Bolond április

Hosszan tartotta magát a tél. Néha csalókán tovatűnni látszott, hogy egy-egy fagyos hajnalra visszalopakodjék. Április 14-re viszont végleg eltakarodott. Ekkor láttam meg az első fecskét – magányosan keringett a kopár fák felett az istenadta –, és örömömet csak fokozta, hogy az öreg kalendáriumban azt találtam a nevezett napról, hogy az eleink hiedelme szerint „pacsirta-szólaltató”. A krónikás még azt is szükségesnek tartotta feljegyezni: az ominózus madár „se nem kicsi, se nem nagy, épp akkora, hogy az eget a földdel összekösse”.
Erről az „eget és földet”-ről viszont – bizarr képzettársítás – a végjátékához érő háború jutott az eszembe. A diktátor lehanyatló szobrai, amelyek a pesti „Csizma-tér” megnyakló Generalisszimuszát idézték fel bennem és az „égből puhított” iraki sereget, aztán a felszabadult „tömegléleket” (fogalmazzunk finoman), amely harácsolva, apokaliptikus táncot ropva lepett el sebtében elhagyott minisztériumot, bászrai kórházat, élelmiszerboltot meg bankot, bagdadi múzeumot, és vitte, ami mozdítható. Hammurappi törvénytáblájától tűzoltó készülékig mindent. Mondják, a „keleti szegénység” más, mint a nyugati. Gyanítom, kórházi matracot – haldokló alól! – tán még a Vörös Hadsereg martalócai sem zabráltak. A bagdadi archeológiai múzeum koros tudósa zokogva térdepelt a kirabolt épület cseréptörmelékében. Fölötte egy félig összezúzott akkád istenszobor lógott a padlóra talapzatáról, hasonlóképp Szaddám Huszeinéhez – bár ez esetben még a hasonlat is istenkísértés. Körülötte a földön miszlikbe tört agyagtáblák, pótolhatatlan cserépedények, reliefek és sumér szobrok törmeléke.
A sors fintora: épp aznap délelőtt barangoltam a Hármashatárhegy környékén, és volt szerencsétlenségem a hazai – nyugati! – nyomorúsággal is találkozni. A Csúcs-hegy derekán épült „nejlonvárossal”, ahol egymásra torlódó vityillókban tengődnek nemcsak kezelhetetlen és az alkohol rabságában tengődő csavargók, de jobb sorsra érdemes családok is. Némiképp arrébb, a Kiscelli Múzeum alatt pedig barlanglakókat láttam, akik rongyos zsákokkal torlaszolták el őskori reminiszcenciájú lakhelyüket, amely alatt a város szépséges panorámája tárul fel: láthatók a Duna szeszélyes kanyarulatai meg a távoli Pesti-síkság, ahol alkonyatkor a csillagok fénye összemosódik a szélső lámpákéval.
Az említett borongás meg a siralmas látvány után – eszembe jutott közben: mit szólhatnak a nejlonváros meg a dohos barlang lakói az európai uniós csinnadrattához! – üdítő volt elcsatangolni az erdőben. A megkésett tavaszban egymásra torlódtak a virágok: a márciusi odvas keltike meg az áprilisi szellőrózsa, a rezgő galambvirág, a kék tüdőfű meg a fehér ibolya. A turistautaktól távolabb eső sziklagyepeken pedig bolyhos-lila leánykökörcsinek és aranysárga héricsek virítottak. Nem akartam hinni a szememnek, amikor egy facsoport tövében megpillantottam a tűzpiros kankalint. A kankalin ugyanis mindig sárga. Szerencsére volt nálam fotóalkalmatosság, így lefényképezhettem ezt a sosem látott virágot. Kíváncsi volnék, mit szól hozzá egy tudós botanikus.
És miközben ott guggoltam a veres kankalint fotografálandó, fejem fölött egy ölyv kezdett el vijjogni. Felnéztem, de hiába kerestem. Aztán valami furcsa hang hallatszott a tölgyes felől: az ajtónyikorgás, a fékcsikorgás meg a macskanyávogás keveréke. Amiből rájöttem: nem ölyv vijjog odafönn, hanem mátyásmadár. A hangutánzás kópé mestere incselkedett velem, és dallamai jól illettek ennek a megszokottnál is bolondabb áprilisnak a hangulatához.