Témánkat érintő, mélységesen megrendítő személyes tapasztalatban volt részem 1966 januárjában az egyik dél-magyarországi városban. Édesapám temetése után a Béke nevű előkelő szállóban eurocsekkel szerettem volna rendezni ott-tartózkodásom számláját. „Kérem, uram, mi eurocsekket nem fogadunk el” – mondotta a szálloda megbízottja. „Hogyan lehet ez? – kérdeztem megdöbbenve –, az eurocsekket egész Európában mindenütt elfogadják.” „Igen, uram, de ez itt nem Európa” – zárta le a vitát a szállodás keserű mosollyal. Én meg majdnem sírtam szép szülőhazám sorsa felett: a kommunista kényuralom tehát európai mivoltunkat is aláássa. Pedig a nemzet több mint ezer éve Európa közepén él.
A népszavazás igenje ezt az ezeréves európai jogunkat erősíti meg. Voltaképpen nem az Európai Unióba való belépésről van szó, mert a mai unió nem más, mint össz-Európának egy „új trianoni”, csonkított mása. Inkább beszéljünk tehát a történelmi Európa újjáépítéséről, amelynek sikere rajtunk is múlik, és amelynek megteremtéséhez jogunk van. Annál is inkább, mert ez a második világháború után kezdett újjáépítés a béke és a jólét két pillérén alapul.
Béke
Erre vonatkozólag érdemes felidéznünk egy anekdotát az Európai Unió első szupranacionális intézményének, az Európai Szén- és Acélközösségnek a létrehozásáról. Robert Schuman francia miniszterelnök, majd külügyminiszter 1951-ben zseniális tervet dolgoztatott ki a Francia- és Németország közötti, száz év alatt háromszor (1870, 1914–18, 1940–45) kirobbant háborúk minden időre való kiküszöbölése érdekében. Mondhatnánk, a kanti örök béke eszméjének konkrét megvalósításáról volt szó. Akkor, a második világégés után köztudomású volt, hogy a háborút sorsdöntően befolyásolja az acélipar ereje, az általa gyártott tankok és fegyverek, az acélipart pedig a szénbányászat és a kohászat élteti. Ha a francia és a német szén- és acélipart sikerül egyesíteni, vagyis integrálni egy közös vezetőség, az úgynevezett Haute Autorité alatt, a hadiipar ilyen módon való integrálódása a jövőben lehetetlenné tesz minden háborút. Egészen új, a múlttal radikálisan szakító politikai irány kezdett tehát kirajzolódni Nyugat-Európában.
A francia nemzetgyűlésben rendkívül éles vita bontakozott ki a Schuman-tervről. A németellenes közvélemény, sőt a gyűlölet szelleme következtében kevés esély volt a terv megszavazására. Aumeran tábornok például azzal vádolta Schuman kormányát, hogy nemcsak büntetés nélkül hagyja Németország kollektív bűneit, hanem meggyalázza hősi halottaink emlékét is. Ebben a patetikus vitában Schuman meggyőző érvekkel vágott vissza: „Tábornok úr, halottaink nem azért haltak meg, hogy mi újrakezdjük a háborúkat, mint azelőtt.” És a francia nemzetgyűlés minden szkepticizmus ellenére megszavazta a Schuman-tervet, majd rövidesen csatlakozott Olaszország és a Benelux államok (Belgium, Hollandia és a nagy acéliparos Luxemburg) is. Így született meg a – remélhetőleg immár mindenkori – békés Nyugat-Európa.
Mindez mutatja az integráció fontosságát és hatékonyságát a béketeremtés folyamatában. Nem megtorlást hirdető retorikával, nem is nacionalista ideológiával vagy megszállással – éppen Schuman vetett véget 1952-ben a Rajna-vidék francia megszállásának –, sem súlyos jóvátételekkel, hanem csak együttműködő integrálódással lehetett véget vetni az évszázados német–francia háborúknak.
Az első világégést követő versailles-i béketárgyalások alatt John Maynard Keynes világhírűvé lett angol közgazdász és az angol hivatalos békeküldöttség tagja, szakítva Lloyd George miniszterelnökkel, az angol küldöttség vezetőjével, lemondott megbízatásáról a főleg Clemenceau által követelt óriási jóvátételi összeg miatt, amelyet 1921-ben végül is 132 milliárd aranymárkában határoztak meg. Keynes lemondása után híres írásában – A béke gazdasági következményei (1919) – kimutatta, hogy egy ilyen összeg kifizetése gyakorlatilag lehetetlen, tönkreteszi a német gazdaságot, és társadalmi zavarokat von maga után. Igaza volt, mert kétségkívül a súlyos gazdasági válság volt a nemzetiszocializmus uralomra jutásának egyik oka. Továbbá: nem az Aumeran-féle győztes tábornokok, az új versailles-i és trianoni bosszút kiáltó Clemenceau-k vagy az utópista Wilsonok, hanem a kibékülés és együttműködés szellemét előmozdító Schumanok, Adenauerek és De Gasperik biztosítják a jövő békéjét. Nem a vesztes országokra versailles-i módra kirótt jóvátételi terhek, hanem az újjáépítést szolgáló nagylelkű segélyek – mint a Marshall-terv – és az ezeket szolgáló intézmények teremtik meg a béke biztonságos alapjait.
A béke központi és alapvető szerepét az új Európa megteremtésében az is igazolja, hogy a párizsi megegyezés alapján már 1952-ben a hadseregek integrálódását célul tűző európai védelmi közösség tervét terjesztették a parlamentek elé. Amint azt már az Osztrák–Magyar Monarchia példája is megmutatta, a hadügy és a külügy integrálódása szintén alapvető követelmény a politikai unió folyamatában. Sajnos 1954-ben ezt a tervet a francia radikális Pierre Mendes-France-kormány elvetette. Szerencsére a Szovjetunió felől fenyegető veszély miatt létrehozott NATO helyettesítette a katonai integrációt. A védelmi integráció megakadása aztán mindenkit meggyőzött arról, hogy először a gazdasági unió vonalán kell továbbhaladni.
Ennek ellenére a német–francia együttműködés az Európai Unió motorjává vált. Ma, az iraki háborús krízis láttán, a magyar közvélemény és a magyar politikai körök nem lepődhettek meg azon, hogy a német–francia együttműködés ismét hatékonyan működött a háború ellenében. A filozófia és egész Európa múltja is mutatja, hogy minden erőszak és megaláztatás csak újabb erőszakot, bosszút és gyűlöletet von maga után: semmiféle nézeteltérés sem oldható meg háborúkkal és ártatlanok bombázásával. Különben a preventív háború, a megelőző csapás sem jogilag, sem erkölcsileg nem legitimálható. Százával látnak napvilágot az ilyen értelmű deklarációk II. János Pál pápától kezdve a legkülönfélébb jogtudományi és filozófiai körök képviselőinek nyilatkozataiig. A közelmúlt világosan megmutatta, hogy a háborún kívül is léteznek utak a diktátorok megbuktatására. Ki gondolta volna, hogy a nagy Szovjetunió, a dél-amerikai diktátorok vagy egy Milosevics nem a bombák hatására, hanem a köznép nyomása, a külföldi közvélemény és a politikai vezetők érettsége következtében tűnik el a történelem porondjáról?!
Az EU tartós békéjének sorsdöntő jelentősége van a határon túli magyar nemzetrészek jövőjének megoldásában is. Az unió keretein belül, amelybe előbb-utóbb minden szomszédunk belép, és ahol minden állampolgár egyben európai állampolgár is lesz a maastrichti alapegyezmény nyolcadik cikkelye értelmében, a nemzetiségi kisebbségek helyzete lényegesen megváltozik. Példa erre a belgiumi német kisebbség helyzete, amely a német határ mellett intézményes közösségben él békésen, ahelyett hogy a Németországhoz való csatlakozás gondolatát felvetné. Az EU belső határai szinte eltűntek az eddig megvalósított integráció keretében. Az igazi demokrácia nem a többség uralma az ellenzék és a kisebbségek felett, hanem éppenséggel ezek elismerése és jogaik tiszteletben tartása. A majdnem százéves, többnyire sikertelen harc után kisebbségi sorba került nemzettársaink alapvető jogainak kérdését az EU kibővülése biztosan megoldja majd. Nagy-Magyarország utópisztikus fogalmát a Nagy-Európa békés ideája váltja fel. Nincs más alternatíva.
Jólét
Az európai védelmi közösség létrejöttének megtorpedózása után Nyugat-Európa vezetői a gazdasági integrálódásra összpontosítottak. Így született meg 1957. március 25-én az Európai Gazdasági Közösség, vagyis a Közös Piac római alaptörvénye. Ennek sikere a politikai viszontagságok között is az egységes piac tervéhez (1985) vezetett. Végül az 1992-ben megkötött maastrichti egyezmény nyomán megállapodtak a nemzeti pénzek egységesítésében. Sok áldozat után a magyar származású Lámfalussy professzor elnöklete alatt működő Európai Monetáris Intézet tervei szerint megszületett az euró, egységes pénzünk, amely 2002. január 1-jétől 12 tagállam hivatalos fizetőeszköze lett. Nem kétséges, hogy az új évszázadban folytatódik az integráció politikai síkon is, amelynek alapja a készülőfélben lévő európai alkotmány lesz.
A gazdasági és pénzügyi integráció alapvető célja a tagállamok jólétének az előmozdítása. Az ökonómiai értelemben vett jóléten – C. Pigou Economics of Welfare művének szellemében – két alapkövetelmény megvalósulását értjük. Egyrészt az általános (nemzeti) jövedelem lehetőleg magas ráta szerinti növekedését, vagyis az általános gazdagodás elvét, másrészt ennek a növekedő jövedelemnek a különböző néprétegek közötti mind nagyobb egyenlőségre törekvő elosztását. Mindenekelőtt azonban meg kell említenünk egy sokszor figyelmen kívül hagyott szempontot, amelyet Pigou is hangsúlyozott: a gazdasági jólét fogalma olyan jólétet feltételez, amely nem áll ellentétben a társadalom többi értékével, amely egyben erősíti az emberek erkölcsi és kulturális értékeit is. Magától értetődik, hogy korrupcióval, adócsalással, könyvvitel-hamisítással és más bűntettekkel nem lehet növelni a társadalom jólétét; a jólét fogalma nem azonos az erkölcstelenségen alapuló anyagi gyarapodással.
Jól ismert tény: az elzárkózásra építő gazdasági modell nem vezet jóléthez. A David Ricardo angol közgazdász által kidolgozott nemzetközi munkamegosztás tételének közismertté válása óta tudjuk, hogy a nemzetközileg nyitott ökonómia még azoknak a nemzeteknek is megadja a meggazdagodás lehetőségét, amelyek más nemzetekhez viszonyítva minden síkon kevesebb hatékonysággal termelnek. A felzárkózási vagy az utolérési teóriával lehetne ezt a legjobban szemléltetni. Anglia nagy ipari előnyét a kontinensen behozta Belgium, Németország, Svédország. Majd az Egyesült Államok is éppen úgy meggazdagodott, sőt felülmúlta Európát, amelynek országai a két világháború miatt visszaestek. Azonban az utolsó háború óta Európa szinte ledolgozta gazdasági hátrányát az USA-val szemben. Ugyanakkor Japán is „csodásan” felzárkózott, és Délkelet-Ázsia szintén nagy lépésekkel halad előre.
Jövedelemnövekedés
A gazdasági integrálódás folyamata meggyorsítja a nemzetközi kereskedelem kiegyenlítő törekvését. Nyugat-Európa háború utáni integrálódása ezt világosan mutatja: Olaszország aránylag rövid idő alatt felzárkózott, majd az Európai Gazdasági Közösség szegényebb országai – Spanyolország, Portugália, Írország – közeledtek gyors ütemben az EU átlagos színvonalához. Még Görögország is gyorsan fejlődik. A most belépő tíz ország közül talán Magyarország helyzete a legelőnyösebb ahhoz, hogy rövid idő alatt felzárkózzék.
Ez a folyamat azonban nem automatikusan megy végbe, hanem a követett gazdaságpolitikai iránytól is függ. A külföldi beruházások kétségtelenül szükségesek ahhoz, hogy a fejlődés felgyorsuljon, vagyis a hazai gyorsabb legyen az EU-országok átlagos fejlődésénél. Ezért érdemes ösztönzésekkel előmozdítani a hosszú távra megtelepedni szándékozó beruházók befektetéseit. A fejlődő országoknak nincs szükségük azonban a rövid lejáratú, főként spekulációs letétekre és hedge fund-okra. Ezekben az esetekben voltaképpen nem is tőkéről, hanem egyszerűen pénzről van szó. Keynes még a három hónapos lejáratú értékpapírokat is pénznek és semmiképpen sem tőkének nevezte. Ugyanakkor támogatni kell a nyereségek helybeli újrabefektetését, ami szintén jövedelmet és munkalehetőséget teremt.
Ami a pénzügyi integrálódást illeti, úgy gondolom, hogy fokozatosan kell haladni. Okvetlenül el kell kerülni, hogy a túlzottan felértékelt forint az euróhoz való kötöttség következtében deflációs hatásokat és így még nagyobb munkanélküliséget teremtsen az országban. A kismértékű felértékelés viszont kétségtelenül ösztönzi a haladást. Az ideiglenes pénzügyi szuverenitásnak tehát vannak előnyei, és a Magyar Nemzeti Bank szabályozó szerepe még szükségesnek látszik.
A jövedelemelosztás minden idők talán legkényesebb és legnehezebb problémája. Az embereket nem általában érdekli a jövedelmek növekedése, hanem mindenki a sajátjának a növekedését és az általa várt szociális juttatásokat veszi tekintetbe. A probléma kétoldalú: hogyan lehet a szociális igazságosságot érvényre juttatni a jövedelemelosztásban úgy, hogy a munkaadók és a munkavállalók érdekei se sérüljenek?
Ez csak akkor lehetséges, ha a reálbérek és fizetések növekedése megegyezik (nem haladja meg) a termelékenység növekedésével. Ezt fejezi ki a termelékenység és a reálbérek kapcsolatának a tétele. Ebben az esetben a béremelések és fizetések nem váltanak ki inflációt. Ez az elv Belgiumban a háború után társadalmi egyezménnyé vált, és harminc éven keresztül biztosította a társadalmi békét szinte sztrájkok nélkül.
A szerző a louvaini egyetem emeritus tanára
