Ember báránya

A klónok támadása. Hát ez egy film volt, ha minden igaz. S miért is ne volna igaz minden, amikor amúgy a fele sem igaz?
Szívem szehet, szívet szehet, valóság ez, nem álom – énekelte Feleki Kamill. A valóságshow-ban – mely álom – öt klón támadt már. S beint a rendező: most jöhet a homunculus. Aztán beint: most pedig a gólem jöhet. Tükörképünket, a klónembert egyelőre csak a gólemek, homunculusok, Frankensteinek és vámpírok közt vagyunk képesek elhelyezni, az emberklónok egyelőre az elvarázsolt kastély statisztáiként avagy Madame Tussaud panoptikumának viaszszobraiként kísértenek, de hogy ki fogja feltalálni holnap a spanyolviaszt, az még mély rejtély.
Rémképeink beszerezve, s felhalmozva az oroszok mellé a spájzban, mint a Törökországnak szánt vegyvédelmi felszerelés, ám azzal az öt csecsemővel, aki, isten ne adja – adja? –, már a raeliánus szekta jóvoltából ott oáozik valahol a földön, velük, ötőjükkel változatlanul nem tudunk mit kezdeni. Az, hogy a raeliánus embermásolók nem mernek művükről a szent genetikai inkvizíció előtt természettudományos igénnyel színt vallani, egyben társadalomkritika is. Felismerték, hogy a hipokrita módon az emberi méltóságról beszélő társadalom egy valóságos klón életét a bioetika nevében pokollá tenné. A klónozott ember a természetes ember elől bujkál. Vagy ami sokak szerint valószínűbb, a hírlapi kacsák közt hápog, levegőt sem kapva, s filozofál azon, hogy mi is a liba s hol a hiba.
A legtöbben az emberklónozás ellen felszólvást arra hivatkoznak: ne játsszunk istent. A madáchi mondat örök érvényű: ki kotyvaszt, kontárkodik. Félelem ez attól, hogy az ember végképp érthetetlenné válik. Az ember már eddig is viták tárgya, ugye. Hogy mikortól kezdődik, honnét számítsuk.
A megtermékenyítés pillanatától? A tizenkettedik héttől? És teremt Isten a tizenkettedik héten? A születéstől fogva? Vagy a tudatos üzemmódtól kezdve?
A biológia és a teológia vastörvényei szerint aligha vitatható, az ember potencialitásában kezdettől fogva – vagyis a megtermékenyítéstől fogva – ember, hisz ha hagyják, onnéttól fogva végigjárja az emberré válás útját. A tizenkettedik hetet nem az Úr, hanem inkább egy bukott angyal találta ki, abortusz-alibi gyanánt, ha már. E potenciális emberség azonban, az emberi és állati embriók hasonlósága miatt, úgymond kommentárra szorul.
Vajon mikor költözik be az emberi létformáért felelős lélek, tudat az egyébiránt állati testbe? Miből lesz a cserebogár? Ahány elmélet, annyi válasz. És mindegyikben van valami plusz. A hívő, a remélő és a szerető elme szerint az emberhez kell még valami plusz. Ez a plusz, miközben tapasztaljuk és érezzük, folyvást kicsúszik a kezünk közül. Bennünket megüthet, ám megmarkolni mégsem lehet. S ha klónozhatóvá válik fajunk, akkor az ember még inkább kicsúszik saját kezeink közül, még nehezebben lesz adható egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy mi is és mitől is az, ami? Aki? Az istenjátszástól való félelmünk valójában burkolt emberfélelem. Az ismeretlen s megismerhetetlen – egyidejűleg megismételhetetlen – embertől való félelem.
Gnoti sze aukton. Ismerd meg önmagad, de amikor a tükör borostásodni kezd, felsikoltasz – horror, horror. Nem biztos, hogy ha szembejössz éjfélkor az utcasarkon önmagaddal, akkor bizalomgerjesztő benyomás támad benned magad iránt. Egyrészt tükör, másrészt csador. Terra incognita és inferno. Nyílt láng, zárt hely. Olyan ez, mint amikor kánikulában minden vágyad a hideg víz, de amikor megérint, mégis, nem mersz mélyebbre menni bele. Juj, juj, olyan nőies leszel a hideg vízbe belegázolva, hogy juj-juj. S a történet tényleg többesélyes. Mert akár infarktust is kaphatsz, avagy régi, de szebb szóval élve – halva – szívszélhűdést, hirtelen alámerülve a hullámokba. Hullámsírod is lehet a juj. Vagy gyáván, meghunyászkodva kijössz a vízből, s kinn vagy akkor a vízből – így is végződhet a dolog. Vagy – s ez a happy end – egy vad kölyök belök a vízbe, s két perc múlva már élvezed.
Most még a medence szélén állunk, és senki se tudja, hogy ha jön egy tréfás kedvű fiú, s belök a vízbe, két perc múlva már tényleg élvezed-e.
Most még a medence szélén állunk, és senki se tudja, hogy ha jön egy tréfás kedvű fiú, s belök a vízbe, túléljük-e. Túléli-e az emberkép az önmegismerést. Eddigi önismeretünk nagyrészt történelmi jellegű. Mondhatnók, narratív. Nemzeti nagylétünk és nemzeti önazonosságunk nem elvont matematikai tételekből, hanem hun volt, hun nem volt Attilából s a csodaszarvas szarvából sarjadzik, avagy épp az aradi tizenhármak emlékéből vérvirág gyanánt fakad.
Jelen állapotunk magyarázata mindig egy történet. A személy jelenvalóságának s önazonosságának magyarázata pedig úgyszintén – szintúgy – egy történet, jelesül a család. Apád, anyád idegyüjjön, tfü-tfü. Egy klón megköpheti-e vajon előbbi felkiáltás közepette babonából a pénzt? József Attila az első emberklón, hisz ő írta, hogy nincsen apám, sem anyám. Tipikus klón-feeling. A társadalmiasult ember menthetetlenül történelmiesültnek tűnik, ugyanakkor eszkatológiai értelemben ki is kacsint a historizáló paraván mögül. A csodaszarvas mint ősok elfogadható, a majom viszont mint az ember származásának előfutára már kevésbé. Rátekintve a törzsfára, rátekintve a fokozatosan emberré egyenesedő fejlődési sorra, hol mind emberebb állatok követik egymást, úgy érezzük, ez nem mi vagyunk. Egy belső hang ösztönösen lázad az effajta embermagyarázat ellen – a tudat, a lélek, az ego, a szellem hangja s ez a hang érezhetőleg nem historikus.
János evangélista írja a Megváltóról: „A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” E szerint Jézus, aki a történelembe jött el egy annak kezdetéhez képest kései időpontban, nem szorul evolúcióra. Avagy „született, de nem teremtmény”. Mi elvileg születettek és teremtmények vagyunk, halandóak és a biológia által megfogottak, de ami belőlünk a lényeg, az emberi lényeg inkább a jézusi lényegre hasonlít, vagyis örökkévaló.
Az emberklónozás bölcseleti szinten a történetiség és az örökkévalóság arányaira kérdez rá az emberi jelenség vonatkozásában. A válasz minden bizonnyal nem vagylagos, amiként a szerzett és öröklött tulajdonságok primátusáról folytatott vita sem zárható le holmi számszerű kinyilatkoztatással. Ma még nem tudjuk, hogy az ivaros szaporodás és az általa kínált történetiség hosszú távon menynyiben tartozik hozzá az emberi faj lényegéhez. Hisz meglehet, hogy évezredek vagy akár évmilliók is állnak az emberiség előtt, ha a cápának megadatott százmillió év, akkor nekünk miért ne adathatna meg ugyanennyi, jelzem, most általunk érhet véget a cápáknak ez a csekély évszázmilliom.
Vannak életfontosságú szervek. Fülembe cseng a mondat, orvos nyilatkozik a baleseti halottról: az élettel összeegyeztethetetlen állapotba került. Ma még nem tudjuk, hogy az ivaros szaporodáson kívüli út összeegyeztethető-e az emberi élettel. Einstein szerint az Isten nem kockázik, mégis – a kvantummechanika igaz. Vajon szabad-e kockáznunk? Kockáztathatunk? Szabad-e istent játszanunk?
Istent játszani? Nem tudom, végbement-e a nagy színjáték a Földön. Klónoztunk-e már embert, s azt sem tudom, hogy Isten báránya, Jézus Krisztus mikor jön el másodszor közénk, s felismernénk-e, ha eljönne, tudom viszont, hogy eljött, s már meg is halt az Ember Báránya: Dolly. Az első klón. Esetében tehát immár igaz, hogy a bárány: hallgat. Ám a nagy kérdés ezúttal nem a csönd, hanem az, hogy őt, aki született, ám teremtették, megilleti-e az ártatlanság vélelme? Embernél a kérdés, hogy van-e benne lélek. Báránynál a kérdés, hogy ártatlan-e? Hisz úgy mondjuk: ártatlan bárány.
Amikor Dolly megszületett, hozzáadott értékként, infúzióval, utólag csepegtették beléje az ártatlanságot, vagy vele volt, benne volt kezdettől fogva? Esetleg Dolly, mert „bűnben” fogant, sohasem lehet ártatlan? Azt mondaná-e neki Jézus, hogy: távozz, bárány, vagy azt mondaná neki, hogy ímé, az elveszett bárány, aki hasonlatos hozzám?