesz, ami lesz. Aranka, a főnővér tudta, hogy harcoltam a férjemmel, de nagyon örült nekem, és visszavett. Mondtam neki, hogy minden iratomat megsemmisítettem, akkor is jöhetek dolgozni? Nem baj, lányom – mondta –, állj munkába, majd később elintézzük az irataidat. Pár órára még elkéredzkedtem, hogy hazamegyek a ruháimért és beköltözök a nővérszállóra. Ám belebotlottam egy járőrbe, pufajkásokba és szovjetekbe. Igazoltattak, igazolványom azonban nem volt. Magyarázkodtam, hogy azért nincsenek irataim, mert amikor tűzharcnál lementünk a pincébe a forradalom alatt, akkor a lakásunk kiégett. Erre rám nézett a pufajkás magyar és ezt kérdezte: mi volt itt? Forradalom volt ez magának? Ha az, akkor velünk jön és tisztázzuk az ügyét.
– Hová vitték?
–A Víg utcába, a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ahol együtt harcoltam jó néhány rendőrrel, nyomozóval. Amikor bevittek az egyik nyomozótiszt szobájába, aki úgymond harcostársam volt – hiszen együtt lőttük a Rákóczi téren az ávéhásokat –, belevigyorgott az arcomba, és csak ennyit mondott: Már vártuk magát, Erzsi!
– Ő átállt?
– Persze, november 4-e után azonnal átállt a kommunistákhoz. Ellenálló lett. Nem tudom, akkor miért lőtte a saját fajtáját velem együtt… Ezt egyébként több kerületi rendőr megtette. Azt hazudták, hogy a felkelők kényszerítették őket. Ez nem igaz. Újvári Józsi mindenkinek szabad elvonulást biztosított, aki maradt, az önként maradt velünk. Két hétig a rendőrkapitányságon voltam, de mivel semmit nem vallottam, a kapitány átadott a Fő utcaiaknak. Egy évig voltam a vizsgálati fogságban. Vallatás közben csak kétszer vertek meg, de úgy, hogy egész életemre megmaradt a nyoma. Először kiverték a fogaimat, eltörték az állkapcsomat, majd a vesémet verték olyan gumibottal, aminek ólom volt a végében. Azért vertek a nyomozók, mert olyat akartak rám bizonyítani, amit nem tettem: szerintük én a Divatcsarnokban voltam rabolni. Meg hogy én vagyok a Japán – így hívták azt a bizonyos nőt, aki ott volt. Én gyerekkoromban voltam először és utoljára a Divatcsarnokban. Ezt nem vállaltam el.
– Önt milyen ügyben ítélték el?
– Az Újvári József és társai bűnügyében. Katonai bíróság ítélt el, mert mindegyik társam katona, katonatiszt vagy rendőrtiszt volt. A vádiratot nem kaptam meg. Dupla nullás volt az ügyünk: vagyis szigorúan titkos katonai ügyben. A társam volt többek között Kósa Feri, Medgyessy Jancsi, Dvorzsák Laci. Mi csak elolvashattuk a vádiratot, amit aztán azonnal elvettek tőlünk. A harcokban való részvétellel, a népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedéssel és háromrendbeli gyilkossági kísérlettel vádoltak.
– Akkor vonultatták fel a tanúkat?
– Igen, azt a három embert, akit megsebesítettem. Voltak még olyan VIII. kerületi lakosok, akik tanúskodtak, hogy fegyverrel járőröztem. Zárt tárgyalást tartottak, csak a tanúk jöhettek be.
– Milyen ítéletek születtek?
– Két halálos ítéletet szabtak ki, Újvári Józsit és Kósa Ferit kivégezték. Én életfogytiglant kaptam, aztán három évtől nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket osztottak. Az ügyész eleve halált kért rám. Egy évig bizonytalan volt a sorsom, mert átvittek a Kisfogházba, a halálos zárkába. Ott vérzett be a bal vesém, amit levertek. Csúnyán belázasodtam, lázrohamaim voltak, és bevittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Amíg a kórházban feküdtem, addig a bíróságon megtartották a másodfokú tárgyalást, de engem nem lehetett szállítani. Megmaradt az életfogytiglani ítéletem. Amikor felgyógyultam, elvittek Kalocsára, és ott töltöttem még tizenhárom évet.
– Kikkel volt együtt a börtönben?
– Wittner Marikával, valamint L. Kiss Margittal, aki Molnár Karcsi csoportjában volt. Molnár Karcsit is felakasztották. Szedláknéval voltam együtt, és több vidéki lánnyal, például Jankó Pirivel, aki a Köztársaság téren harcolt. Piri tizennyolc évet kapott, állítólag ávósokat akasztott, de ezt sem tudták bizonyítani. Márton Erzsivel is együtt ültem, akit első fokon halálra ítéltek, másodfokon életfogytiglant kapott. Mindenesetre húszéves koromban bevonultam Kalocsára. Nem szeretnék még egyszer húszéves lenni!
– Mit történt Kalocsán?
– Varrtunk és varrtunk. Az „élményeimről” hadd ne beszéljek. Az élmény az volt, hogy megszültem a gyerekemet, de a tizennégy év börtön nem volt élmény.
– Az 1963-as amnesztia önt nem érintette?
– Az ötvenhatosok közül hármunkat nem engedtek el. Wittner Mari, L. Kiss Margit és én maradtunk. L. Kiss Margit Karcagról jött fel, és a XIX. kerületi rendőrkapitányságon volt rendőr. Mi hárman szabadultunk egy napon.
– A férjével az első tárgyaláson találkozott?
– Soha többet nem láttam. Őt Kaposvárra hurcolták, és átadták a katonai bíróságnak.
– Mikor tudta meg, hogy a férjét kivégezték?
– 1970. március 15-én kiengedtek Kalocsáról. Hullafehéren jöttem ki, azonnal a nővéremhez mentem, aki átadta azt a levelet, amit az anyósom írt az apámnak, aki szintén meghalt, amíg a börtönben voltam. A levélben megátkozott, mert azt írta, ha én nem vagyok, akkor a fia nem keveredett volna a harcokba, vagy legalábbis kimenekült volna külföldre és még ma is élne.
– Hol tudott elhelyezkedni?
– Először a Korányi-kórházban, az öngyilkosok mellett kaptam munkát mint segédápoló. A szaladgálást viszont a lábam nem bírta, ezért nem sokkal később a Vörös Október Ruhagyárba kerültem. Húsz évig varrtam még, onnan mentem nyugdíjba.
– Megbánta, hogy részt vállalt a forradalomban?
– Nem bántam meg. Az ember a sorsát el nem kerülheti. Igaz, hogy az életemből egy jó darabot otthagytam, de nekem ez volt megírva a sors könyvében. De mi nem azért harcoltunk, ami most van Magyarországon. Most néhány tízezer embernek nagyon jó dolga van, ugyanakkor tömegek nélkülöznek, éheznek.
Wellor
Réka, Réka Rékuci, közel kerül hozzá a Peti!
