Az utolsó közép-európai disszidens

A prágai vár felett kialudt az éjjelente immár két hónapja világító tűzpiros neonszív, jelezve, hogy távozik a politika színpadáról a térség utolsó disszidense. A nyugdíjba vonult Václav Havellel ugyanis végképp eltűnt térségünkből egy jelenség, a „történelmet csináló” rendszerváltó, moralizáló értelmiségi-politikus generációk szívét megdobogtató alakja. Helyüket az új idők szelleméhez igazodva hivatásos politikusok veszik át, mi pedig csak reménykedünk, hogy azért megőriznek valamit a kommunizmust legyűrő legendák tartásából.

Ha néhány évtized múlva valaki a rendszerváltás történelemmé magasztosult hőskorszaka iránt érdeklődik, lényegében két legendás személyiség nevébe ütközik majd bele lépten-nyomon. Lech Walesáéba és Václav Havelébe, akik a kommunizmus elleni harc térségbeli szimbólumaivá váltak. Walesa, a lángoló gdanski munkásvezér, és Havel, a 68-as liberális prágai értelmiségi. Két életút – egy cél. Ha mindketten Lengyelországban élnek, együtt harcoltak volna, hiszen ott a siker titka volt, hogy egymásra talált a munkásosztály és az értelmiség. Csehszlovákiában némiképp másképpen alakultak a dolgok. Közös azonban bennük, hogy a hosszú illegalitás, börtönök után mindketten vállalták a küzdelem újabb formáját is. Disszidensből, forradalmárból államférfivá váltak, hogy morális tartásukkal további utat mutatva átvezessék országaikat a kommunizmusból a demokráciába. Számoltak azzal is, hogy az új harcmezőn már nem hősök teremnek, s a politikai csatákban inkább csak megkopik kivívott dicsőségük. Annyi év alatt bele is komorodtak tisztségükbe.
„Számtalanszor voltam már legyőzött, de sohasem adtam meg magamat. Számomra mindig fontosabb volt az igazsághoz, saját elveimhez való hűség, mint hogy elfogadnak-e vagy sem” – fogalmazta meg politikai credóját Václav Havel. Ennek szellemében a nyílt és bátor kiállásért három ízben összesen öt évet töltött börtönben, de ugyanez a hit tette az ellenzék vezérévé, majd köztársasági elnökké is. A cseh történelem másik nagy alakjához hasonlóan négyszer is újraválasztották, s majd 13 évig lehetett a prágai vár, a Hradzsin lakója. Ezen idő alatt talán legnagyobb teljesítménye, hogy minden erejével igyekezett lerombolni a politika és az erkölcs közötti korlátokat. Belekomolyodva tisztségébe is igyekezett bizonyítani, hogy soha nem akart politikus lenni, s a szó hagyományos értelmében nem is vált azzá. Stílusát leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy antipolitikus politikát folytatott. Valahol a lelke mélyén végig civil tudott maradni. Drámaíróként, színházi emberként mintha csak eljátszotta volna a Hradzsin urának szerepét; amíg lehetett, megtartotta farmeres-szvetteres önmagát, de még utána is be-beugrott esténként a rezidencia közelében egy-egy pohár sörre. Mintha kissé szégyellné privilégiumait, ki-kilépett a történelem által rá osztott szerepből.
Tősgyökeres polgári családból származott. Nagyapja alapította a híres Lucerna báltermet, míg nagybátyja a világhírű Barrandov filmstúdió életre hívásában jeleskedett. Hamar közel került tehát a művészetekhez, Gottwald sztálinista rendszere azonban a műszaki egyetemre űzi. Az ötvenes évek vége felé szippanthatott bele a színház gyermekkorát idéző hangulatába, s hamar ott is ragadt. Először az ABC színházban technikus, majd átigazol a Divadlo na zabradlihoz, s nemsokára beíratkozik a Színház és Filmművészeti Főiskolára is. A 60-as évek elejétől folyamatosan publikál, ismertté második darabja, a kafkaian abszurd Kerti ünnepély (1963) tette, a Leirat című groteszk drámája (1965) pedig a világhírt is meghozza számára. A cseh új hullám egyik meghatározó folyóiratának, a haladó szellemű Tvarnak a szerkesztője, s mind közelebb kerülve a politikához 1968-ban már a Független Írók Körének az elnöke.
A Prágai Tavasz tetőpontján emberarcú szocializmust és többpártrendszert követel az Irodalmi Újságban megjelent írásában. Egy évvel később Tíz pontjában már a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulását bírálja, így aztán aligha meglepő, hogy szilenciumra ítélik. Ekkor már a rendszer első számú ellenségeinek egyike. Tovább borzolja a hatalom idegeit a kor hétköznapjait ábrázoló 1975-ös korrajzában, amelyet nyílt levélként küld el Gustav Husákhoz. Kezdeményezője és egyik vezetője az 1977 januárjában színre lépett Charta 77 emberi jogi mozgalomnak. Ekkor államcsíny kísérletének vádjával bebörtönzik, 1978 augusztusától pedig házi őrizetben tartják. Egy év múlva megalapítja a Politikai Üldözöttek Szervezetét, ezért ismét börtönbe kerül. Több híres írótársával ellentétben nem köt kompromiszszumot a hatalommal, a felajánlott emigrációt is elutasítja. Újabb négy év börtönre ítélik, s 1983-ban szabadul. Öt évvel később ismét bezárják, ekkor azonban a nagy tiltakozások hatására már kiengedik. A rendszer összeomlása kissé őt is meglepte, de mire körülnéz, a „bársonyos forradalom” már a Hradzsinba repíti.
A szvetteres-farmeros hőskorszak mára már legenda. A Hradzsin folyosóit az első időszakban ellepik a művész barátok, a hoszszú folyosókon egyesek rollerrel közlekednek, a stílus közvetlen. Mindemellett Csehszlovákia azon kevés posztkommunista országok egyike, ahol a korábbi cseh és szlovák tulajdonosok visszakapták ingatlanaikat, a régió legkövetkezetesebb átvilágítási törvénye pedig pontot tesz a kommunista múltra. Havel a legtöbb térségbeli rendszerváltó párttal ellentétben kérlelhetetlen a letűnt rendszerrel szemben. Jellemző, hogy szóba sem állt a kommunista párttal. Szimbolikus, hogy a búcsúzás egyik fő mozzanataként megkoszorúzta a kommunizmus áldozatainak emlékművét. Erkölcsi alapú hozzáállása azonban nem tűrte a kollektív bűnösség elvét sem, bocsánatot kérve elítélte a szudétanémetek kiűzését. Később felemelte szavát Jörg Haider hatalomra kerülésekor, de visszafogottságra intette az osztrák politikust és a szudétanémeteket lefasisztázó Milos Zeman miniszterelnököt is. Hivatali idejének utolsó hetében a jelenlegi kormányfővel különbözik össze, miután aláírja a „nyolcak” Amerika melletti kiállását. Legnagyobb kudarca Csehszlovákia szétválása, amelyet élesen ellenzett, s csak idei újévi beszédében ismerte el, hogy tévedett, s az önálló Szlovákia létrejötte történelmi szükségszerűség volt. Cseh elnöki időszakának első ciklusára rányomta bélyegét rivalizálásuk Václav Klausszal, de megtörte felesége halála és saját betegsége is. Hatvanhatévesen most ráfér tehát a pihenés, a tervek szerint portugáliai nyaralójába utazik feltöltődni. Nimbusza kissé megkopott, különösen azt bocsátották meg nehezen neki, hogy legendás felesége, Olga halála után mindössze tizenegy hónappal feleségül vette az ismert színésznőt, Dagmar Veskrnovát. Mindezek mellett senki sem vitatja, hogy a rendszerváltás után Havel volt az ország legjobb exportcikke, márkavédjegye. A búcsú óráiban is többször elhangzott, hogy az ország érdekében a nyugdíjas Havelt is szívesen foglalkoztatnák időnként. Erre alighanem szükség is lesz, hiszen az elnökválasztási kudarcok is jelzik az űrt, amit maga után hagyott.