Nem esik szó az áldozatok százmillióiról

Budapest, Nádor utca. Kicsit elbizonytalanodom. Az utcatábla leszedve, s alatta – vagy helyette – feltűnik a régi-új kiírás: „Münnich Ferenc utca”. Kezdek ráhangolódni a dolgokra… Már csak néhány méter a Sztálin-kiállítás a Centrális Galériában, a Soros Alapítvány által működtetett Közép-európai Egyetem szomszédságában. A több mint két hónapig látható tárlat Joszif Visszarionovics Sztálin ötven évvel ezelőtti halálára emlékezik. A tárlat gazdája a Nyílt Társadalom Archívum, melynek vezetője Rév István, a Közép-európai Egyetem igazgatója. Rajta kívül a másik főszervező Mink András, a Beszélő szerkesztője.
Belépek a tárlatnak helyet adó épületbe. Fizetni nem kell. A légteret hangosítók segítségével orosz beszéd tölti be. Valaki azt mondja: Ő Sztálin. Kis fali hangszórókon hol a rádió Sztálinra emlékező korabeli adása, hol – ahogy a tájékoztató szövege hírül adja – Gerő Ernő elvtárs a budapesti nagygyűlésen elhangzott beszéde hallható. A tévében, a rádióban, az újságokban gyászol mindenki; Teherántól Berlinig, a kínai Csihcsingsantól Budapestig.

A falon egymást érik a Sztálin-képek, s a hazai és külföldi lapok másolatának százai. Az egyik első tablón a Szabad Nép 1953. március 7-i száma olvasható. Hasonlóan számos más hazai laphoz, közli a „A magyar néphez” című szöveget. Abban pedig egyebek mellett az áll: „A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa és a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a drága vezér és tanító, J. V. Sztálin elvtárs halála alkalmából az egész gyászbaborult magyar dolgozó nép nevében mély részvétét és együttérzését fejezi ki a Szovjetúnió Legfelső Tanács Elnökségének, a testvéri szovjet népnek… Annak az embernek szíve szünt meg dobogni, aki megteremtette, megszilárdította és legyőzhetetlen világhatalommá fejlesztette a világ dolgozóinak első rohamcsapatát, támaszát és reménységét, a szovjetállamot.” Hogy a külföldi testvérpártok, szocialista-kommunista testvérországok hivatalos lapjaiban mi olvasható, csak az adott nyelven értők tudhatják meg, ugyanis a magyar nyelvű fordítás többnyire hiányzik. Túl sok kétségünk azért nem lehet: feltehetően ott is a magyarországi lapokéhoz hasonló dicsőítő cikkek jelentek meg. Olvasható a falon az akkori magyarországi politikai elit egyik fontos, gesztusértékű reakciója: az „1953. évi 1. törvény Joszif Visszárionovics Sztálin generalisszimusz emlékének megörökítéséről”.

A kiállításon megtaláljuk a Sztálin halálának bejelentésével kapcsolatos amerikai, egyebek mellett külügyminisztériumi, illetve CIA-dokumentumokat, és a különböző nem hivatalos reakciókról, az ezekkel kapcsolatos perekről szóló iratok másolatait. Nehezíti a tájékozódást, hogy a szervezők szinte semmit nem fordíttattak le magyarra. Ritka kivétel, amikor a francia kommunista párt hetilapjában, a Les Lettres françaises-ban megjelenő, Pablo Picasso által készített Sztálin-portré ügyében kialakult botrányról számolnak be. Megtudhatjuk, hogy a francia kommunisták jelentős része felháborodott azon, hogy a vezért nem a maga nagyságában és méltóságában ábrázolta a festő, hanem egyszerűen fiatal grúz férfiként. Kiderül az is: elfajult a vita, s végül Picasso Sztálin hímvesszejéről elmélkedve próbálta bizonyítani saját igazát.
A rendezők Sztálin, a ma Leninje, A méltóság nem hal meg, illetve A király sohasem hal meg típusú közcímekkel tagolják a kiállítást. Az egyik tárlatrészen a szintén a Nyílt Társadalom Archívum által szervezett, ám meghiúsult Sztálin-koncert miatt sajnálkoznak. A Vigadó üzemeltetője – figyelmen kívül hagyva, hogy a „drága vezér és tanító” Budapest díszpolgára – ugyanis nem járult hozzá a vonatrablóként debütáló, majd százmilliókat rettegésben tartó tömeggyilkos nevével fémjelzett koncert megtartásához.
A tárlaton egyébként említést tesznek a sztálini terror áldozatairól. Egy A/4-es lapon az NKVD és az MVD statisztikáira hivatkozva közlik a Szovjetunióban 1912 és 1966 között letartóztatott és kitelepített személyek számát. A szervezők mindezt kvázi mellékesen, szinte elrejtve, kommentár nélkül hozzák tudtunkra. Az elhunyt áldozatokról egyáltalán nincs adat. Vagy esetleg valahol elrejtve, valamilyen idegen nyelven közlik azt. S ami még hiányzik, az a forrásokhoz mellékelt magyarázó szöveg. Egy kis háttér. Ha már a kiállítás egyik célja az, hogy bemutassa Sztálin halálának fogadtatását, miért nem lehet az okokról is olvasni? Például arról, vajon miért siratták Sztálint Párizsban és Pekingben egyaránt. Nem derül ki, mint ahogy az a kép sem erősödik az emberben, hogy miatta tízmilliókat öltek meg, telepítettek ki, vagy vittek kényszermunkára.
Kifelé jövet kezembe veszek egy, a szervezők által kiadott szórólapot, amelyen az áll: a kiállításnak nem az a célja, hogy emléket állítson Sztálinnak. Kétséges, hogy valójában sikerült-e ezt az igen fontos szándékot megvalósítaniuk.