Iraki kirakós (4.)

Az én kedves irakijaim kihúzták alólam a repülő varázsszőnyeget. Miközben én itt hetek óta próbálok valamit felvillantani kultúrájukból, ők – vagy inkább a saját csőcselékük – kihasználva a háborús zűrzavart, a senki idejét, a fejetlenséget, csontig kirabolták az Iraki Nemzeti Múzeumot. Több milliárd dollár értékű kincsnek, műtárgynak kelt lába. Szomorú volt látni az üres, összetört tárlókat, a zokogó igazgatónőt, az elvihetetlen, ezért megcsonkított szobrokat. Szaddám palotáit, a fejesek villáit, a kormányhivatalokat, minisztériumokat anynyira nem bántam, de néhány nagykövetség kifosztása már több mint kínos volt. Aztán jött a Népművészeti Múzeum prédálása, az egyik nagykönyvtár felgyújtása, szállodák, bankok, kórházak (!), boltok, sőt magánlakások zabrálása – mindez az öncélú pusztítás rémképét idézte fel. Akiknek évtizedekig nem lehettek tárgyaik, most szereznek, még ha nem is tudják, mire valók. Már a vallási vezetők is föllépnek ellenük.
Hogy ugyanez a nép írta-e a szufi meséket és példabeszédeket, melyeket most elmondandó vagyok, nem tudni. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét? Csakis a hollónak vájja ki a szemét. Írta a legnagyszerűbb szótárírók és fordítók egyike, Bartos Tibor. A szufikról meg elég annyi, amit múltkor ’Iraqiról beszélve elmondtam. Egy ma is élő, misztikus, mozlim iskola, amelyet éppúgy megtermékenyített a buddhizmus, a hinduizmus, mint a panteizmus. Meséikhez magyarázatokat, értelmezéseket, tudákos megjegyzéseket fűznek, de ezek fölöslegesek. Mint látni fogjátok, honjaim, magukért szólnak e történetek.

A müezzin története
Egy müezzin naponta ötször szólítja imára a híveket az azaan (az imára való szólítás) elmondásával, amelynek minden sorát megismétli, kivéve az utolsót, a kilencediket. Az egyik mecset müezzinjének olyan hangja volt, hogy a világból ki tudta volna kergetni vele az embert.
A mecset kegyura egy igazságos és szeretetre méltó kalifa volt. Nem akarta megbántani a müezzint, ezért azt mondta neki:
Ó, uram, ebben a mecsetben olyan müezzinek vannak, akik a régi időktől fogva viselik a hivatalt, és csak öt dinár a járandóságuk. De adok neked tízet, ha elmész egy másik helyre.
Darab idő múlva a müezzin visszatért a kalifához, és azt mondta:
Ó, kalifa, igazságtalanság volt elküldened erről a helyről tíz dinárért. Ahová küldtél, húsz dinárt is megadnak, hogy máshová menjek, de én nem akarom elfogadni.
A kalifa fölnevetett, és azt mondta:
Ne is fogadd el! Fognak ők még ötven dinárt is adni, csak hogy elmenj!

A sakkparti története
Egy másik kalifa kevésbé volt barátságos szerzet. Egy Damavand nevű szerencsétlennel sakkozott. Amikor Damavand megtette a döntő lépést, azt mondta:
Sakk-matt!
Az uralkodó dühében egyenként a fejéhez vágta az öszszes figurát.
Itt van a mattod!, kiáltotta.
Damavand azt mondta:
Kegyelem!
De nem volt kegyelem. A kalifa visszavágót akart. Damavand engedelmeskedett, de reszketett a félelemtől. Amint újra elérkezett a matt, Damavand meglépte, de rögtön föl is ugrott, és a sarokba támasztott hét szőnyeg mögé bújt.
Hé!, mondta a kalifa. Mi ez? Mit művelsz?
Sakk-matt, súgta a szőnyegek fedezékéből Damavand. De csak ha te is úgy látod jónak, ó, hatalmas kalifa!

A hajós és a tanító története
Egyszer egy ember, akit Aryának hívtak, és nagyon büszke volt kicsiny hajójára, meghívta a falu tanítóját egy tengeri kirándulásra az Arab-öbölbe.
Na és milyen idő várható ma, kérdezte a tanító a ponyva alatt lustálkodva.
Arya ellenőrizte a szélirányt, fölnézett a napra, és szemöldökét összevonva annyit mondott:
Hát, ha engem kérdezel, viharunk lesznek máma.
Nem „lesznek”, hanem „lesz”, mondta a tanító. Nem tanultál nyelvtant?
Mi a fenét kezdenék én a nyelvtannal, mondta Arya.
Szóval nem ismered a nyelvtant. A fél életed veszendőbe ment, mondta a tanító.
Ahogy Arya megjósolta, vihar kerekedett. A szél fölkorbácsolta a vizet, dióhéjként dobálta a hajót, a tenger gyakran átcsapott a fedélzeten.
Tudsz úszni?, kérdezte Arya a tanítót.
Nem. Miért kellett volna nekem Irakban úszni tanulnom?
Hát akkor az egész életed pocsékba ment, mondta Arya fülig érő szájjal. Ugyanis süllyedünk.

A novícius története
Egy fiatal szufi nagyon büszke volt bozontos szakállára, a nyaka köré tekert olvasóra, hosszú, zsíros hajára és kapucnis szerzetesi ruhájára. Mindenkinek, akivel találkozott, elújságolta:
Én szufi vagyok ám!
Valaki – egy igazi szufi – megkérdezte tőle, miért viselkedik így.
Ennek a régi, a tanítványok számára írt könyvnek az utasításai szerint cselekszem.
De hát ezt nem tudod már alkalmazni! Évszázadokkal ezelőtt íródott, mondta az idős szufi.
Az lehet, de én csak múlt hónapban akadtam rá, mondta a szerzetesnövendék.

Mi választja el az embert Istentől?
Ami az embert Istentől elválasztja, valójában egy igen kicsiny különbség: az Isten végtelenül közel van az emberhez, az ember végtelenül távol van Istentől. Ez a különbségtevés az ember számára akár egy hegy: ott áll előtte, és a két kezével kell eltüntetnie. Az ember csak ás, csak ás, de a hegy marad. Az ember tovább ás, Isten nevében. És a hegy eltűnik. Sosem is volt ott.

A művészek története
Egy csoport kínai és görög festőművész győzködte a szultánt, hogy melyikük a jobb.
A kínaiak azt mondták:
A mi szakértelmünk páratlan.
A görögök azt mondták:
A mi művészi hozzáértésünk felülmúlhatatlan.
A vitát lezárandó a szultán elhatározta, hogy próbára teszi őket. Mindkét csoportnak egy-egy házat bocsátott a rendelkezésére, hogy kifessék. A kínaiak százféle festéket kértek. A szultán kinyittatta a festékes kincsestárát, hogy vigyék, amire szükségük van. A görögök azt mondták, nekik nem kell semmi.
Amikor a kínaiak végeztek a munkával, dobszóval és tánccal ünnepeltek. Meghívták a szultánt, hogy bírálja el a munkájukat. A szultánra rendkívüli hatással volt a ház, amely a szivárvány minden színében és árnyalatában tündökölt.
A görögök nem használtak színeket. Fényesre tisztították a falakat. A szultán elámult, amikor meglátta, hogyan tükröződnek a kínaiak házának színei a görögökén.

A foglyul ejtett kar története
Egy meleg délután Szaddám felesége megígérte, hogy elkészíti férje kedvenc, dióval teli ételét. Szaddám segíteni akart. Belenyúlt a dióskorsóba, és annyi diót fogott a markába, amennyit csak bírt. Csakhogy nem tudta kihúzni a kezét, akárhogy is csavargatta a karját. A felesége minden erejével megpróbálta lehúzni a karjáról a korsót, de hiába. Végül Szaddám a szomszédot hívta kiáltozva.
Dzsamal, a szomszéd meg is jelent, és azt mondta:
Kiszabadítom a karod, de mindent tégy úgy, ahogy mondom.
Dugd mélyebbre a karod a korsóban, mondta először Dzsamal. Szaddám nem értette, de megtette. Megvan? Most nyisd ki a markod, és engedd el a diókat a kezedből. Szorítsd össze kicsire a tenyered, és lassan húzd ki a karod a korsóból.
Szaddám megtette, amit a szomszéd mondott, és a karja kiszabadult.
A karom szabad, de mi lesz a diókkal?, mondta.
Dzsamal odalépett a korsóhoz, és kiöntött néhány szem diót a tálra.
Te varázsló vagy?, kérdezte Szaddám a szomszédot.
A szomszéd nem szólt semmit. Meghajolt és elment.