Ápity Milán jót nevet

Nem bízott semmit a véletlenre Ápity Milán, korán elindult az állomásra. Barátai már várták, ők is tudták, nincs értelme a kapkodásnak. Kivárták sorukat a pénztárnál, vettek újságot, de még mindig több mint egy órájuk volt a vonat indulásáig.
– Ráérünk, igyunk meg egy jó sört – indítványozta Ápity, s csakhamar a resti kockás abroszán könyökölve tárgyalták meg a világ folyását.
Az első sört követte a második, majd a harmadik, s Ápity, mint ilyenkor mindig, okoskodni kezdett.
– Ide figyeljetek, most elmondom nektek, mi a logika.
– Éppen ideje – morogta a másik kettő.
Ápity rájuk se hederített, belekezdett.
– Na, van neked akváriumod? – fordult a jobbján ülő barátjához.
– Van.
– Nyilván van benne víz.
– Természetesen.
– Halaid is vannak.
– Három.
– Hol te, hol a feleséged eteti a halakat.
– Így van.
– A feleségeddel tehát jó viszonyban vagy.
– Nincs okom panaszra.
– Megesik az is, hogy időnként összebújtok.
– Előfordul.
– Na, látod, ez a logika. Az akváriumtól indultunk, s kiderült, hogy te szereted a nőket.
Itt tartottak, amikor megszólalt a hangosbeszélő. Szomorúan állapították meg, hogy eldumálták az időt, a vonat, bizony, elment.
– Sebaj, nemsokára jön a következő – mondta Ápity, és rendelt még egy kört.
Ültek, kortyolgatták az italt, amikor az Ápity balján ülő jó barát fölállt, és a szomszéd asztalhoz lépett.
– Na, Milán, most meglátjuk, mit ér a te nagy-nagy logikád – szólt viszsza, majd megszólította a mellettük békésen üldögélő férfit.
– Uram, most bebizonyítom önnek, milyen hatalmas tudomány a logika.
A megszólított csak pislogott.
– Szóval, csak egyetlen kérdésem lenne…
– Tessék, ha muszáj… – kapta a kényszeredett választ.
– Szóval… Van önnek otthon akváriuma?
– Nincs, kérem.
– Nincs? Akkor, uram, már megbocsásson, egyértelmű, hogy maga homokos!
A verekedés egy pillanat alatt tört ki. Az önérzetében megsértett (és még akváriummal se bíró) férfi ütötte az elsőt, mire Ápity és a másik barát azonnal fölpattant. Nem telt bele tíz perc, és állt a bál a vasúti vendéglőben.
A tulaj unottan kisétált a pult mögül, kényelmes, de roppant határozott mozdulatokkal szétválasztotta a küzdőket. Amikor Ápíty ütni készülő kezét megállította, csendben megjegyezte:
– Itt, kérem, nem szokás sértegetni a kedves vendégeket, meg aztán a másságot is illendő tisztelni.
A mondat újra fölszította a sértett indulatait, olyannyira, hogy amikor őt fogta le a kocsmáros, a félbemaradt ütés miatt olyan csalódottság tükröződött a szemében, mint a gyújtogatóéban, amikor vizes szalmát talál.
Nagy nehezen helyreállt a rend. Éppen idejében ahhoz, hogy Ápity és barátai meghallják, bizony, megint elment a vonat.
Nem volt mit tenniük, visszatelepedtek asztalukhoz.
– Sebaj, még van egy vonat ma, azt már nem késsük le – szögezte le Ápity, s miközben újabb söröket rendelt, a békülés szándékával a vérig sértett férfit is áthívta a másik asztaltól. Az szabódott picit, de aztán elfogadta az invitálást, és kénytelen-kelletlen meghallgatta, mi vezetett odáig, hogy belékötöttek.
– A logikával vigyázni kell – emelte föl az ujját figyelmeztetően, mintegy lezárva a vitát –, veszélyes dolog az!
Ebben egyetértettek.
Csöndesen beszélgettek tovább. Lassan beesteledett, meg az ég is beborult, dörögni, villámlani kezdett, a szél csak úgy cibálta az ablakokat. Fázósan bújtak bele zakójukba.
– Szörnyű – jegyezte meg Ápity. – Ezt nem lehet követni. Egész álló nap az a kibírhatatlan hőség, aztán egyszer csak tíz fokot esik a hőmérséklet. Ezt, kérem, képtelenség kibírni, katasztrofális mostanában az időjárás.
– Mit vár, uram, ettől a kormánytól? – szólt oda az asztalukhoz lépő tulaj, majd tapintatosan figyelmeztette őket, hogy igyekezniük kellene, nehogy elmenjen az utolsó vonat is.
– Na, akkor még egy kör, és fizetek is – nyúlt a zsebébe Ápity.
A kapkodásra nem volt hajlamuk, így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a három barát akkor lépett ki a restiből, amikor a forgalmista már emelte a tárcsát, hogy útjára engedje a szerelvényt.
A füttyszót hallva azonnal rohanni kezdtek, lélekszakadva igyekeztek, hogy elérjék a vonatot. Ápity, kövérkés ember lévén, nem igazán tudta tartani a lépést a másik kettővel, ráadásul nem vette észre az egyik váltót, és akkorát esett, hogy meggörbült a zsebében a húszforintos. A földön ülve látta, amint barátai fölkapaszkodnak az állomásról kigördülő vonat utolsó kocsijára.
Bánatosan nézett a távolodó fények után, majd hirtelen rájött a röhögés, úgy rázta, hogy még az oldala is belefájdult.
Arra eszmélt, hogy a forgalmista hajol fölé.
– Megőrült, uram?! Ül itt a földön, a barátai elérték a vonatot, maga nem, mégis vihog, mint a fakutya?
Ápity megtörölte a szemét, és csak legyintett.
– Azon röhögök, hogy nekem kellett volna elutaznom, ők csak kikísértek.