Világbajnok alkotmánybíróságok

Az amerikai Stephen Gardbaum professzor írta egy 2015-ös cikkében – melyben azon elmélkedett, vajon az erős alkotmánybíróságok tényleg jó dolgot jelentenek-e a demokráciának –, hogy

a kilencvenes években a világon a törvényhozást a leginkább maga alá gyűrő alkotmánybírói testület a magyar volt. E testület előtt bárki megtámadhatta a törvényeket, és ők azok egyharmadát meg is semmisítették. Ezt a „világbajnok” szerepet később a dél-afrikai kollégák vették át a magyaroktól frissen létrehozott alkotmánybíróságukkal.

Hogyan jöhetett ez létre, és egyáltalán tudták-e a világelsőbbséget megvalósító hazai alkotmánybírák, hogy sikerült, már ők az elsők? A második kérdésre a válasz könnyű: itthon soha nem volt alkotmánybíróság, még az eszméje sem volt ismert akkor a pályán levő jogászok között, nem is beszélve az akkor még éppen csak nyiladozó közvéleményről. A véletlenül beválasztott első alkotmánybírók között a külföldi tanulmányutakon már tájékozottabbá vált Sólyom Lászlón kívül nem is igen tudták, hogy mi a feladatuk. Tették, ami szabadnak tűnt, és mivel nem éreztek korlátot maguk felett, egészen a csúcsig mentek.

De azt, hogy eközben világelsők a parlamenti törvényhozás legyűrésében, talán soha nem fogták fel, noha az akkori híradások szerint az 1991-ben hozzájuk ellátogató

német Szövetségi Alkotmánybíróság elnöke, Roman Herzog felvetette zárt körű megbeszélésükön, hogy kívülről nézve túlzottan skrupulusok nélkül látszanak megsemmisíteni a törvényeket, és végül is mégiscsak demokrácia van.

Igaz, másik oldalról pedig megerősítést is kaptak, vagy legalábbis a testület akkori karizmatikus elnöke, mert az ide látogató amerikai Bruce Acherman – a megbeszélésen jelen levő szemtanú elmondása szerint – szinte rajongva mondta neki, hogy benne a fiatalkori bírói ideálja, az aktivizmust és a bírói kormányzást a hatvanas években a csúcsra juttató Earl Warren szellemének reinkarnációját látja, és ez csodálatos érzés, mert otthon, Amerikában sajnos ez már leáldozott, és ide kell jönni, Európának ebbe a szegletébe, hogy ismét élőben láthassa.

A másik kérdésre már nehezebb válaszolni: miképpen volt lehetséges a rendszerváltás utáni első években, hogy az alkotmánybíráink a többségi parlamenti törvényhozás legyűrésében a világelső szintjét tudták abszolválni? Milyen hatalmi erőviszonyok asszisztáltak ehhez? Miért nem lépett fel a parlamenti többség és kormánya erőteljesen az asztalra csapva, hogy a rendszerváltáskor az egypártrendszer helyére nem 11 alkotmánybíró többségének a főhatalmát tűzték ki a zászlókra?! A válasz erre úgy adható meg, hogy

a nemzeti-konzervatív többség Antall József vezetésével úgy jutott kormányra, hogy a puszta kormányhatalmon kívül az összes többi hatalmi forrás az ellenzék mögött maradt. A volt szocialista vállalatigazgatókból létrejövő gazdasági csoportok a szocialisták mögé, a nemzetközi bankvilág a szabad demokraták mögé állt be,

és a fővárosi médiahatalom, mint egy zárt hadoszlop, éppúgy, ahogy a társadalomtudományi-szellemi hatalom akadémiai és egyetemi intézményei is, az ellenzéki szabad demokraták mögött sorakozott fel.

Ebben a szellemi légkörben a kormánytöbbség törvényeit megsemmisítő alkotmánybírák a média hőseivé váltak, és bármit tettek e téren, lelkes ujjongás fogadta döntéseiket. Pedig

alig másfél százalékon múlt, hogy nem a globalista háttérhatalom magyarországi pártja, a szabad demokraták váltak kormányhatalommá, s képzeljük el, miképpen vonták volna össze szemöldöküket ezek – és csaptak volna vissza –, ha a 11 alkotmánybíró elkezdi megsemmisíteni világelső szinten az ő törvényeiket.

Ez a másfél százalék volt az a történelmi véletlen, mely a „világbajnok” magyar alkotmánybírói testületet adta a világnak, és bár ez még nincs kikutatva, de meggyőződésem, hogy a környező országokbeli alkotmánybíróságok későbbi aktivizmusához ez a magyar példa is hozzájárulhatott, de akár az akkor szerveződő dél-afrikai utódaink is bátorságot merítettek ebből.

A szerző professor emeritus