KÖNYVESHÁZ

Szomorú feltámadás
Vallomások Adyról versben, prózában
Tóth E.
Tavaly letudtuk Illyést, most Ady van soron, gyanítom néhány publikációból. Százhuszonöt éve született Ady Endre. Mi pedig, hűséges utódai, nem mindegy, hogyan ünnepeljük őt, hiszen „gáláns, vasárnapi nép” lennénk költőnk szerint.
A Magyar Irodalomtörténeti Társaság tizenkét kortárs költő és irodalmár vallomását jelentette meg Ady Endréről Távolból a mostba címmel. A magyar irodalom „szent szörnyetege”, aki „sem utódja, sem boldog őse” senkinek, de „Észak-fok, titok, idegenség” volt életében és nyugtalanítóan az most is, nem könnyíti meg nekünk az ünneplést. Lehet, hogy nem is akarunk most ünnepelni. Lehet, hogy elég néha belenézni abba a tükörbe, amelyet ez a nagy költő állított nekünk, hogy örüljünk vagy szörnyülködjünk. A Hortobágy poétája; Dunának, Oltnak egy a hangja; minden egész eltörött; megszépítő messzeség; muszáj-Herkules, milyen csonka ma a Hold; szürkék hegedőse; disznófejű nagyúr; tilinkós álparasztok – és még hosszan sorolhatnám az adys szókapcsolatokat, amelyekkel jelen van mindennapi életünkben.
Rajta kívül talán csak József Attila sorai váltak még ennyire közkinccsé. A klasszikus örökség nem idejétmúlt, kikezdhetetlen kőtömb, hanem életünk része, mint a levegő. Létezésem minőségével szembesít, s ez bizony nem mindig kellemes. A disznófejű nagyúr soha nem fenyegetett annyira, mint most. Ady beszél nekem Európáról, Párizsról, a szerelemről, a nacionalizmusról, a hazáról, a halálról, Istenről, fajról, jobban, mint bárki aktuális divatfi.
Közben már elmúlt a posztmodern is talán, a gyorsan múló trendek és kánonok, paradigmaváltások mögött ki látja Ady Endrét? Kicsiktől a nagyot? Ki látja azt, aki mindennek jött, akinek a „vers csak cifra szolga” a szövegirodalom korában?
Csak találgatni lehet, de hiszem, hogy érdemes Ady tükrébe belenézni újra és újra. Talán nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. Még akkor is, ha „a pillanat nem neki kedvez” – mint Tverdota György írja. Lépjünk túl a pillanaton. Ha az idő nem neki kedvez. Merthogy a kimagasló jellemek kora elmúlt, tömegkor van, szürkék kora és kisembereké – mondják, de én nem hiszek ebben. Ady Endre talán nem magasodott mindeki fölé, míg élt? Akkor nem olyan volt-e a többség, mint ma? Kicsi, szürke, jelentéktelen.
„Ady Endre a magyar és egyetemes költészet Bolyai Jánosa” – véli Bartis Ferenc. Pilinszky pedig így írt róla: „Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot.” Ez derül ki a tisztelgő emlékezésekből is. Hiszem, hogy nem Ady szavai „nagyok”, hanem mi vagyunk kicsik.
Versben ünnepelni, tisztelegni a költő előtt csak látszólag könnyebb, mint prózában – az Adyra gondolok című gyűjtemény 125 Ady Endréről szóló verset tartalmaz –, hiszen a költő szavainak, szófordulatainak, eszközeinek alkalmazása könnyen az ellentétébe fordulhat, üres pátosszá válhat. Nem csoda, hogy a már ismert Ady-hommage-ok mellé – Babits Mihály, József Attila, Tóth Árpád, Weöres Sándor, Nagy László, Csoóri Sándor tollából – alig került számomra megjegyezni való új vers ebből a 125-ből. De hol vannak a fiatalok? Hol vannak az ifjú szívek?
(Távolból a mostba. Vallomások Ady Endréről. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2002. Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

A kicsinyekhez
Szent Ágoston a Teremtés könyvéről
Szentiványi Katalin
Aurelius Augustinus, a későbbi Szent Ágoston legelső művét, amely három könyvből álló értekezés a szépről és az illőről (De pulchro et apto), még a manicheus egyház tagjaként fogalmazta meg húszas évei derekán. Amikor a harminckét évesen nyugállományba vonult ifjú rétor néhány év itáliai tartózkodás után hazatért thagastei otthonába, s megírta a Teremtés könyvéről a manicheusok ellen című munkáját, már tucatnyi írásművel igazolta kivételes adottságait. E vállalkozásáról Felülvizsgálatok című késői művében Szent Ágoston is megemlékezik: „Noha korábbi könyveimben is a manicheusokra való tekintettel tárgyaltam egyet s mást, ami alapján rámutattam, hogy Isten a legfőbb jó és minden változható természetnek változhatatlan teremtője, valamint hogy semmiféle rossz természet vagy szubsztancia nem létezik, e két könyvet már nyíltan ellenük jelentettem meg, hogy megvédjem az Ószövetséget, amelyet őrült tévedésük heves dühével támadnak.”
Szent Ágoston Milánóban, Szent Ambrus püspök beszédei hatására volt kénytelen elismerni a spirituális-allegorikus írásmagyarázat jogosságát, és rádöbbent arra, hogy amit addig nevetséges antropomorfizmusnak vélt, például a Teremtés könyvének e szakaszában: „És megalkotta Isten az embert a maga képmására”, az valójában magasztos tanítás az emberi méltóságról, teremtő és teremtmény kapcsolatáról. Milánóban és Rómában megismerkedett a katolikus szerzők írásmagyarázói munkáival, így 388-ban nem csupán hitben megerősödve tért haza Észak-Afrikába, hanem arra is felkészültnek érezte magát, hogy egykori társaival, a manicheusokkal szemben megvédje a katolikus tanítást. A kommentár megírásakor nemcsak az a cél vezérelte Ágostont, hogy leleplezze a manicheusok tévtanait. Az egyszerűbb hívek számára is befogadható módon kívánt előadni egy szervesen összefüggő értelmezést a Szentírás talán legtöbb vitát kiváltó elbeszéléséről. „Az Ószövetség szavai – érvel Ágoston – nem egy erőtlen Istenről adnak tanítást, hanem gyöngéden alkalmazkodnak a mi erőtlenségünkhöz. Istenről ugyanis semmit nem mondhatunk, ami őhozzá méltó lenne. Nekünk azonban, hogy erősödjünk, és eljussunk ahhoz, amit semmilyen emberi beszéd nem fejezhet ki, olyan szavakat mondanak, amelyeket képesek vagyunk befogadni.” Hol van már az az Ágoston, aki tizenkilenc éves korában Cicero-rajongóként elborzadt a Szentírás fésületlen nyelvezetétől? S hol a harminckét éves férfi, aki a rétori hivatástól viszszavonulva dialógusokat írt, melyek „még a kevélység iskolájában beszívott levegőt lehelték”. Harmincöt évesen pedig a thagastei aszkétikus közösség tagjaként az Ószövetség két teremtéstörténetét magyarázva írásaival, beszédeivel igyekezett ugyanúgy alkalmazkodni a „kicsinyekhez”, ahogyan Isten igéje alkalmazkodik az emberi gyengeséghez. Üzenet ez a mindenkori Biblia-magyarázók számára.
(Szent Ágoston: A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen. Paulus Hungarus Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2200 forint)

Teológusok lexikona
F. Z.
A hazai lexikon- és enciklopédiakiadás 1990 után nagy ideológiai nyomás alól szabadult fel, az azóta eltelt években egymás után jelentek meg a legkülönfélébb területeket összegző és bemutató könyvek. Ez értelemszerű következménye a cenzúra megszűntének, és bár jól észlelhetők a hosszú ideig tartó tiltás és az ebből eredő tapasztalatlanság jelei, olykor a gyors haszonszerzés vágya vagy a szűkös anyagi lehetőségek következében fellépő gyermekbetegségek, mégis a hazai könyvkiadás örvendetes törekvése volt a hiánypótlás ezen a téren is. Természetes, hogy a kritikai fogadtatás még a legjelentősebb munkák esetében is többnyire nagyon vegyes volt, sokszor került méltatlan támadások kereszttüzébe egy-egy fontos lexikon vagy enciklopédia. Érthető: a szakmai nézeteken túl világképek csapnak össze.
A Teológusok lexikonának szerzői, Görföl Tibor és Kránitz Mihály gyakorlati szempontokat szem előtt tartva mutatták be a keresztény/keresztyén hittudomány, legfőképpen a dogmatika művelőinek rövid életrajzát, munkásságát. Nem állítottak fel vagy fogadtak el közvetlen definíciót arra vonatkozóan, hogy mi is a kereszténység, mi a teológia maga, sőt elkerülték a direkt apologetizálás csapdáját is. Vállaltan szubjektív a válogatás, amely az előszó és a fülszöveg tanúsága szerint voltaképpen nem a legszélesebb értelemben vett nagyközönség számára készült, hanem olyanok munkáját és tanulmányait segítendő, akik valamilyen módon már kapcsolatba kerültek a keresztény hittudománnyal.
Ha szabad megelőlegeznem a kritikai fogadtatást, bizonyos, hogy a kisegyházak és különféle szekták képviselői nem csupán a kötetből hiányzó képviselőiket fogják előszámlálni a munka értékelésénél, hanem – elfogulatlanságuk bizonyítékaként – rámutatnak majd arra, hogy a katolikus, református és evangélikus teológusok közül is számosan kimaradtak a kötetből. És persze igazuk lesz.
Mégsem ez a fontos. Mert a könyv, ha közvetlen formában nem is, a válogatással mégiscsak apologetizál. Nem próbálkozik a hittudomány meghatározásával, nem sorol kritériumokat a szerkesztés szempontjaira vonatkozóan – vagy csak nagyon töredékesen teszi –, hanem természetes adottságnak tekinti azt a közeget, amelyben mozogni kíván. Magától adódónak. Itt az ideje, hogy a teológiai munkák is átlépjék az elmúlt évszázad, talán évszázadok polemizálásból eredő korlátait.
(Görföl Tibor – Kránitz Mihály: Teológusok lexikona. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 4500 forint)

Borok, koktélok
A kulturált italfogyasztás kellékei
F. M.

Divatba jött Magyarországon a minőségi borok fogyasztása, aminek csak örülhetünk. De hogy mit is jelent valójában a borkultúra, hogyan lehet eszményien összeházasítani az ételeket a megfelelő borokkal, az külön tudomány. Nem csoda tehát, hogy a kiadók az utóbbi időben sorra jelentetik meg a híres borvidékeket, borokat ismertető köteteket. Alkonyi László könyve és folyóirata, a Borbarát nemrég még nagyon egyedül állt a hazai könyvpiacon, és igényességét tekintve most is párját ritkítja.
A Hollandiában élő francia–algériai Christian Callec Borenciklopédiájának magyar fordítása Európán kívülre is elkalauzol, és megismertet Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland megismerésre érdemes borvidékeivel és híresebb borainak jellemzőivel. Teljességre aligha törekedhetett a szerző. Évjáratokról sajnos nem esik szó, pedig egy-egy különösen jó esztendőt talán érdemes lett volna legalább feltüntetni. A kiadó – nagyon helyesen – külön fejezetet íratott Magyarországról. Szerzőjével, Lengyel Péterrel azonban nemigen tudunk egyetérteni abban, hogy „Magyarország a térségben egyedülálló sikerrel vette a rendszerváltás diktálta politikai, társadalmi és gazdasági kanyarokat, és tíz év leforgása alatt gyakorlatilag behozta több évtizedes lemaradását”. Bármennyire szeretnénk is, hogy így legyen, ettől még messze vagyunk, de az kétségtelen, hogy újra vannak világszínvonalú boraink. A tennivaló azonban még tömérdek. A bortermelést, a -forgalmazást és a borkultúra terjesztését illetően egyaránt – amint éppen legjobb borászaink mondják.
Az italok egészen más műfaját jelentik a koktélok. Ezekkel az alkoholos kevert italokkal nemcsak szilveszter tájékán, hanem egész évben sikert arathatunk, ha kis időt rászánunk. De az alkoholmennyiséggel, az alkotórészek arányaival csínján kell bánnunk.
(Christian Callec: Borenciklopédia. Koktélkönyv. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2002. A kötetek ára: 4990 forint)

Tanger és a Szahara közt
Útikönyv Marokkóhoz
M. G.

Marokkó nem a naiv emberek paradicsoma. Át se merészkedjen a Gibraltári-szoroson Afrikába, aki nehezményezi, ha minduntalan önkéntes idegenvezetők, csorba mosolyú fiákeresek akaszkodnak a nyakába, akik akár szelídebb emberrablásokra is hajlandók a szent cél érdekében. Ne lépjen a Maghreb egyik legrégiesebb, legkonzervatívabb arab országának földjére, aki rossz néven veszi, ha olykor ökölrázva kergetik el a mecsetek környékéről, és nem tolerálja, hogy a taxistól a cigarettaárus kisfiúkig mindenki azon töri a fejét, miképp gazdagodhatna meg belőle életre szólóan. Marokkóhoz erő, örök gyanakvás, találékonyság és rendkívüli beleérző képesség kell, hogy e mozlim csodavilágot ne csetlő-botló, mindenki prédája turistaként, hanem utazói méltósággal látogathassuk meg.
Bajomi-Lázár Dávid és Simek Zuzana útikönyve ebben nyújt elévülhetetlen segítséget. Kiadványuk nagyvonalúan és rokonszenvesen fittyet hány a magyar bedekkerkultúra minden lesújtó gyermekbetegségére: nem elsősorban a határainkhoz legközelebb eső tengerpart szerelmeseihez szól (ugyan, ki menne Marokkóba strandolni?), akiket pusztán abban szokás eligazítani, hol pótolhatják eláztatott útlevelüket, vagy merre található a legolcsóbb szupermarket, söröző. És nem követi a szolgaian lefordított útikönyvek stílusát, szemléletmódját, árlistáját sem, amelyek leginkább a német vagy francia felső középosztály lehetőségeihez vannak szabva. Nem: Marokkó-könyvük röviden, lényegre törően, személyes úti tapasztalatok alapján, magyar szájíz szerint mesél; szórakoztatóan fesztelen hangon, nem csupán szembeötlő praktikus tanácsokkal látva el az odalátogatót, hanem a hátizsákkal barangolók számára is hatékony ötletekkel, hátsó bejáratos cselekkel szolgálva. Mi több, a könyvben ott lapul minden turista álma: egy vízhatlan és téphetetlen (!) országtérkép.
Mindez csak a mi szolgai bedekkerkiadásunkban vívmány – másutt magától értetődő. Amivel Bajomi-Lázárék útikönyve mégis mélyebbre lopja magát a szívünkbe, mint bármely jól kezelhető, barátságos kötet, az a példás utazói türelem és folyamatos türelemre intés a marokkói világ iránt. A már-már kiveszőfélben lévő legnagyobb utazói erényre figyelmeztetnek csöndesen: a megértés áldozatkészsége nélkül szerencsésebb, ha otthon maradunk.
(Bajomi-Lázár Dávid – Simek Zuzana: Marokkó. Útikönyv és térkép. Tábla és Penna Kiadó – Útikönyv.com. Budapest, 2003. Ára: 3500 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Szépirodalom
1. Weöres Sándor: Priapos. Pajzán versek – Helikon 3000 Ft
2. Cunningham, Michael: Az órák – Ulpius 2480 Ft
3. Grass, Günter: Ráklépésben – Európa 1900 Ft
4. Lázár Ervin: A fehér tigris – Ulpius 1180 Ft
5. Bartis Attila: A nyugalom – Magvető 1890 Ft
Ismeretterjesztő
1. Finkelstein, Norman G.: A holokausztipar. Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről – Kairosz 3200 Ft
2. Fischer Annie – Klasszikus és Jazz Kiadó 3350 Ft
3. Bangert, William V.: A jezsuiták története – Osiris 4500 Ft
4. Hofi Géza élete és pályafutása, 1936–2002 – Hungaroton 7400 Ft
5. Farkasrét – Nemzeti Kegyelet Bizottság 5900 Ft