Az ítélet végrehajtható

Soha nem vonták felelősségre az 1956-os forradalom utáni megtorlás résztvevőinek többségét. A kor politikusai, ideológusai, akik első számú szereplői, döntéshozói, mozgatói voltak a terrornak, egytől egyig megúszták a számonkérést. A gyűlölet, az elvakultság érződik azokban a szavakban, amelyeket Domokos József legfelsőbb bírósági elnök mondott 1957. március 28-án az országos bírói értekezleten: „Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük” („Párt”-ítéletek, Az ’56-os megtorlás iratai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1993).
Megsemmisítés, mondja a legfőbb bíró. Persze hogyan beszélhetnénk ebben az időben jogról, jogállamiságról? Hasonlóan súlyos erkölcsi megítélés alá esnek az igazságügyi orvosszakértők, a bírósági és a börtönorvosok, akiknek jelentős szerepük volt a kivégzések előkészítésében, jóváhagyásában, hiszen ők is képviselték a „törvényességet”. Ők adták meg a végső engedélyt: „Egészséges, az ítélet végrehajtható.” Így végezték ki többek között a néma, szétvert talpú és agyoninjekciózott Tóth Ilona szigorló orvost és a tizennyolc éves Mansfeld Pétert, akit előtte szintén véresre vertek.
A kommunizmus áldozatai közül Mansfeld Péter kivégzése iskolapéldája a törvénytelenségeknek, az emberi aljasságnak. Jobbágyi Gábor jogászprofesszor Ez itt a vértanúk vére című könyvében leszögezi, hogy jogszerű eljárásról nem beszélhetünk, a súlyos politikai motiváltság vitathatatlan. Sőt hozzáteszi, a cél a pesti srácok elrettentése volt. Götz János, Budapest Főváros ügyészének vádirata alapján Mácsik György ügyész 1958. november 17-én tartott kíméletlenül súlyos vádbeszédében Blaski Józsefre és Mansfeld Péterre halálbüntetést kért. Jobbágyi Gábor kutatásai szerint az akkor még a jogvégzettség nélküli bírákból álló népbírósági tanács ellentmondott az ügyésznek, és mindkettőjüket súlyos börtönbüntetésre ítélte. Ám a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa lényegében ugyanezen tényállás mellett 1959. március 19-én Mansfeld Pétert halálra, Blaski Józsefet életfogytiglanra ítélte.
Ezekben az ügyekben vitathatatlan az orvosi felelősség is, mert nem gyilkosokról, többszörösen elvetemült bűnözőkről kellett perdöntő diagnózist készíteniük, hanem olyan politikai elítéltekről, akik még jóformán gyerekek voltak. A vizsgálatban részt vevő orvosoknak tudniuk kellett, hogy koncepciós, politikai perekről van szó. A vádlottakat megvizsgálta Balassa László és Kelemen Endre bírósági orvosszakértő is. A véleménynek Blaski József és Mansfeld Péter esetében volt nagy jelentősége. Az említett dokumentumkönyv szerint az orvosok mindkettőjüket teljesen beszámíthatónak tartották, de Mansfeld Péter esetében megdöbbentő a kiegészítő vélemény: „az egész vizsgálat alatt fölényesen és cinikusan, mereven beszél ellenforradalmi felfogásáról, és cselekménye helytelenségét nem hajlandó – még igen kis mértékben sem – belátni.” Az egész azért történt, mert „egy kis balhét akart csinálni, a rendőr menjen oda dolgozni, ahová való, a gyárba”. (Elraboltak egy rendőrt, elvették a fegyverét, majd elengedték – A szerk.) Tovább kérdezve „a legcinikusabb hangon adta elő, hogy ha a „balhé” sikerül, nem bánta volna, ha az emberek elpusztulnak, mert „úgyis mindennap felakasztanak egy-egy embert”.
A Mansfeld-féle koncepciós per feltárója, Jobbágyi Gábor jogászprofesszor szerint nehéz eldönteni: egy kihallgató rendőr nyomozati jegyzőkönyvét vagy orvosi szakvéleményt olvas. Ráadásul az orvos, Kelemen Endre, a tárgyaláson Grád Elemér orvoskollégájáról kijelentette – utóbbi hatalmas kockázatot vállalva Blaski Józsefet mentő orvosi igazolást írt – a következőket: „A vizsgálat alkalmával felülvizsgáltuk dr. Grád Elemér orvosi bizonyítványát, és kijelentem, hogy az előbb nevezett orvos valószínűleg elmebeteg, mert nem tudta, mit ír alá orvosi igazolásként.”
A Fővárosi Bíróság Tnb. I. 8084/1958/5. szám alatt elrendelte a fiatalkorú Mansfeld Péter elítélt orvosszakértői vizsgálatát. Fáber Viktor igazságügyi orvosszakértő a következőket jelentette írásban 1959. március 21-én: „Mansfeld Péter a hozzá intézett kérdésekre közölte, hogy 1941. március 10-én Budapesten született, anyja Esthó Mária. Szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt folyt ellene eljárás. Teljesen egészségesnek érzi magát, érzékcsalódásokról vagy téves eszmékről nem tesz említést, rákérdezés után sem. Pirospozsgás fiatal férfi, testi és szellemi vizsgálattal semmiféle kóros eltérés nem észlelhető. Véleményem szerint a 18 éves Mansfeld Péter nem elmebeteg, nem szenved olyan megbetegedésben, mely miatt ítélet rajta végrehajtható ne volna.”
Fáber Viktor tehát maga is a halálba küldte a fiatalembert. Az orvosnak tudomása volt arról, hogy előzőleg Mansfeld Péter szökést kísérelt meg, négy méter mélységbe ugrott, karja két helyen eltört, de el tudott szaladni. Törött karjával kórházba ment, de egy egészségügyi dolgozó ezt jelentette, így ott elfogták a rendőrök. Ezek után vallatták, sötétzárkába zárták. Az utolsó, alaposan retusált fényképen egy sápadt, lesoványodott, megtört fiú látható.
A tizennyolcadik életévét akkor csak tizenegy napja betöltött fiú kivégzését díszes társaság nézte végig 1959. március 21-én délelőtt. Jelen volt Guidi Béla, a tanács elnöke, Balogh János fogalmazó, Doktor János ügyész, Fáber Viktor bírósági orvos, Szabó Ernő börtönorvos, Sárközy Tibor főhadnagy, Csúcs Mátyás ítélet-végrehajtó, Karácsonyi Sándor és Fülöp István, az ítélet-végrehajtó segédei. A jegyzőkönyv tanúsága szerint („Párt”-ítéletek, Az ’56-os megtorlás iratai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1993) a tanács elnöke az elítéltet az ítélet végrehajtására átadta az ítélet-végrehajtónak azzal, hogy teljesítse kötelességét. Az ítélet-végrehajtó és segédei a kivégzést 9 óra 22 perckor megkezdték, és annak befejezését a tanács elnökének jelentették. A haláltusa tizenhárom percig tartott. Az orvosok csak 9 óra 35 perckor jelentették, hogy Mansfeld Péter elítélt szíve megszűnt dobogni. Mi történt tizenhárom percig? A börtönből kiszivárgott hírek szerint feltételezhető, hogy a hóhérok – utasításra? – az akasztáskor kínlódni hagyták a „javíthatatlan, konok ellenforradalmárt”.
A jegyzőkönyv szerint amikor Guidi Béla, a tanács elnöke, a kivégzést befejezettnek nyilvánította, jegyzőkönyvezte azt is, hogy az ítélet-végrehajtás során felmerült orvosi költség 100 forint.
Érdemes idézni Pálffy János visszaemlékezését a Magyarországi és erdélyi urak című könyvéből, amely Kolozsvárott jelent meg 1924-ben. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után ugyanezeket a kivégzési módszereket alkalmazták: „Undorral és utálattal írom le ezen gazember nevét, de leírtam, hogy el ne vesszen az utókorra nézve, hanem legyen megbélyegezve minden jövő nemzedékek által. Ezen ember törzskari főorvos Pesten. Mikor Batthyány Lajos nyakán sebet ejtett, a haditörvényszék Doctor Balassát és Doctor Bét rendelte ki, megvizsgálandók a sebet véleményadás végett, hogy föl lehet-e azért akasztani? Balassa azt állította, hogy lehetetlen, mivel a lélekzet a seben jővén ki, nagyon hosszasan kínlódnék. Bé, noha ő maga is meggyőződött Balassa állításának igazságáról, azt a véleményt adta, hogy föl lehet akasztani, valamivel több vagy kevesebb kínlódás mit sem árt. Bé katonaorvos lévén, véleménye győzött. De akkor a hóhér állott elé (sajnálom, hogy nevét nem tudom), s kijelentette, hogy néki, mint az igazságszolgáltatás végrehajtójának kötelessége és lelkiismerete nem engedik kötél által kivégezni a grófot, mert ő érti mesterségét, s tudja, hogy az elítélt nagyon sokáig nem halna meg. Végre is a hóhér erélyes nyilatkozata győzött. Ezen becsületes hóhérnál hóhérabb volt Doktor Bé.”
Úgy látszik, Mansfeld Péter kivégzésekor kísértett a múlt.