A szerencsés falu

Vannak települések, amelyeknek hiába adott a teremtő természeti kincseket, tehetős lakókat, mégsem boldogulnak. Megrontják életüket a főhatóságok meg a „jövevények”. A Duna bal partján, festői környezetben elterülő kis falu, Zebegény nem tartozik közéjük. A XX. század elején tehetséges fővárosi művészek rajzottak ki e tájra, többen közülük életre szólóan itt is maradtak. Tálentumukkal gyarapították, hírnevükkel pedig a figyelem középpontjába vonták a községet. Maróti Géza, a hazai szecesszió egyik eredeti képességekkel megáldott egyénisége is közülük való volt. Vasárnap délután két órakor az ő zebegényi kötődéseit bemutató kiállítás nyílik meg a Szőnyi István Emlékmúzeumban. A megnyitó után a kiállítás rendezői sétára invitálják a tárlatlátogatókat Maróti zebegényi építményeihez.
A művészt, akinek a címére Itáliától Mexikóig érkeztek a jelentős megrendelések, akinek a műhelyében Kós Károly csipegette föl az építészi tudnivalókat, szinte teljesen elfelejtette az a közösség, amelyhez mindig rendíthetetlenül ragaszkodott, a magyarság. Pár tucat archív fotó, tervdokumentáció-részlet meg egy emlékirat, amelyet utolsó, tétlenségre kárhoztatott éveiben vetett papírra Zebegényben – nagyjából ennyi maradt meg tanúsítványként abból a hat évtizedből, amely Maróti Gézának megadatott. Az építészre – idehaza – szinte egyetlen általa tervezett objektum nem emlékeztet, kivéve azt az egy-két zebegényi létesítményt, saját villáját, barátjának – állítólag – általa tervezett házát meg a közadakozásból, de főleg az ő saját pengőiből emelt, teljesen soha el nem készült emlékművet, amely a község fölötti Kálvária-hegyen látható. Tisztelőinek azonban ez is elég volt ahhoz, hogy azt a sokoldalú művészt, akit Maróti Gézának hívtak, előhozzák az ismeretlenségből, szelíd nógatással példaként állítsák a XXI. század közösségi teendőiről oly szívesen megfeledkező emberei elé: lám, így is lehet élni! Dacos és következetes alkotói lázban égve, tevékenyen, még ha többször fizetnek is elutasítással mindezért, mint dicsérettel. De a holnap megnyíló zebegényi tárlat azt is tanúsíthatja, a modernizáció hagymázos éveiben sem lehetetlen megőrizni s megmenteni azt a múltat, amelynek egy közösség a jellegét köszönheti. A szerencsés falu, Zebegény nem esett áldozatul az elmúlt ötven év falurombolással is felérő, úgynevezett korszerűsítési törekvéseinek. Sőt, ez a település akkor is mentette értékeit, amikor kockázattal járt a megsemmisítésre szánt szobrokat a település főterén fölállítani (Maróti Géza szentjét például), az ugyancsak Maróti tervei szerint emelt Országzászlót, valamint a magyar hősök emlékművét megtartani. Divatos és csúf, de éppen ezért találóan ironikus szóval élve, kicsit „átprofilírozták” a zebegényiek a falu arculatát meghatározó, nevezetes építményeiket, úgy mentették át a jelennek. Maróti villájából szülőotthon, majd belgyógyászati utókezelő lett, hősi emlékművéből kilátó. A barátjának, Schwarzmaier Gyulának tervezett házból közalkalmazotti üdülő. Rút átalakításokkal, dicstelen toldalékokkal, de megmaradt valamennyi nevezetes épülete. A rendszerváltozás után azonnal hozzá lehetett látni a „visszahonosításukhoz”. Az olyan, magasabb hatóságok által privatizált épületek helyreállításánál, mint amilyen a Maróti-villa, Zebegény község nem tehetett egyebet, a helyi védelem alá helyezett építmény rekonstrukciójához minden szakmai tájékoztatást az új tulajdonosok rendelkezésére bocsátott. Ami pedig vitathatatlanul községi tulajdonban maradt, ilyen objektum az Országzászló és a hősi emlékmű, a falu bölcs belátása szerint kapja vissza eredeti formáját. A falu azonban egymaga nem tudja helyreállítani a hősi emlékművet, mondja a főépítész, Salamin Ferenc. – Az omladozó falakat megerősíteni, az emlékműhöz vezető utat rendezni a kis lélekszámú település erőit meghaladó feladat.
A Maróti-kiállítás hírére Zebegénybe érkezőket egyúttal arra is emlékezteti Salamin Ferenc, hogy hány ritka építészeti kinccsel büszkélkedhet még a település. Ilyenek a ma már helyi védelem alá eső tornácos parasztházak is a Maróti-villa szomszédságában, és jelentős értéket képvisel a zebegényi vasútállomás fölött magasodó tornyos épület is, a főváros egykori gyermeküdülője. Az 1896-os millenniumi kiállítás egyetlen megmaradt épülete ez a jelenleg eléggé siralmas állapotban levő, egykor a hazai dohányipar bemutatására szolgáló pavilon, amelyet „lábon” vett meg Budapest a millennium szervezőitől.
Sok helyütt a világban azt gondolják – mondja a főépítész –, Magyarországon különösképpen, ha egyszer valamit megépítettek, ahhoz legalább ötven évig hozzá sem kell nyúlni. Akkor aztán jöhet a felújítás. Hibás szemlélet ez, egy épületet nem felújítani kell, hanem fenntartani. Végleges megoldások nincsenek, csak folyamatos karbantartás van. Az építészetnek ma nincs megfelelő helye a társadalomban – folytatja Salamin Ferenc –, nemigen hiszik el az emberek, hogy az építészet az egyik legrangosabb művészet. Építőiparról beszélnek általában, meg a vele karöltve megjelenő üzletről. Húsz-harminc évig is eltart, míg a legtöbb polgár tudni fogja, nem biznisz az építészet, nem is ipar csupán, hanem művészet. Hogy ez idő alatt jóvátehetetlen károk ne keletkezzenek, minden településnek szabályoznia kell az építkezési elgondolásait. A meglévőket felül kell vizsgálni, s ha kell, szigorítani is. Ha megvannak a jogi alapok, olyan tehetséges és lelkiismeretes építészeket kell „képbe hozni”, akik nem a pénzért terveznek, hanem „szerelemből”.
Mint minden településnek, Zebegénynek is lelke van – mondja a főépítész. – Személyisége. Ezt kell megismerni és istápolni azoknak, akik felelősek a község sorsáért. Hogy sugározzék. Mint Maróti Géza idején.
A holnap megnyíló tárlat bőven idéz Maróti Zebegényben írt emlékirataiból. Az első idézet a legszebb és egyúttal a legnyugtalanítóbb. Az 1914-es esztendőt eleveníti fel általa a szerző: „A Duna a házunk előtt folyt a csillogó napsütésben. Leányom egy saját dalát énekelte, csengő, fiatal hangján, saját zongorakíséret mellett. A feleségemmel összenéztünk, hogy milyen szép az élet. Egyszerre csak sürgönyt hoztak: Mozgósítás, katonai szolgálatra azonnal bevonulni!”