Mindörökké szupersztár

Jézus Krisztus személye az istentagadókat mindig legalább annyira izgatta, mint az istenhívőket. A hit birtokosainak ott volt a bizonyosság, hogy akit imáikba foglalnak, az maga Isten fia – és az ő nyomában mindannyian az ég gyermekei vagyunk. Az ateistákat pedig a legbravúrosabb, legracionálisabb gondolatmenet végén sem szűnt meg mardosni a kétely: hátha az emberi elme mégsem képes felfogni az ezerszer cáfolt misztériumot. Holott kétszáz éven át úgyszólván bevehetetlen állásokat épített ki magának a transzcendenciától megfosztott világ. (Már persze az a része, amelyet gőgös atlanti emberként képesek vagyunk átfogni: Isten és Jahve ugyanis veszíthetett e világi pozícióiból, Allah és Buddha azonban mindenképpen teret nyert.) Mostanság mégis omladozni kezdtek a harci állások: hiába lépnek a klónozás önjelölt mesterei a Teremtő helyére, hiába próbál a jog benyomulni a morál felségvizeire, a materiális világrend még a saját gazdasági válságainak a kezelésére sem látszik ismerni a receptet. Kidobták a természetfölöttit az ajtón, de visszajött az ablakon – a piac istenének feltétel nélkül áldozók csupán abban lehetnek biztosak, hogy semmi sem biztos.
Ezért aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy Jézus Krisztus kétezer év után is közkedvelt ideológiai céltábla. A legjobb lenne, ha nem is létezett volna – mondják a pragmatikusok, s előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a római történetíróknál semmi nyoma egy ilyen nagy hatású prédikátor működésének. Ennek az érvelésnek a természetét jól megvilágítja, ha korunk viszonyai közé helyezzük: amiről manapság a központilag vezérelt média nem vesz tudomást, az a tömegek számára nem is létezik. Rómából nézve Palesztina periféria volt, a császári történetírók számára tehát jószerivel érdektelen. Prédikátorokkal pedig minden időkben Jordánt (és Tiberist) lehetett rekeszteni.
A másik frappánsnak gondolt mítoszoszlató érvcsokor az, hogy az Újszövetséget meglehetős fáziskéséssel, több évszázad alatt rakták össze, a négy evangélista tele van ellentmondással, ráadásul egyikük sem hiteles szemtanú: áthagyományozódott tanítást vetettek papírra. (Ez a jelenre vetítve körülbelül annyit jelentene: hiteles szemtanúként bátran nyilatkozhatunk Irakról, de hozzá sem szólhatunk mondjuk az 1848-as szabadságharchoz. Hinni csak híradó-kommentátornak szabad, történésznek semmiképpen.) A részletek akár még helytállóak is lehetnek, ám ez nem változtat a lényegen: hogy ott van mögöttük egy zseniális ideológus, aki kaotikus körülmények között is képes volt a rendszerteremtésre, sőt a tanítás „tömegesítésére”. Ez utóbbihoz pedig felhasználta a kor összes ismert retorikai eszközét – az írásbeliség kommunikációs forradalma már tanítványainak és követőinek a leleménye.
Ha már kiiktatni bajos, legalább „humanizáljuk” – gondolták aztán ellenlábasai. Valóságos könyvtárrá dagadt azoknak az elmélkedéseknek a sora, amelyek a „kettős természetű” Jézus emberi vonásait hangsúlyozták – ám csak a XX. század (amúgy a mítoszokból élő) filmgyártásának forgatókönyvírói jutottak el odáig, hogy összehozzák a ledér Mária Magdolnával, vagy hogy oknyomozó krimit kanyarítsanak a véletlenül előkerült csontvázából, ami ugyebár egy szempillantás alatt romba döntené az idegesítő feltámadáselméletet. Más filmesek úgy vittek némi világias színt a racionális alapon megmagyarázhatatlan kálváriajárásba, hogy gyarló bűnözők (latrok, olykor maga Barabás) szemszögéből láttatták a nagypénteki eseményeket. (Krisztus még az Oscar-esőt kiváltó Ben Hurban is csupán mellékszereplő volt.) Nehéz eldönteni, hogy a kereszténység szemszögéből nézve mi okozott több kárt a lelkekben: ez a művészetnek álcázott blaszfémia vagy az ájtatos, ám bosszantóan primitív Biblia-megfilmesítések.
Az ateista ideológusok Jézus Krisztus ellen mindig „kétfrontos harcot” folytattak. Egyrészt érdekükben állt, hogy a tízparancsolatból kicsírázott szeretetparancs – amely alapjaiban tagadja a világ érdekelvű elrendezését – megmaradjon az utópia szintjén, másrészt legitimációjuk érdekében a keresztény hit szinte minden kommunikálható elemét igyekeztek beépíteni a saját vallásalapításukba. (Még jól emlékezhetünk a marxista szentháromságot formázó ikonosztázokra.) Az alapkérdéssel azonban – hogy az Isten és választott népe közötti ószövetségi alkut felváltotta egy emberiségméretű, ám lényegében önkéntes alapon álló szövetség – az ateista filozófiák máig nem tudnak mit kezdeni. Jézus a többi ember istenné válásának törvényszerű kudarcára emlékeztet: ezért dühítő a feltámadása, ezért jelent megkerülhetetlen problémát a puszta léte is. Túl közel van hozzánk ahhoz, hogy fölényes mosollyal az ősmítoszok ködébe utalhatnánk (ez a fő gond Mohameddel is): muszáj tehát a tanításairól vitatkozni.
Ez a polémia pedig már alighanem egyidejű lesz az emberiség futamidejével. Ha roppant leegyszerűsítve csak a pszichés szükségletek felől közelítünk is saját létezésünkhöz, a krisztusi ajánlatot akkor sem lehet meg nem történtté tenni. A megváltást lehet tetszés szerint misztériumként és balekségként is felfogni – de tudomást kell vennünk róla, hogy létezik alternatíva. A biológiai kiválasztódás harca mellett lassan kétezer éve jelen van a szeretet összetartozás-ajánlata: más is létezik a nap alatt a posztdarwini tételnél, miszerint „az erősebb kutya örökíti át génállományát”. A választék széles: a hinni képteleneknek is felajánlja a közös históriához, a közös műveltséghez tartozás tudatát – még ha ezt az identitásában bizonytalan Európa roppant történelmietlenül vonakodik is bevenni leendő alkotmányába. Jézus Krisztus ettől még az marad, aki: mindörökké szupersztár.