Jogi útra terelt szakmai kérdések

Vagy húsz évvel ezelőtt családommal hosszabb nyugat-európai körutazást tettünk. Ezekben a hetekben a közoktatásról szóló törvény tervezett módosításának szövegét olvasva különösen sokat gondolok egyik döbbenetes élményünkre. Svájci barátnőm két óvodás korú gyermeke váltotta ki megrökönyödésünket. A két lány teljes szabadságban élte napjait. Tilalmak nem korlátozták őket. Erőszakosan kiköveteltek maguknak mindent, ami épp az eszükbe jutott. Bármilyen gyenge szülői ellenállásra hisztérikusan és nagy hangerővel reagáltak. Alkalmazkodásnak a nyomát sem mutatták. Sikerült tönkretenniük a nyolc ember néhány napos együttlétét. Kérdésemre, hogy miért nem állítanak követelményeket a gyerekek elé, barátnőm azt válaszolta, hogy a pszichológusok szerint nem szabad korlátokat állítani a gyermek elé, mert az személyiségfejlődésükben gátolja őket. A két gyerek mára felnőtt. Önző, alkalmazkodni képtelen, csak a saját boldogulásukkal foglalkozó lányokká váltak. Szüleik, akikkel nem törődnek, megkeseredett emberek lettek. De nem boldogok a lányok sem. Tele vannak panasszal a világ ellen, amely „nem érti meg őket”.

A liberális oktatáspolitika délibábja
Milyen jó, mondtuk akkor, hogy a magyar gyerekek megtanulják a kötelességteljesítés és az együttélésekben nélkülözhetetlen alkalmazkodás tudományát, és így felnőttként is boldogabbak lesznek. Az így nevelt gyermekek – pályám során több ezret megismertem – emberi méltóságát senki nem sértette (hacsak balszerencséjük nem hozta össze őket egy-egy pályára alkalmatlan pedagógussal), kibontakozásukat nem akadályozta. De szüleik és pedagógusaik megkövetelték tőlük, hogy végezzék tisztességesen a dolgukat. Hogy írják meg a házi feladatokat. Hogy ne okozzanak szenvedést másoknak. Mindezt a gyermek szeretetével, változatos módszereket alkalmazva érték el a nevelők. Ha a növendék ellenállt, akkor bizony jelzésekkel, figyelmeztetésekkel, esetleg büntetéssel próbálták meg nevelői rávenni a normák követésére. A gyerekek szerették a világos rendet, amely biztonságot nyújtva jelölte ki mozgásterük kereteit. Ha lázadoztak is olykor, végül megtapasztalták, hogy csak így lehet mindenkinek boldogan élni.
Ezt az utóbbi nevelői gyakorlatot, amely tehát erkölcsi értékrendből következő normákat állít, normatív pedagógiának nevezzük. A másikat, a Svájcban megtapasztaltat pedig értékrelativista, liberális pedagógiának. Magyarországra tradicionálisan mindig a normatív pedagógia gyakorlata volt jellemző. Nyugat-európai mintákat követve aztán megjelentek a különféle reform-, többnyire liberális pedagógiák. A kettő jól megfért egymás mellett az elmúlt másfél évtizedben: termékenyítőleg hatottak egymásra. És e sokszínűségben ki-ki megtalálhatta a neki tetsző, gyermeke egyéniségéhez leginkább illeszkedő pedagógiai műhelyt, iskolát.
A közoktatásról szóló törvény módosításának szövegét olvasva szorongás fog el. Aggódva tapasztalom, hogy Magyar Bálint minisztériuma véget kíván vetni a kialakult pedagógiai sokszínűségnek, és mindenáron a liberális pedagógiai gyakorlatot írja elő. Jogi úton kíván szabályozni alapvető szakmai kérdéseket, és egy tollvonással meg akarja szüntetni a nálunk hagyományos normatív pedagógiai gyakorlatot. Mintha az orvosprofesszorok helyett a parlament határozná meg, hogy milyen szikével szabad csak operálnia a sebésznek…
A törvényjavaslat eredeti változata értelmében nem volna szabad írásbeli házi feladatot adni a hétvégére. Indoklás: ezáltal megszűnik a gyermek értelmetlen túlterhelése. Hadd legyen ideje élni, szórakozni, „önmagát megvalósítani”. Eszerint a házi feladat a személyiségre kártékony, üldözendő bűncselekmény. Évezredes emberi tapasztalat igazolja, hogy csak sok gyakorlás útján lehet eredményesen tanulni. A hétvége nyugalma épp ehhez teremt mással nem pótolható lehetőséget. Törvénynyel megtiltani a házi feladatot értelmetlen, nevetséges és megengedhetetlen. Sok szülő éppen örül annak, hogy gyermeke értelmes feladatokkal tölti el a hétvége néhány óráját. Addig sem csavarog, vagy nem a Való világ nihilizmusát nézi. Azt is tapasztalhatja, hogy a gyermek komoly fejlődést tud felmutatni épp a hétvége nyugalmában, és az öszszefüggő időben végzett munkának köszönhetően. Ezért igényli is a normális mennyiségű hétvégi házi feladatot. Épp ezért keres a gyermekének ilyen iskolát. A törvénynek az ő jogát is garantálnia kell.
De olvasok ennél elképesztőbb argumentumot is: azt, hogy a hétvégi házi feladat tovább növeli az esélyegyenlőtlenséget (!), ezért kell betiltani. Mivelhogy a hátrányos helyzetű kisgyerek, akinek nincsenek otthon megfelelő körülményei a tanuláshoz, még jobban lemarad, miközben társai valamit fejlődnek a hét végén is. Ez döbbenetes. Azért talán, mert néhányan nem tudnak otthon tanulni, másoktól, a többségtől se várjuk el? Ahelyett, hogy a nehéz helyzetben levőknek segítenénk felzárkózni, inkább az ő mércéjükhöz igazítsuk a tanulásban érdekeltek tanítását is? Megengedhető a tudásalapú társadalmat meghirdető Magyarországon ez a törvényileg elrendelt lefelé nivellálás?
Belátható, hogy a törvényből ki kell hagyni a házi feladatra vonatkozó tilalmat, és visszautalni azt a szakmai döntések körébe.

Az átalakítás várható következményei
Hasonló gyökerű az alsó tagozatos évismétlés tilalmának törvénnyé emelése. Indoklás: a gyermekek nem egyforma ütemben fejlődnek, és vannak, akik a többieknél csak sokkal később tanulnak meg olvasni és számolni, adjunk tehát nekik türelmet, és ne alázzuk meg bukással. A gyerekek valóban különbözők, és a bukás valóban szégyen lehet. Ám ebből nem következik, hogy megtiltsuk az évismétlést! Ha ugyanis az írni-olvasni, számolni nem tudó kisgyerek végigmegy társaival egészen a negyedik osztályig, s eközben várjuk a csodát, hogy majdcsak megtáltosodik egyszer, az neki is, társainak is káros lehet. Évezredes pedagógiai tapasztalat, hogy magasabb szintű tudást csak megfelelő alapokra lehet építeni. Ha azok hiányoznak, a gyermek nem fog tudni fejlődni a továbbiakban.
Mit üzen az évismétlés tilalma a társadalomnak? Azt, hogy nincsenek igazi követelmények. Hogy teljesítmény nélkül is lehet boldogulni. Tehát ne tanulj, ne tégy erőfeszítéseket, majd megoldják mások a problémáidat. Nem kell a magad sorsát a kezedbe venned, gondoskodnak rólad úgyis. Ismerős ideológia ez: a szuverén szabad polgár helyett a kiszolgáltatott alattvalókat ilyen „emberbarát” eszmék mentén lehet előállítani. Ez ellen minden erővel tiltakozni kell.
Az évismétlés nem büntetés, hanem józan pedagógiai megfontolás. Ám ennél hatékonyabb eszköz lehet az ún. felzárkóztató év vagy időszak. A PISA-mérések közismerten rossz eredményeit látva az oktatási miniszter és csapata arra az álláspontra helyezkedett, hogy két évvel meg kell növelni az általános iskola alsó tagozatát a felső rovására. Indoklás: a nálunk sikeresebb országokban hosszabb az iskolai alapozó szakasz. Ki kell tehát nálunk is tolni hat évre, és száműzni kell a szakos tanárok felét az ötödik-hatodik évfolyamról, vegyék át helyüket a tanítók. Ez a legsúlyosabb problémája a tervezett módosításnak. Azért, mert az iskolaszerkezetet, a hagyományokat, a pedagógusképzést és a foglalkoztatást egyaránt érinti.
Legelőször is az tűnik szembe, hogy nincs bizonyított ok-okozati összefüggés az iskolaszerkezet és a tanulói eredményesség között. A PISA-felmérés jó helyezettjei nagyon is eltérő iskolaszerkezeteket mondhatnak magukénak. Nem véletlen az sem, hogy az Európai Uniónak sincs iskolaszerkezeti szabványa: meghagyja azt a nemzeti oktatáspolitikák hatáskörében. Sokkal nyilvánvalóbb az összefüggéseket a pedagógusok megbecsültsége, munkájuk ellenőrzése, a pedagógusképzés és a domináns pedagógiai kultúra vonatkozásában keresni. Csakhogy ezeknek radikális megváltoztatása óriási szellemi és anyagi erőforrásokat követel.
Mit eredményezhet a tervezett átalakítás? Az ötödik-hatodik osztályban majd tanítók fogják az órák felét tartani, ráadásul „nem szakrendszerű oktatás” keretében. Hogy ez utóbbi mit jelent, azt nehéz elképzelni. (Ha azt, amire asszociálni lehet, vagyis konkrét ismeretek nélküli képesség- és készségfejlesztést, akkor elég ijesztő a kép: a semmiről ügyesen kommunikáló félművelt tudálékosok tömeggyártásának víziója rémlik fel.) Tanítóink egy része nem készült fel a 10-11 éves, prepubertás korba lépő gyerekek nevelésére. És mi lesz a felső tagozatos szaktanáraink egynegyedével? Mi fog történni a kis települések általános iskoláinak hetedik-nyolcadik osztályával, amelyek nem lesznek képesek finanszírozni szaktanárok alkalmazását a lecsökkent óraszámok miatt? Készültek-e számítások az iskolaszerkezet átalakításának várható következményeiről?

A testületi kisebbség igaza
Miért kell akkor ezt az átalakítást voluntarista módon végrehajtatni? A tanulói túlterhelés miatt – hangzik az indoklás. Ez szakmailag elfogadhatatlan. A túlterhelést csak tantervi, tankönyvi, és a kimenetszabályozás egyidejű módosításával lehet értelmesen és eredményesen megoldani. Minden egyéb látszatmegoldást hoz, nagy energiák és komoly veszteségek árán. Az iskolaszerkezet tervezett átalakítása pedig előkészítetlen, kellőképpen végig nem gondolt, veszélyes játék.
Szeretném hinni, hogy a józan ész ezúttal diadalmaskodni fog az egyoldalú szakmai elfogultság és a hatalom elbizakodottsága felett. Ha nem ez történik, néhány év múlva gyermekeink ugyanazt a rémképet idézik majd elénk, mint amit húsz évvel ezelőtt Svájcban megtapasztaltam. Akkor is, ha az Országos Köznevelési Tanács többsége támogatta a törvénymódosítást. Ezúttal azonban a testületbeli kisebbségnek van igaza.
A szerző egyetemi docens,
az Országos Köznevelési Tanács tagja