Nagy csend

Kultúránknak vannak olyan kérdései, amelyek mindennél jobban foglalkoztatnak mindenkit, ám a lehető legtávolabb száműzettek a hétköznapoktól és az ünnepektől. A kezdet és a vég problémái minden másnál nagyobb erővel tudják lerombolni az apró megszokásokra épített világot.

A bioetikus munkájának „tárgya” maga az élet morális és biológiai szempontból egyaránt. Hogyan határozhatjuk meg az életet, és melyek a határai?
– Az emberi élet fogalma viszonylag jól definiálható, de a közvélekedés számára az egyediség és a személyi lét határai kérdésesek. Ezért van olyan sok vita arról, hogy mi tekinthető még nem és már nem életnek: a korai és kései szakasz megítélésével kapcsolatban szokott felmerülni a legtöbb kérdés. De az emberi élet korai szakaszának ki nem olthatósága meglehetősen eltér a betegek életének korlátlan meghosszabbításától; a két dolog nem tükörképe egymásnak. Az abortusz és az eutanázia nem egészen párhuzamos, mert az élet kezdeténél, az ontogenezisnél folyamatos, előrehaladó fejlődéssel találkozunk, és lehetetlen határvonalakat szabni annak érdekében, hogy meghatározzuk, melyik az a pillanat, amikortól kezdve azt mondhatjuk, hogy már emberről van szó. Ugyanakkor egyszerűbb a helyzet az élet végénél: az emberi szervezet egységét meghatározó agy halálát egyértelműen biológiai halálnak definiáljuk. Azzal együtt, hogy tudjuk: a halál sem egyszerre következik be, az egyes szervek különböző időpontban halnak el, némelyik hosszú órákkal túlélheti az agyat.
– Úgy tűnik, tovább bonyolítja a kérdést, hogy nem csupán az élet elejének és végének a meghatározása vitatott, hanem az is, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az emberi élet és az emberi személy fogalma.
– Hosszú évszázadok problémája, hogy a személyfogalom kifejezetten teológiai és filozófiai jellegű, amivel a biológia nem tud mit kezdeni. A személy fogalma a szentháromságtan, illetve a Jézus Krisztus istenségéről folytatott viták során kristályosodott ki a kereszténység első századaiban, a patrisztikus korban: A görög „proszopón” szó, amelyet a személy fogalmára is használni kezdtek, eredetileg az ókori színházakban viselt álarcot jelenti. A színész álarc mögül beszélt, és ez jelenítette meg látványos módon karakterét is. A proszopón, azaz személy fogalmának kezdetben kizárólag teológiai tartalma volt, segítségével a Szentháromság titkát akarták megmagyarázni, később azonban az emberre is alkalmazni kezdték. A probléma az, hogy két episztemológiai síkon mozgunk: az egyik a kísérleten alapuló biológia, a másik pedig a spekulatív filozófia és teológia. A biológia nem ismeri a személy fogalmát. Ahhoz, hogy megértsük, mi is a személy, Boëthius definícióját vehetjük alapul, amely szerint értelmes képességgel rendelkező individuum.
– De milyen támpontok léteznek az emberi élet kezdetére vonatkozóan? Mikortól tekinthető személynek az ember?
– Az emberi személy lényeges attribútuma az oszthatatlan és halhatatlan szellemi lélek. Ez az ikresedésnél fontos szempont: igen komoly orvosetikai érv, hogy amíg ikresedésről beszélhetünk, vagyis az első két hétben, nem lehet szó animációról, „lelkesülésről”, hiszen a lélek nem osztható, és amíg elvben lehetőség van arra, hogy ez a korai sejtcsoport osztódhat, addig nem lehet lelke sem a fejlődő emberi lénynek. Csak azután történhet az animáció, ha ez a szakasz már lezárult. Tehát ezek szerint csak a második hét végén, a megtermékenyített petesejt beágyazódását követően beszélhetünk személyről.
– Ez a vélekedés utat engedne a két hétnél fiatalabb embriók kísérleti felhasználásának?
– Nem okvetlenül. Roberto Colombo olasz biológus-pap, a milánói katolikus egyetem tanára és Angelo Serra római orvosprofesszor szerint nem elfogadható érv az animáció datálása szempontjából az, hogy az embrió lehetséges ikresedése a tizennegyedik napon befejeződik, és szerintük már ezt megelőzően, a legkorábbi szakaszban is individuumról beszélhetünk. Az ikresedés ugyanis csupán ritka kivétel. Szerintük ilyenkor voltaképpen ivartalan szaporodásról van szó, amikor a már meglévő individuumból kiválik egy sejtcsoport, és abból jön létre az új egyed. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy egy szobanövényből, ha letörünk egy hajtást, és meggyökereztetjük, akkor már két növényünk van. De ameddig ez nem történik meg, nem mondhatjuk, hogy a cserépben nem is egy növény él, hanem kettő vagy öt, és azt sem mondhatjuk, hogy mivel ez eldönthetetlen, ezért nincs is ott semmiféle növény. Ennek az elméletnek az a jelentősége, azt próbálja meg bizonyítani, hogy az individualitás elvitatása ebben a korai szakaszban egyáltalán nem meggyőzőbb, mint annak hozzárendelése. Vagyis emberi individuumról kell beszélnünk már a beágyazódás előtt is. Ezt támasztja alá sok egyéb mellett az a bizonyított tény, hogy a méhkürtben vándorló zigóta, szedercsíra, illetve hólyagcsíra és az anya szervezete között már a beágyazódás előtt is kommunikáció zajlik, méghozzá kétirányú.
– A teológia is ilyen sokféle lehetőséget ajánl az emberi élet kezdeti időpontjának?
– A keresztény gondolkodás nem egységes az animációval kapcsolatban. Szent Tamás Arisztotelész nyomán még úgy vélte, hogy a fiúk lelke a foganást követő negyvenedik napon száll a testbe, a lányoké pedig a hatvanadik napon. Egy leuveni tanár, Fienus szerint az animáció a negyedik napon történik, mások viszont egészen kései animáció mellett törtek lándzsát, sőt az ezerhatszázas években a pápa elítélte azokat a nézeteket, amelyek szerint az animáció a születéskor vagy azt követően következik be. Ebből is látható, hogy igen széles határok között mozgott az animáció kérdésének a megítélése. A gondolkodás viszont egyre inkább abba az irányba haladt: teljesen mindegy, hogy a szellemi lelket mikortól datáljuk.
– Mi hát a mai álláspont?
– Ma a római tanítóhivatal ebben a kérdésben nem foglal állást. Az 1987-es Donum vitae kezdetű instrukció például a lombikbébikérdés örvén fejti ki, hogy mivel a hagyomány nem egységes az animációval kapcsolatban, az egyház nem kíván ebben a filozófiai kérdésben állást foglalni, hanem azt mondja, hogy már a fogantatás pillanatától személynek tekinti a magzatot. Ebből következik, hogy a lehetőségekhez képest meg kell adni neki azt a védelmet, amely egy felnőtt embert is megillet. Egy klasszikus morálteológiai kritériumnak felel meg így a tanítóhivatal, mert ahol alapvető érték szerepel, ott a szigorúbb álláspontot kell képviselnünk. Ez a tutorista magatartás.
– Létezik más érv, amely ezt a szigorúságot támasztja alá?
– A másik érv a magzat védelme mellett a még modernebb morálteológiai felfogást követi, miszerint a gyenge ember, a gyenge szubjektum oldaláról kell megközelítenünk a problémát. Amikor a másik emberrel szembeni viselkedésről, a szociális magatartásról van szó, akkor a társadalom etikai fejlettségének, humanitásának próbaköve mindig az, hogy a leggyengébb láncszem mikor szakad el. A leggyengébb láncszem pedig a gyenge szubjektum: egy súlyosan fogyatékos ember, a haldokló vagy maga az embrió.
– Akkor nézzük meg innen a problémát. Létezik-e olyan visszafordíthatatlan – vagy annak tekinthető – kómás állapot, amikor kérdésessé válhat a beteg életben tartásának az értelme? Azaz meddig kötelez minket a „személy” fogalmának meghatározása?
– Az orvosetika, mivel a személy fogalmának kérdésében nem könnyű állást foglalni, visszavonult egy „frontvonallal” hátrébb, és nem személyről, hanem individuumról beszél. Az individuumot védeni kell, de ha csak biológiai anyagról, sejthalmazról van szó, akkor az nem védendő. A probléma az agyhalál, a „persistent vegetative state”, a PVS-állapot, ahol el kell különítenünk az ember filozófiai szintű, ontológiai meghatározottságát a biológiai állapottól. Attól, hogy valaki kómába kerül, emberléte nem szűnik meg. Az emberi mivolt független attól, hogy a személy aktuálisan tudja-e használni a személyes létre vonatkozó fakultásait. Ilyen a szabadság, az erkölcsi választás lehetősége, a fájdalomérző képesség, az érdekérvényesítés, a szeretetre való képesség. Hugo Tristan Engelhart, az angolszász bioetika egyik pregnáns képviselője az autonómiaelvet odáig fokozza, hogy szerinte mikor valaki ezeknek a fakultásoknak nincs birtokában, akkor még emberi életről beszélhetünk, de már nem személyi életről. Tehát a beteg ekkor már szerinte csak egy biológiai humán struktúra, de nem személy. Ez nem egészen így van, mert mint mondottam, a személy fogalmának mibenléte nem függ a képességek pillanatnyi használhatóságától. Hiszen ezek visszatérhetnek, de még ha soha többé nem is térnek vissza, a személy mivolta akkor sem szűnik meg.
– Vagyis vannak olyanok, akik szerint az ilyen „humán struktúra” nyugodtan elpusztítható vagy felhasználható más célra. Hogyan vélekedik erről a katolikus bioetika?
– A keresztény gondolkodás és a katolikus bioetika az emberi életet alapvető, de nem abszolút értéknek tekinti, és ebből következik, hogy megítélése szerint nem kell minden életet minden helyzetben, mindenáron mindvégig fönntartani. A katolikus egyház katekizmusában az olvasható, hogy az egyház elítéli az eutanáziát mint a szenvedésre adott inadekvát és erőszakos választ, de ugyanúgy elítéli a terápiás túlkezelést is. Hiszen az emberi élet értelmét csak a hit tágabb összefüggésében értelmezhetjük. Az önfeláldozó szeretet például – akár a családért áldozott élet ez, akár ad absurdum valamilyen magasabb célért: a hazáért, egy közösségért, a hitért vállalt mártíromság – csak a hit perspektívájában érthető meg. Máskülönben az emberi élet elvesztegetése teljesen értelmetlen lenne. Az ember élete azonban túllép a fizikai kereteken, ezért mondhatjuk, hogy nem maga az emberi élet, hanem az Istenhez való eljutás, azaz az üdvösség az abszolút érték, és ennek alárendelhető a biológiai élet is. Ezért gondolja úgy a keresztény erkölcsteológia, hogy nem kell minden életet mindenáron meghosszabbítani.
– Sokan a sejttenyésztést, illetve klónozást gondolják az emberi élet szinte korlátlan meghosszabbítása eszközének. Nem kell-e átértékelni a személy fogalmát az új technológiák miatt?
– Ha lehetségessé válna a reproduktív klónozással létrehozott ember, akkor annak az embernek a személyi méltósága, lelke teljesen egyenértékű lenne a többi emberével. Mint ahogyan az egypetéjű ikrek esetében sem azonos a lelke a két ikertestvérnek, noha a genetikai állományuk – elhanyagolható különbségektől eltekintve – azonos. Mivel a személyi lét nem ruházható át, ezért két teljesen külön emberről, külön életről lenne szó. De minderről csak feltételes módban beszélhetünk, hiszen még számtalan biológiai és szociális probléma nehezíti az emberi klónozást. Rengeteg az előre nem látható kockázat. Már a génmanipulált állat- és növényfajok is temérdek veszélyt jelentenek, akár azért, mert bizonyos betegségekkel szemben esetleg nem lesznek eléggé ellenállók az új egyedek, akár azért, mert a genetikai változatosságot csökkentik. Ezek a veszélyek az ember reproduktív klónozása esetében is fennállnak. Ráadásul szociális szempontok is vannak, sérülhet az igazságosság és az egyenlőség jogelve.
Elég a telomerek problémájára utalni. A telomerek a metafázisos, tehát H alakban spiralizálódott kromoszómáknak a végrészei, amelyek öregedése biológiai óraként is funkcionál. Ha embert klónoznánk, akkor az új egyed telomerei nem lennének olyan frissek, mint amikor a hímivarsejt és a petesejt találkozásából születik az ember. Vagyis lehet, hogy a klónozott ember élete sokkal rövidebb lenne, esetleg fönnáll annak a kockázata, hogy bizonyos betegségekkel szemben kevésbé mutatkozik ellenállónak.
– Ezek a nehézségek valószínűleg előbb-utóbb megoldhatók lesznek technikailag.
– Ha ki is küszöbölnénk a fenti problémákat, akkor is ott van még számtalan szociális nehézség. Generációk keveredhetnek össze, felbomolhat a társadalom, a családok rendje. Igazságtalanság az is, hogy a klónozott embert senki sem kérdezi meg arról, hogy akarja-e azt a társadalmi terhet, egyenlőtlenséget, hogy az ő családi kapcsolatai eltérnek a többiekétől, mások, mint normális esetben. Hasonló, de sokkal enyhébb probléma a lombikbébiké. Amerikában 1978-ban született az első lombikbébi, és ez az első generáció 2000 környékén érte el a nagykorúságot. A lombikbébiprogram kezdeti szakaszában még nem volt precízen kidolgozott jogi hátterük a felmerülő problémáknak, nem szabályozták, hogy mikor és hogyan tudhatja meg a gyerek azt, hogy ki is az apja. Esetleg a hiányosan regisztrált donorok miatt ez már nem is deríthető ki. Pedig mindenkinek joga van ahhoz, hogy tudja, kik a szülei.
– A klónozással kapcsolatban nem is kevesen azzal vádolják a tudósokat, hogy Istent játszanak laboratóriumaikban. A „homunculus” létrehozásával az ember mintha a Teremtő helyébe képzelte volna magát.
– Az ember nem forrása a jónak és a rossznak. Az édenkertben álló fa ezt jelenti, ezt mondja el a Biblia ősi képi nyelvezettel. Más kérdés, hogy kijavíthatja a természet hibáit, de az emberi életnek az értelmét nem maga adja meg, hanem ez csak Isten-kapcsolatából értelmezhető. Minden keresztény etikai elgondolás végső alapja az ember Isten-képisége. A Bibliában a Noéval kötött szövetségnél olvashatjuk, hogy aki vért ont, annak ontsák ki a vérét, mert az ember az Isten képére alkottatott. Itt az indoklás a fontos: az ember sajátos módon tükrözi az Istent; az egyetlen olyan teremtmény, akit a Teremtő önmagáért akart, és akivel személyes kontaktusba tud lépni. Ez az ember végső meghívása, az Isten életében való részvétel.
– Ami a teológia szerint a bűnbeeséssel megszakadt, de a megváltással helyreállt.
– Az emberi élet végső teológiai oka az istenfiúságra való meghívás. A tomista–skotista vitában Duns Scotus nyomán a ferencesek azt az álláspontot képviselték, hogy a megtestesülés első oka nem a bűnbeesés. A megváltás létmódunk fölemeltetése. Mivel az ember meg van jelölve a bűnnel, akarata rosszra hajlóvá vált, ezért a Teremtő – hasonlatképpen azt mondhatjuk – beleépítette tervébe a megváltást, nem pedig a bűnbeesés „kényszerítette ki” azt. A keresztény ember úgy véli, hogy a megváltás annak a harmóniának és békének a helyreállítása, ami a bűnbeeséssel megromlott. Ezt fejezi ki a feloldozási imádság is, amelyet a pap mond: „Isten a mi irgalmas Atyánk, aki szent fiának kereszthalála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot.”
Ám a mostani életünk a már nem és a még nem közötti állapot, a megváltás és a végső beteljesedés, az eszkaton közötti állapot, ahogyan Hans Urs von Balthasar egész üdvtörténetet leíró Theodramaticájában is olvashatjuk. A kiengesztelődés és béke még nem teljes, ezért szerepel Szent Pál Rómaiakhoz írt levelében, hogy az egész teremtés sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.
– Milyen befolyást gyakorolt a biológia fejlődése Krisztusról alkotott képünkre, egyáltalán a krisztológiára?
– Kétféle krisztológia van: az egyik alulról építkezik, a másik felülről. Ez utóbbi a Szentháromságból, a második személy megtestesüléséből indul ki. A másik krisztológia Jézus Krisztus fizikai valóságát veszi alapul, azt vizsgálja, hogy hol és milyen körülmények között élt, milyen források, régészeti, nyelvi emlékek vannak a működésével kapcsolatban. A biológia, embriológia hatalmas fejlődése elsősorban az alulról jövő krisztológiai kutatásokra van hatással. Segített is meg nem is az istenember személyproblémájának megértésében. Azzal segített, hogy ma már mértékadó embriológus nem mondja azt, hogy létezik olyan határvonal az egyedfejlődés, az ontogenezis során, amikortól embernek tekinthetjük az embriót, míg korábban nem tekinthető annak. Minden vita ellenére senki sem feltételezi, hogy a fejlődésben létezne ilyen ugrás. Más szempontból viszont nem adott segítséget az embriológia, mert a második isteni személy megtestesülése nem biológiai jellegű kérdés.
– Jézus Krisztus személyével kapcsolatosan nem csupán a megtestesülést fedi a titok homálya, hanem azt is, hogy mi történt a kereszthalál és a feltámadás között.
– Az apostoli hitvallás úgy fogalmaz, hogy alászállt a poklokra. A nagyszombati olvasmányos imaórában szereplő őskeresztény prédikációban ezt olvassuk: „Az Úr leszállt az alvilágba. Miféle dolog ez? Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva.” Ez a csend nagyszombat legfőbb jellemzője. Egy gyönyörű orosz ikonon azt látjuk, hogy Krisztus leszáll az alvilágba, és kihúzza a halál torkából az embereket. Mindez csak hasonlat; nagyszombat történéseit racionálisan nem tudjuk megmagyarázni; a dogmatikának komoly feladatot jelent, hogy a „corpore et anima unus”, a test és a lélek egységének elvét megtartva részletezze az apostoli hitvallás „alászállt a poklokra” megállapítását. A probléma egyébként hasonló ahhoz, amit minden ember halála jelent: nem vallhatjuk dualista módon, hogy a lelke „elszállt”, de azt sem mondhatjuk, hogy megsemmisült, mert a személy létezését nem befolyásolja egyes képességeinek korlátozott volta. Valamely képesség hiánya vagy az összes hiánya, azaz a halál nem szünteti meg a személyt.
– Húsvét a keresztények szerint ehhez képest még „egy lépéssel” tovább megy…
– Régebben a keresztény gondolkodást a morálteológia normatív része és a kazuisztika uralta. A húsvét lényege azonban nem ez. A II. vatikáni zsinat Optatam totius kezdetű, papnevelésre vonatkozó dokumentumának egy mondata kell hogy jellemezze: Meg kell mutatni a keresztény hivatás nagyszerűségét. A húsvét ünnepe kitágítja a korábbi szűk horizontot. Krisztus föltámadása ontológiai egységet teremt Isten és ember között. Aki ezt élővé teszi, az nem egyszerűen újabb motivációs keretet kap az erkölcsös magatartáshoz, hanem belső erőt. A keresztény élet messze nem normarendszer, hanem mediáció. Krisztus kereszthalálával és feltámadásával nem erőszakos választ adott a rossz problémájára. A feltámadás tehát az erőszak tagadása. A szolidaritás és a szeretet erényének gyakorlása így békét hoz, és ez Krisztus feltámadásának az emberi történelemben való kiterjesztése.

Harsányi Ottó ferences szerzetes, bioetikus 1968-ban született Budapesten.
1992-ben szerzett diplomát az ELTE TTK-n biológia–kémia szakon, 1995-ben végzett a Ferences Hittudományi Főiskolán. 1999-ben Rómában, az Universitas del Sacro Cuore-ben bioetikus szakdiplomát, majd 2001-ben morálteológiai doktorátust szerez a római Accademia Alfonsianán.
A Sapientia Hittudományi Főiskola, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a római Pontificio Ateneo Atonianum tanára.