Elveszett nemzedék

-Szigetvilág- Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

„Zsonglőrködni, drágám, ha dől az ég”
(Sylvia Plath)

Szorongás, fájdalom, szégyen fog el, valahányszor civilizációnk állapotára gondolok. Amerika és az egyre jobban amerikanizálódó Európa, a világ urai egymás között huzakodnak, kockára téve a földgolyó – viszonylagos – nyugalmát, közben tétlenül nézik, hogy évente országnyi milliók haljanak éhen, magukra hagyva, mint a kihalásra ítélt, életképtelen állatfajok. Felfoghatatlan gazdagság, befolyás és erő, iszonyú mennyiségű tömegpusztító eszköz és közöny az egyik oldalon, kontinensnyi nyomor, szenvedés, párialét, éhhalál a másikon. S a kettő között irtózatos szakadék.
A kérdés, óhajtok-e egyetlen lépést is tenni, hogy része legyek ennek az Európának, enyhén szólva költői. Hiszen része vagyok, ha akarom, ha nem. A jelenlegi háború már alig valamit árnyal a képen.
Nem vigasztal, hogy az öldöklés, szebben mondva a háború egyidős az emberiséggel. Nem volt még perc a világtörténelemben, amikor a föld valamely részén ne folyt volna vér. Bolygónk szerencsésebb vidékein azonban előfordulhat, hogy valaki ötven évig csak elbeszélésből, regényekből, filmekből ismeri a háborút. Elárulhatom, én ilyen szerencsés voltam. De van elképzelésem az öldöklés megannyi kifinomult és brutális módjáról, olvastam és tanultam háborúkról, sőt tudom, hogy a háború olykor művészet.
Az ember egyik legszebb, legvitatottabb tulajdonsága, a hősiesség többnyire a háborúhoz köthető. A bátorság, férfiasság, önfeláldozás, lovagiasság is. A haza nehezen vagy sokféleképpen körülírható fogalma, mely többet és kevesebbet is jelent területnél, legtöbbször háború idején tudatosul bennünk, amikor veszélyben forog. Máskor alig van jelentősége. A hely, ahol élünk. A hely, amit el akarnak venni tőlünk. Amit vérrel áztattak őseink. Ahonnan elüldöztek. Ami honvágyként sajog bennünk. Háborúk veszik el tőlünk, háborúk adják vissza.
Vannak háborúk békében is. Vannak alattomos békében megfojtott, kifosztott, megtizedelt népek.
És van kultúrharc. Könyvégetés. Televíziós lélekrombolás.
Kultúrinvázió, kulturális gyarmatosítás.
Ma a média urai, a legfőbb hatalmasok döntik el, hogy mit tárnak elém a világban folyó gyilkosságokból – hiszem is, meg nem is, amit látok. Előfordult, hogy feltárt tömegsírokat mutattak, mégis arra kellett gondolnom: vajon miről akarják ezzel elterelni figyelmemet? Mi lehet ott, ahova nem engedték be a kamerákat?
Umberto Eco azzal magyarázta az értelmiség hallgatását az öbölháború idején, hogy féltek megszólalni, mert az állásfoglalás a tömegkommunikációnak ezen a fokán már háborús részvételnek számított volna. „Amit egyesek a háborúval kapcsolatban az értelmiség hallgatásának vélnek, talán abból fakad, hogy félnek közvetlenül a médián keresztül megszólalni, egyszerűen azért, mert a média is háború, illetve a háború eszközeinek része, tehát veszélyes semleges területnek tartani.” Olyannyira része, hogy sokan úgy vélik, Oszama bin Laden nem is létezik. Virtuális személy csupán különböző érdekek kezében. Elfogni mindenesetre nem sikerült.
Ecóval ellentétben nem félek attól, hogy az értelmiség bármit is befolyásolna megszólalásával. Ugyan. Részvétel a háborúban? Majd ha az áldozatokat összeszámolják, és a hősöket közös sírnak adják. Félek, jelentéktelen, komikus részvétel volna a megszólalás. Mintha csúzlival lőnék szuperszonikus repülőre.
Az aktivisták mégis fölmásznak az épületekre, és nagy sárga szalagokon kifüggesztik: No war! Drukkolok nekik, le ne essenek. És tüntetek a háború ellen. Milliókkal, de csak a magam nevében.
Történelem így vagy úgy, tömegsírok Boszniában, vérfürdő a Közel-Keleten, Hirosima emléknapja – az embereknek mégis csak az a valóságos háború, amelyet ők éltek át, amely elvitte gyermeküket, férjüket, kiirtotta családjukat. Utazom a hatos villamoson, mellettem tizenéves lány beszél a mobiljába. Utolsó mondata megüti fülemet: „Akkor négykor a Terror Házánál, szia.” A szemem láttára lesz történelem és randevúzóhely a Terror Házából, holott még most is harcolni kell érte. Ehhez a terrorhoz már nekem is volt szerencsém.
Mit élek át, amikor néhány nap múlva az Andrássy úton megyek a kommunizmus áldozatai emléknapján, és sírni látok idős embereket? A történelmet élem vagy a jelent? Alakíthatom a történelmet? Háborúban nem volt részem, sem zsidóüldözésben, mégis átéltem és átélem hatásait most is, mert itt éltem, Közép-Európa e szélcsendes táján az utolsó ötven évben.
Nagyapám is csak arra tudott gondolni, arra a két világháborúra, amelyben részt vett, és amiből csodák csodája hazajött. Megvolt mindkét keze, lába. A hatvanas évek elején jártunk, nagyszüleim egy kis nyírségi tanyán éltek, ide jöttünk nyaralni mindig a húgommal, elfajzott pesti primadonnák, vittük a híreket a világ végére. Tíz-tizenkét évesek voltunk, és nagyapa mindig azt kérdezte tőlem: „Kislányom, lesz háború?” Nem értettem a kérdést. A hidegháború elég hideg volt, és elég messze, csak a hétágra sütő nap létezett és a vakáció.
„Nem lesz, nagyapa, nem lesz” – és rohantunk tovább. Gyerekkorunkban örökké rohantunk, nem volt időnk a felnőttekre.
Ötvenhatban apám megmutatta az orosz tankokat, vonultak át Nyíregyházán. Ennyit láttam a forradalomból, amely később meghatározta az életemet.
Húsz év múlva, éjszakánként az Egyetem presszó teraszán üldögélve pár ifjú irodalmárral, már meghitt látvány volt az orosz tankok vonulása, hatalmas teherszállító autókon vitték a maguk módján szép, méltóságteljes tankokat át az Erzsébet hídon valahová. Milyen tapintatosak, éjszaka vonulnak, nem zavarják a nappali forgalmat, mondtuk, és jókat nevettünk. Jókedvünket nem vehette el senki. Se orosz, se amerikai. Vajon az amerikaiak lesznek-e ilyen diszkrétek, amikor használatba veszik közútjainkat és vasútjainkat? Fölöttünk a levegőt? Kórházaink alól a földet? Hallom, hogy már készülnek a Magyarországon létesítendő amerikai katonai kórház tervei. Amikor Rákospalotán, az Őrjárat utca végében még most is ott állnak romokban, kihasználatlanul a volt orosz katonai kórház épületei.
Egyik kortársam így kezdi regényét: „Nem voltunk katonák.” Valószínűleg korosztályának egyik legfontosabb mondatát írta le. Akik nem voltak katonák, és nem voltak háborúban, de Ottlik Géza katonaiskolás regényén nőttek fel, falták Hemingwayt és Fitzgeraldot, de nem biztos, hogy elolvasták a Csendes Dont. Akik itt, Kelet-Európában nem voltak katonák, részegen a házibulikban úgy táncoltak az asztalon, mint Berger Milos Forman filmjében.
Mi közöm nekem a vietnami háborúhoz? Semmi. De aznap, amikor bejelentették, hogy megkötötték a fegyverszünetet, este színházban voltam. A csendes amerikai ment a Tháliában. Előadás végén felállva tapsolt mindenki, és az a taps nem csak az előadásnak szólt. Írtam is róla egy verset. Micsoda idők voltak! Nem emlékszem arra a fiatal lányra, aki azt a verset írta, csak a vers tanúskodik róla, hogy létezett. És írtam verset a koszovói és boszniai háborúról is. Igaz, akkor még nem olvastam az olasz író figyelmeztetését, hogy aki a háborúról szót ejt, az részt is vesz benne.
Let the sunshine.
Az amerikai fiatalok voltak katonák, de ez nem látszik rajtuk. Már a Szarvasvadász hősei is megöregedtek, megőrültek vagy meghaltak. Milyen az, amikor valaki szolgált katonaként? Hemingway szakértő ebben. Hazamegy a katona a háborúból, és mindenki történeteket vár tőle, de valami izgalmasabbat, mint amit ő átélt. Ki kell találni valamit, hőssé kell hazudnia magát, hogy érdekes legyen. A háború nem nehéz. Nem is olyan nehéz. Küzdeni az életért. De hazajönni! És túlélni azt, ami a háború után van. Túlélni a semmit! Túlélni az ölést. Sok hős itt bukik el. Fekszik az ágyon, és nem mozdul. Nem érdeklik a lányok, akik vihognak, és nem tudnak semmit. Hogy mehetne munkába úgy, mintha semmi se történt volna. Mindez le van írva A katona hazatér című novellában. Az Idegen hazában-t pedig így kezdi az író: „Ősz volt, a háború is itt volt, de mi már kimaradtunk belőle.” Melankolikus sóvárgás fut át ezen a mondaton. Mintha valami jóból maradtak volna ki. Valamiből, amin kívül nem értenek semmihez. Hemingway – aki egy rosszindulatú életrajzírója szerint golyózápornak még közelében sem volt –, ez a nagy író előlegezte meg a hőst, aki egyáltalán nem hős, hanem érzékeny lelkű kívülálló, akinek csak ártott a háború, nemhogy megedzette volna. A háborút járt „elveszett nemzedék” és fiaik, unokáik azok, akikről 1978-ban Christopher Lasch ír Az önimádat társadalmában. Az amerikaiak gyakran mondják, hogy „Isten áldja Amerikát”, de társadalmuk nem vallásos, hanem terápiás megoldást keres a „lelki szupermarket”-ekben. „A terápia antivallás, nem azért, mert ragaszkodik tudományos módszereihez – ahogyan művelői szeretnék elhitetni velünk –, hanem azért, mert a modern társadalomnak »nincs jövője«, és egyetlen gondolatot sem veszteget olyasmire, ami túlmegy pillanatnyi szükségletein” (Christopher Lasch).
Kortársaimról persze nem tudnék ilyen lesújtó ítéletet mondani, hiszen túl közel vannak vagy voltak hozzám. Csak azt tudom, hogy túl sok köztük a depressziós, infantilis vagy alkoholista. Már aki még él. Mert ez a békeidő jócskán megtizedelt bennünket. Komolytalanok, ötvenévesen is kisfiúk, lassan meghalnak, de még nem nőttek fel. Gyerekeik vannak, unokáik. De látszik rajtuk, hogy nem voltak katonák. „A halál zöld gyümölcsöt fog leszakítani” (Henri Michaux). Mi várható attól a nemzedéktől, amelyik negyvenöt évet élt diktatúrában, idegen elnyomásban, hazugságban és tudathasadásban? Aki itt kicsit is „férfi” akart lenni, az disszidált vagy felkötötte magát. Megalkudni, élni! – nem volt túl férfias. A személyes kiegyezésekben nem volt sok öröm. Derékba tört életművek, nevetséges kis karrierek.
„A fegyveres amcsi parádé”-t – ahogy Harold Pinter nevezi – a tévén keresztül követheti, akinek van kedve hozzá, és aki biztonságban érzi magát. De érezheti-e magát bárki is biztonságban?
Michael Ignatieff írja A birodalom terhe című tanulmányban:
„Mióta George Washington óva intette népét, hogy határain túl politikai ügyekbe keveredjen, a köztársaság előtt a birodalom mint állandó kísértés, illetve végzet jelenik meg. De mi másnak nevezzük azt a riasztó képződményt, amivé Amerika kezd válni, mint »birodalom«-nak? Hiszen öt globális katonai központtal egyedül felügyeli a világot; négy kontinensen több mint egymillió katonája állomásozik; minden óceánon hadiflottát tart fenn; Izraeltől Dél-Koreáig biztosítja országok fennmaradását; irányítja a világ kereskedelmét; és egy egész bolygó lakóinak szívét és képzeletét tölti be álmaival és vágyaival.”
Lassan véget ér Irak lerohanása, már javában folynak a fosztogatások. Majd jön a nagyhatalmak osztozkodása. Hogy Magyarország részt vett-e a háborúban, arra vonatkozóan nincs egységes vélemény. Majd nyáron katonaruhába öltözik a fiatalság, ezt lehet látni már a kirakatok választékán. Divat a dzsungelminta, a militaryfazon, a katonacsizma.
Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája – rögzítem magamban. Mit lehet tenni?
A Blaha Lujza téren hajléktalanok állnak sorba meleg levesért, teáért. Nem szeretek odanézni. De a sor mintha napról napra hosszabb lenne. Háborús fotókon láttam ilyen reménytelen sorokat, rongyos kabátokat, ilyen meggyötört, megalázott arcokat.
Ha ma kérdeznél, nagyapa, nem tudnék olyan könynyedén elfutni. Háború van.