A türelem művészete

A második világháború után Csíkdánfalva a csíki fazekasok nevezetes települése volt. Az egykor félszáz szakemberből ma már csak egy él. Gergely András még mindig agyagból készült használati tárgyakból tartja el családját.

A mester agyagtól megkérgesedett kezét nyújtva mutatkozik be. Az alig másfél méter magas öregember házába tessékel. A kis lak egyben pénzt hozó műhely is. Hatan férnek meg huszonöt négyzetméteren, ám a gazda nem elégedetlenkedik, noha mégsem bánta volna, ha több fiúgyermekkel áldja meg a sors.
– Mert ez nem női munka, kérem! – okít.
A tanulás nála veréssel kezdődött. Azért kapott ki apjától, mert vasárnap látott munkához, és felfordította a műhelyt. Gergely András ekkor tízéves volt.
– A lábam nem érte a korongot – neveti el magát. Az első fazekaskorongra most is jó szívvel emlékezik vissza. A fazekasság nem nehéz szakma, fűzi hozzá, de ez csak akkor igaz, ha művelőjét komolyan érdekli. Sajnos ilyen emberek mind kevesebben vannak, főleg a fiatalok körében. – Ha valaki odaveti az eszit, tuggya, s ha nem, akkor nem fog fazakat csinálni – mondja ízes székely nyelvezettel. Fiát is azért tanította meg a mesterségre, hogy ne „tekeregjen” iskola után, aztán az mégis Magyarországon próbált szerencsét.
– Pedig még a villanymotoros korongot is odaadtam neki – réved az ablak felé, miközben kucsmáján bök egyet. Ám az iskolában Gergely András sem sokszor fordult elő.
– Nem nagyon törődtem a tanulással, mert az eszemet odavetettem a fazekakba – legyint. Csak négy osztályt végzett, kétszer megbukott. Portékáját mégis sokfelé elvitte, habár az 1989-es romániai hatalomváltás az ő életében is fordulópontot jelentett. Alábbhagyott az utazgatásokkal, pedig korábban járta Háromszéket, a román vidékeket, még az óromán királyság területeit is. Most a vonat drága, ezért alkalmanként csak a csángókhoz és Moldvába látogat el. Háromszék pedig kimaradt.
– Vaj eggyet viszek, és eladom most is – mondja. Dísztárgyakkal nem foglalkozik, mert a környékbeli agyagból azt nem lehet készíteni. Pedig jól fogna, ha ő is megmutatná tudását ezen a téren, mert ma már a korondi díszkerámiások is csak sorozatgyártott darabokkal kereskednek. Mikor hazatér a vásárokról, az el nem adott portékát ismerőseinél hagyja – mindig üres kézzel és egy kis pénzzel érkezik meg. A műanyagból készült használati tárgyakat pedig mellőzi, ha csak lehet.
– Abban nem lehet káposztát főzni, mert elolvad a kályhán – tréfálkozik a mester. Ma már a virágcserép sem kelendő, pedig gyermekkorában nem győzték azokat gyártani apjával.
– Román földön a tejesedényeket vásárolják inkább – mondja, hozzátéve, hogy az ottaniakkal éppen annyira tud szót érteni, hogy az árut eladhassa. De Gergely András ma már egyre kevesebbet dolgozik. Vásárlói kimaradtak, a műanyag korában már nem üzlet az agyagedény, és egymagában csak kevés tárgyat tud kivinni a piacra.
A beszélgetést a fazekaskorong mellett folytatjuk. A mester feltűri inge ujját, agyagos kötényt teker dereka köré, és miután a kucsmát elkopott fejfedővel cseréli fel, kimér három emberökölnyi agyagot az asztalra. Halk nyögésekkel gyúrja a sárga agyagot, de mintha csak kalácsnak valóval lenne dolga. A gúla alakú, nyers darabot felcsapja a korongra: negyedóra múltán négyliteres káposztásfazék forog az ablakon beáramló napfényben. Mintha vézna karján keresztül áramlana lelke és tudása a már agyaggal körbevett négyliteres térbe. Körülötte rakásban állnak az egyformára szabott fazekak, edények. Azt mondja, már a nyersanyag súlyából érzi, milyen űrméretet tud adni a későbbi formának. Amíg dolgozik, szemöldökét felhúzva, nyelvét ajkai közé szorítva, szakértelemmel vizsgálja az egyre domborodó edényt. Arra is ügyel, hogy kíváncsiskodás közben nehogy beszóródjak agyaggal. Jobb lábára, amellyel a korongot hajtja, sportcipőt húzott, míg a balon bőrből készült lábbelit hagyott. Amikor elkészül, egy pillanatra büszkén megáll műhelye közepén, majd dróttal óvatosan lemetszi az elkészült darabot a korongról.
Hatvanötödik életéve felé így közelít Gergely Andráshoz a jövő. Így él egy feledésbe merülő mesterség Csíkdánfalva nyugati oldalában, az agyag világában. Bár többen felfigyeltek a mester munkáira, amelyek nyugati konyhákba is elkerültek, mégis nehezen képzelhető, hogy lehet még mesterségének virágkora. Ám amikor elköszönünk, derűsen ejt el egy titkot:
– Türelem kell a fazekassághoz.