Gyors átkelés az Eufráteszen?

Többek között számos folyami átkelést terveznek a készülő háborúban Irak ellen felsorakozó amerikai és brit erők, hiszen csak így lehet elérni Bagdadot és az olajban gazdag északkeleti országrészeket. A hadműveletekért felelős parancsnokoknak azonban távolról sem csak emiatt fáj a fejük. A tervezetekben ugyanis sok olyan mozzanat szerepel, melyet már régóta nem hajtottak végre élesben.

Akármilyen mértékben is sikerül az óriási légi fölénnyel és bombázásokkal, pszichológiai hadviseléssel, propagandával demoralizálni az iraki fegyveres erők személyi állományát, esetlegesen tömeges dezertálást, átállást előidézve, az alighanem elkerülhetetlen, hogy az amerikai szárazföldi erők komoly harcok közepette haladjanak előre. Szaúd-Arábia tartózkodását figyelembe véve nagy valószínűséggel csak Kuvait irányából sikerül majd elindítani ezt az offenzívát, s még (Törökország érzékenysége miatt) az sem biztos, hogy sikerül-e ezt egy kellő mértékű északi támadással támogatni. Bármilyen műveletre kerüljön is azonban sor az észak-iraki kurd enklávékból kiindulva (az amerikai speciális erők és mérnöki egységek itt már három repülőteret készítettek elő a közepes és nehéz szállítógépek fogadására), a fő nyomást objektív (elsősorban logisztikai) okokból csak Kuvait felől gyakorolhatják majd. Ezen az autópályának megépített útvonalon – melyet az iraki erők Kuvaitból történő visszavonulásukkor csak halálútnak neveztek – viszonylag gyors előrenyomulás lehetséges Bászra irányába, majd tovább, az Eufrátesszel párhuzamosan Bagdad felé.
Hogy, hogy nem, a folyóköz (a tulajdonképpeni Mezopotámia) elfoglalásához többszöri folyami átkelésre van szükség, s az átlagban kilométeres szélességű Eufrátesz nem éppen a legkönnyebb akadály. A szárazföldi támadást megelőző légi offenzíva során pedig nagy valószínűséggel az itt lévő a hidak javarészt megsemmisülnek (persze kétségtelen, hogy egy-két átkelőhelyet épen hagynak). Az amerikai erők ennek megfelelően – katonai elemzők szerint – történetük egyik legjelentősebb erőszakos átkelésére készülhetnek fel, mely a leküzdendő természeti akadály nagysága és az iraki ellenállás miatt érzékeny veszteségeket okozhat. Az amerikai haderő történetének legutóbbi és legnagyobb volumenű folyami átkelését máig emlegeti a szakirodalom: 1995–96 telén Boszniában a megáradt Száva folyón kellett átjutniuk. Az összehasonlítás azonban nem veszi figyelembe, hogy ott fegyveres ellenállásra nem került sor.
Az Eufrátesz mellett annak számos ága is leküzdendő akadályként merül fel, csakúgy, mint a Tigris folyó, melyen a keleti részek elfoglalásához kell átkelni. Ide tartozik az a tény is, hogy az amerikai erők legfontosabb támadóeszköze, az M1A2 Abrams harckocsi rendkívül nehéz, mintegy 60 tonnás jármű, amely enyhén szólva „megválogatja a hidakat”. Hasonlóképpen, a legfőbb amerikai tank tömege megakadályozhatja, hogy szárazföldi útvonal híján ez a fontos eszköz kellő számban Észak-Irakba jusson. A már említett hevenyészett repülőtereken leszállni képes C–17-es szállítógép mindössze egyetlen ilyen járművet szállíthat, és akkor még nincs szó az utánpótlás folyamatos biztosításáról.
A folyami átkelések mellett problematikus a speciális erők bevetése, mely Afganisztánban gyakorlatilag döntő momentumnak bizonyult, ám ottani hatékonyságukat megsokszorozta, hogy volt jelentékeny fegyveres ellenzéki erő, amellyel fel tudták venni a kapcsolatot. Irakban egyedül a északi országrész kurdjai és más türk csoportjai tekinthetők jelentékeny szövetségesnek (a déli síiták, így a „mocsári arabok” erejét Szaddám Huszein üldöztetése nagyrészt megtörte), ám ezek is csak könynyűfegyverzettel rendelkeznek, az iraki hadsereggel történő tömeges konfrontációra nem alkalmazhatók. A kommandósoknak nem kedvez az sem, hogy míg Afganisztán egy ritkán lakott, teljes káoszban élő ország volt, ahol számos régióba az uralmon lévő tálib rezsimnek sem ért el a keze, addig Irak szilárd állam, intézményekkel és a legkisebb településekig jelen lévő katonai és rendvédelmi erőkkel. Hiába vannak itt is lakatlan területek, a lényegi célpontok mind nagyobb népsűrűségű területeken vannak, ahol a különleges erők célmegjelölő-diverzáns csoportjai nagyobb eséllyel kompromittálódhatnak, kiszolgáltatottá válva az ellenséges hátországban óriási túlerőnek. Az 1991-es Öböl-háború idején játszadozó iraki gyerekek rángatták le egy ilyen négyfős csoportról az álcahálót, óriási csatát eredményezve, s nincs kizárva, hogy hasonló jelenetek idén is megtörténhetnek a lakossági centrumok közelében.