Nekünk Mohács kell?

Olyan ez, mintha egy vesztes hadjárat csatáit sorolnánk: Székesfehérvár (IBM), Szombathely (Philips), Bonyhád (Salamander). Csak állunk döbbenten a csatamezőn, és számoljuk az elesetteket, a gyárbezárások elbocsátottjait. A munkaügyi tárca ugyan nyugtatgat: máshol, kicsit talán távolabb, kicsit talán átképezve még újra bevethetjük ezt a haderőt. A gazdasági tárca is nyugtatgat: a hadjárat nem veszett el, csupán a gazdaság szerkezeti átalakulása zajlik. Szinte kitörő boldogsággal jelentik be, ha egy-egy kisebb portya sikerrel jár, ha a tömeges gyárbezárás és elbocsátás ellenére néhány kisebb cég hozzánk települ. De nyertek-e hadjáratot valaha is portyákkal, stratégia és gazdaságpolitika nélkül?
Mindenekelőtt szögezzük le: a gyárbezárási hullám alapvetően nem munkaerő-piaci kérdés. A probléma nem a munkaerőpiacon keletkezett és – noha nagyon fontos a most állásukat elvesztettek helyzetének javítása – nem is ott oldható meg. Nem arról van szó, hogy egy-két multinacionális vállalat odébbáll, hanem arról, hogy visszavonhatatlanul véget ért egy gazdaságfejlődési korszak. Leáldozott az a modell, amely a külföldi tőkére, az olcsó és árához mérten viszonylag jól képzett munkaerőre, valamint a kelet-közép-európai versenytársak között nézve kedvező infrastruktúrára (autópálya, ipari park) épült. Ez a modell Székesfehérvárról indult el hódító útjára a kilencvenes évek elején, és most az IBM bezárásával, úgy tűnik, Székesfehérvárott fejezi be pályafutását is. Ám sem Székesfehérvárott, sem pedig az országos gazdaságpolitika szintjén szinte semmi jele nem látszik annak, hogy elkezdődött volna a régi helyébe lépő új modell kereteinek megteremtése.
Ráadásul a gyárbezárási hullám hatásai nem állnak meg a Dunánál, mert (és ez talán még az előzőnél is kedvezőtlenebb következmény) a dunántúli gyárbezárásokkal hirtelen jövőkép nélkül maradtak az ország kevésbé fejlett keleti térségei is. Ezekben a régiókban eddig többnyire abban reménykedtek, hogy előb-utóbb majd letelepíthetnek egy-egy multinacionális nagyvállalatot, olyat, mint az IBM. De mivel próbálkozzanak most, amikor a fehérvári minta hirtelen megroggyant? Éppen mire megépült az M3-as, amely lehetővé tenné, hogy a külföldi beruházók most már tömegével telepedjenek le az ország keleti harmadába, egyszerre kiderül: a multinacionális cégek valóban keletre kívánnak menni, de nem az országon belül, hanem annál is távolabbra – Ukrajnába vagy Kínába.
Az olcsó munkaerőre támaszkodó gazdaságfejlődési modell leáldozása azonban már az ezredforduló óta jól látható volt. Többek között azért született meg a Széchenyi-terv, hogy segítse a gazdaság új pályára való átállását, az innovációra és a szakképzett munkaerőre épülő gazdaság megerősödését, vagyis egy magasabb bérrel is versenyképes gazdaság megteremtését. Célja az volt, hogy mobilizálja a sajátos hazai erőforrásokat, amelyek akkor is lendületben tartják majd a gazdaságot, amikor a multinacionális nagyvállalatok odébbállnak. Nos, 2003 telén a gyárbezárási hullámmal ez a pillanat elérkezett. A gazdaságpolitika mégis itt áll eszközök és stratégiák nélkül, mert a Széchenyi-tervet tavaly nyáron ideológiai alapon megszüntették.
A helyzet azonban ennél is rosszabb, a hivatalos gazdaságpolitika nemcsak most nem talál semmi ellenszert a gyárbezárásokra, de félő, hogy a jövőben sem talál majd ilyet. A Széchenyi-terv megszüntetésével ugyanis eljátszotta azt a lehetőséget is, hogy a gazdaság fejlesztéséhez legalább uniós forrásokhoz jusson. A gazdaságpolitika a Széchenyi-tervet feladva – és így más fejlesztési területekhez képest meggyengülve – hagyta, hogy a gazdaságfejlesztés az uniós fejlesztési pénzek fogadására készülő Nemzeti fejlesztési tervben súlyánál jóval kisebb arányban szerepeljen.
A korábban csatlakozott országok tapasztalatai azt mutatják, hogy ahol nemzeti fejlesztési terv keretében zömmel gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésre fordították az uniós támogatásokat, onnan nem vonult ki a tőke. Ellenkezőleg, ezek a fejlesztések további beruházásokra ösztönözték a külföldi befektetőket. Erre a pótlólagos tőkevonzó eszközre pedig éppen most égetően szüksége lenne a magyar gazdaságnak. Kelet-Közép-Európa és Magyarország ugyanis picinyke pontocska a befektetők térképén, amire csak akkor figyelnek fel, ha valamilyen plusznyereséget ígérő különleges attrakciót kínál. Ilyen attrakció volt a kilencvenes évek első felében a tömeges és olcsó privatizációs kínálat, az évtized második felében pedig az ugyancsak tömeges és olcsó munkaerő-kínálat. Ám ezekből az attrakciókból is csak arra futotta, hogy a régió a világ összes külföldi működőtőke-befektetésének csupán másfél százalékát vonzza magához, aminek közel egyötöde (mintegy 25 milliárd euró) érkezett Magyarországra. Az uniós csatlakozás és az uniós támogatásokból megvalósuló gazdasági és infrastrukturális fejlesztések tehát éppen most, a gyárbezárások idején – mint egyfajta újabb attrakció – jelentősen növelhetnék az ország tőkevonzó képességét.
A napjainkban véglegesedő magyar Nemzeti fejlesztési terv azonban erre nem alkalmas. Inkább hasonlít egy hevenyészett bevásárlócédulára, amin (a nők munkaerő-piaci hátrányainak leküzdésétől kezdve az életminőség javításán át az élethosszig tartó tanulásig) minden megtalálható, mintsem egy átgondolt és célzott gazdaságfejlesztési stratégiára. Senki nem tagadja, hogy az ilyen törekvések fontosak. Ám az is tagadhatatlan, hogy beruházásserkentő, gazdasági versenyképességet erősítő, valamint tőkevonzó és -megtartó hatásuk viszonylag csekély. A tervezői szándék persze érthető: könnyebb a társadalmi partnerekkel „leegyeztetni” egy olyan fejlesztési tervet, amely mindenkinek ad egy kicsinykét, mint egy olyat, amely döntően a gazdaság fejlesztésére koncentrál. Ám legalább ennyire nyilvánvaló, hogy az a nemzeti fejlesztési terv, amely mindenkinek akar adni egy kicsit, valójában csak elvesz. Elveszi a gazdaságtól az uniós forrásokat, elveszi a gazdasági fejlesztés hatásaként várható pótlólagos külföldi beruházásokat, és elveszi az ország egészétől a gyors gazdasági felzárkózás esélyeit.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy az uniónak készülő Nemzeti fejlesztési terv egyúttal végletesen leszűkíti a hazai támogatáspolitika mozgásterét. Az uniós pénzek mellé ugyanis legalább ugyananynyi hazai finanszírozást is le kell tenni. Ha tehát a gazdaságfejlesztés az uniós pénzeknél háttérbe szorul, akkor ugyancsak háttérbe szorul a hazai, költségvetési támogatásban is. Így aztán nemcsak az a lehetőség esik ki, hogy az uniós támogatás további beruházásokra ösztönözze a külföldi befektetőket, hanem az is, hogy a hazai forrásokból több jusson a kis- és középvállalkozásokra, az infrastruktúrára és a vállalkozói környezet javítására. A kör pedig ezen a ponton bezárul, a jövőben alighanem a vesztes hadjárat újabb vesztes csatáiról, újabb gyárbezárásokról és létszámleépítésekről hallhatunk. Ha nem tudnánk, hogy lehetséges nyertes hadjárat is, még azt hinnénk, mindez törvényszerű. Hajdúszoboszló, Kehidakustány vagy Sárvár azonban (csupán néhány nevet említve a nemrég átadott világszínvonalú termálfürdő-komplexumok sorából, amelyek nemcsak bevételt hoznak, de bővítik a foglalkoztatást és segítik az egészségmegőrzést is) azt jelzik, hogy lehetséges győztes csata és nyertes hadjárat is. Ezt a nyertes hadjáratot azonban Széchenyi-tervnek hívták.
A szerző egyetemi tanár