Beszélgetés közben, ha fontosnak tartja, amit mond, úgy csapja hátba a másikat, hogy az csaknem lehemperedik a székről, tanú vagyok rá, hogy az öregember ilyen jó erőben van, én voltam ugyanis a hátba csapott. Pedig Németh Ferenc kicsi ember, a szeme viszont ég, mint a német brikett, s a hasonlat nem véletlen, mert Zebegényt, mikor odakerült, csak svábok lakták. Ezért volt komoly dolog a kántorválasztás harmincnégyben, Gömbös is közbenjárt érte, de ne szaladjunk nagyon előre. Ott tartottunk, hogy van egy kicsi ember, csaknem kilencvenéves, ennyi esztendővel már igazán lehet hencegni, de nem ér rá ilyesmire, a falu történetét írja. Ez komoly dolog, nem képes rá akárki, mondja, s e pár szóból talán kiderül, optimizmusa is jó egészségben van, de menjünk időrend szerint, tessék figyelni, érdemes.
Tizennégyes születésű emberünk szemüveg nélkül olvas, szőlőjét maga metszi és kapálja, bor dolgában pedig végképp nincs pardon: ő érleli, ő fejti, és többnyire ő is issza. Mértékkel persze, mert amint kitavaszodik, autóba ül, és vezet, olyankor pedig fontos a józanság. Meg aztán nemcsak passziózik: amikor kiszáll a kocsiból, kötényt köt, mert főz is, és persze takarít, felesége régóta beteg, a gyerekek meg, ahogy lenni szokott, elhúztak messzire. Erőnlétét lehet magyarázni a helyes életmóddal, azzal, hogy reggelente tornázik, de ha szóba hozom, az apró ember leint, s azt mondja: Isten ajándéka ez, aki a tenyerén hordott, igyekszem hát úgy élni, hogy ne csalódjon bennem. A jelenkor nyelvére fordítva mindez azt jelenti, a lélek és a szellem produkcióit fontosabbnak tartja, bár ő csupán néptanító. Ne sétáljunk bele ebbe a csapdába. Németh Ferenc büszke arra, hogy néptanító volt, kár, hogy ennek okát a maiak már nem értik.
A tartást a Jászságból hozta, az áradó energiát ugyanúgy, és itt muszáj arra a kufárkodásra gondolni, amit energiaügyben művelnek a könyvpiacon meg a sok pénzes tanfolyamon, ahol tucatnyi technikával kábítják a rászedhetőket. Van feng suj, van agykontroll, van New Age, vannak meditációs technikák, csak olyan gyermekkor nincs, mint Németh Ferencé, és olyan falu, mint Tápiószecső, ahol mindennek megvolt a rendje, a hagyománya és a mestere, ma pedig se rend, se hagyomány, se mesterek: honnan volna energia? Benne bezzeg van. Figyeljék csak, hogyan beszél!
Apám jászkun származék, tizennégyen voltak testvérek, ami nem számított rendkívülinek, az országban itt nevelték a legtöbb gyereket, Tápiószecső ezért a lexikonba is bekerült. Fiatal bognárként Szőregpusztán, Károlyi Mihály birtokán dolgozott, a gróf cselédházakat épített, apám vezette a bognárcsapatot. A szomszéd faluban ismerte meg édesanyámat, a német malomtulajdonos lányát, akinek a nagyapja meg morva volt, Holub Ignácnak hívták, és a Lánchidat jött építeni. Az én családom remek példája a Szent István-i gondolatnak, mert ahányan, annyifélék. Apám idejében kezdett betörni a zsidóság a mezőgazdaságba, nálunk a Hevesy család vásárolt sok ezer holdas birtokot, azok, akiknek a fia, Hevesy György utóbb Nobel-díjas lett. Homoki szőlőjük volt, abban dolgoztak a férfiak két pengő napszámért, a második háború előtt, talán megérezték Hevesyék, milyen idők jönnek, és kiparcellázták mindet, abból lett a mai Tápiószőlős. Vallásos család volt a miénk, templomba járó, s én mindig felmentem a kórusra gyönyörködni, hogyan játszik a kántor: lába lenn a pedálokon, keze fenn a billentyűkön, és közben gyönyörű hangon énekelt. Ahogy hazaértünk, a sámlira ültem, s mint a kántornak, járt a kezem-lábam, és fújtam én is, például azt, hogy Székely asszony az én anyám, mert akkor voltunk Trianon után, és az emberek azt hitték, vége a világnak, kellett a vigasz. Észrevettem gyerekként is, mennyit segít a szívnek az ének, az orgonaszó, én kicsi koromtól fogva kántor akartam lenni, semmi más.
Megáll, eszébe jut, hogy a polgáriban egy szavalat után magához intette gróf Teleki Tibor, Gyömrő földesura, kinyújtotta szürke malaclopójából a kezét, és gratulált a legénykének. Németh Ferenc fölveti a fejét, s már mondja is a verset, pedig nyolcvan év telt el azóta: miért van, hogy én elfelejtettem Kónya Lajos strófáit, amelyeket ötödikben tanultunk? Könnyű a válasz, Petőfit mindenki át tudja élni, aki ide tartozik, Kónyát viszont senki, mert hamisan írt, és hamisan beszélt, mint a kurzusköltők mind, Sinka István ezért vágta neki oda annak idején: De hiszen te elárultad a magyar népet! Ez kulcsmondat, s nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha olyan emberről beszélünk, aki kántorságra és tanításra adta a fejét. Vannak szakmák, ahol a köpönyegforgatás előbb vagy utóbb bocsánatot nyer, de a tanítóé más mesterség, neki nem a kollégákkal van elszámolnivalója, hanem a gyerekkel, akit elárulni: bűn, melyre nincs bocsánat.
Manapság legfontosabb téma a lapokban a kuriózumos ember, s nem volna nagy kunszt Franci bátyánkat közéjük állítani, hiszen elmondható róla, hogy ő adott kölcsön Dőrynek, egy pesti bank főpénztárosának; hogy együtt katonáskodott az aranyifjú Szénási Alánnal, akinek először volt versenyautója, és Salgó rabbival, aki megkereste a háború után, él-e még, mert meg akarta köszönni, hogy a tanító cipelte a puskáját, mikor ő teljesen kimerült; hogy mikor bejöttek az oroszok, rögtön kivették a zsebéből aranyhegyű töltőtollát, de a pisztolyt, amelyet egy lengyel tiszttől kapott, nem találták. Hálás téma lenne ezekről írni, de minek, ha eltakarják a lényeget, vagyis azt, hogy Németh Ferenc egész életében szolgált, és hogy azok élnek nyugalomban és soká, akik szolgálni tudnak. Az osztrák Peter Handkénál olvastam erről, aki szerint a szolgálattevők azért élnek tovább, mint az uralkodni vágyók, mert az utóbbihoz csak kevésnek van képessége, márpedig aki olyanra vágyik, ami lényével nincs arányban, idő előtt elpusztul, szolgálni kell hát, mert azzal megy előbbre a világ – és a haza is.
Most pedig szóljunk arról, hogyan választották meg emberünket kántortanítónak Zebegényben, ahol csak német ajkúnak lehetett esélye, s tiszta nevetségnek tűnt, hogy egy virtigli palóc is pályázik, amikor a kismarosi Müller gazda fia, az Ottó már rég kinézte magának a helyet. Jól tette, neki állt a zászló, csak azt nem tudta, hogy már voltak más szempontok is: Bécsben akkor lőtték le a nácik Dollfuss kancellárt. Megérkeztek ladikjaikkal a Wanderburschék, a birodalmi ifjak, akik azzal szálltak partra, hogy csupán érdeklődő néprajzosok, pedig csudákat voltak azok: Hitler küldte őket, hogy kikémleljék, miként fogadnák a svábok, ha kijjebb tolná a birodalmi határokat. 1934. augusztus 18-án stadiont avattak Zebegényben, gróf Károlyi Lászlóné építtette, s váratlanul megjelent Gömbös, a miniszterelnök, aki nyomban magához rendelte a főszolgabírót: tudni akarta, hogy áll a magyar kántortanító állásügye, mert kezd terjedni a birodalmi szellem a német ajkú falvakban, ami nem kívánatos. Németh Ferenc először szembesült azzal, hogy akaratán kívül is bekerülhet valaki a történelemkönyvbe, s az ő esetének az ad pikantériát, hogy Gömbös apja falusi tanító volt, az anyja meg sváb parasztasszony. Vadas, a főszolgabíró megígérte a miniszterelnöknek a fiatalember támogatását, akinek kortest is szerzett: a szódás Fischer Jóskát, így a választáson ő nyert, Müller Ottó mehetett haza Kismarosra.
Azt hinné az ember, a sváb lakosság háborgott, végtére Berlin felől fújt a szél – de nem, egy hang sem esett. A tanító szerint a zebegényieknek magyar volt a szívük, amit az is jelez, hogy birodalmi nyomásra négyszer akartak a faluban német iskolát, s a szülők egyszer se szavazták meg, pedig utoljára kivonult Pestről Bleyer Ede is, a minisztériumi megbízott s vele a Volksbund indulatos megbízottja. Beültek a szavazóhelyiségbe, és vártak, vártak, de senki nem jött: a tanító népművelési előadásai célt értek. Vasárnaponként megtelt a kultúrterem: hol színielőadás zajlott, hol néptánc, a szavazás előtti hetekben pedig a tanító olvasott fel részleteket Somogyváry Gyula könyvéből, a címe ez volt: A Rajna ködbe vész. A Volksbund toborzói Zebegényben hoppon maradtak, ezért negyvenötben nem telepítettek ki senkit, miközben Nagymaros csaknem kiürült. Történelmet is tud formálni egy néptanító, ha valóban az.
A borbélyüzlet fala Kossuth, Petőfi, Deák és az aradi vértanúk képeivel volt tele, és Bertrán Franci, a helybeli frizurák felelőse büszkén mondta, ha rákérdezett valaki: Ich bin ein echter Ungar, és külömp mátyár, mint máguk, khántor úr, mert én ety nemhesített gállyá fátyok ennek a fánák. És március tizenötödikén az elsők között volt, akik befizették az ünnepi vacsorát. Mikor végeztek az evéssel, Krebsz Gyuri, a suszter elővette nyomógombos harmonikáját, és játszotta a táncokat: a csárdást, a foxot meg persze a ceppedlit, az ugrálós sváb keringőt, de éjfélkor mindig befejezték, mert másnap munka volt. Felálltak, elénekelték a magyar himnuszt, és a svábok szeméből ömlött a könny, mondja a kántortanító, és ő is megtörli a szemét, a szerző pedig nagyokat nyel, néha nem könnyű az emlékezés.
Visszatért a hadkötelezettség, behívták a tanítókat is, legtöbbjük botor módon vállalta, hogy tiszt lesz, nem tudták, hogy ez a döntés teszi nyakukra a kést. A kántortanító észnél volt akkor is, halasztást kért, így neki csak tízhetes képzés jutott, nem vitték ki a Don mellé, mint a többieket, Isten megsegített, mondja újra. Ráfért volna ugyanez a német grammatika dolgában, mert az esztergomi képzőben nem volt nála gyöngébb németes, ráadásul a kántorválasztás után nem volt mese: németül kellett énekelni és temetni, ez negyvennégy december tizenkilencedikéig tartott. Vasárnap, miseidőben érkeztek az oroszok, hosszú szekereiket szánalmas lovak húzták: Jézus és Sztálin serege a templom előtt találkozott. A hívek tekintetében dermedtség, a katonákéban mohóság: a jövőt tükrözték a szemek, mely gyorsan jelenné változott. Sikolyok verték fel a falut: a tizennyolc éves lányt húszan erőszakolták meg, a negyvenhárom esztendős asszonyt tizenhatan, nekik kellett utóbb éljenezni, és kiáltani kórusban: éljenek a felszabadítók!
Pedig még hátravolt a java, a „malenkij robot”. Németh Ferencet is vitték, nem volt kivétel, hajtották őket kelet felé. Kálkápolnán megálltak, végigkérdezték, kinek mi a neve, a foglalkozása, aztán feltuszkolták őket a vagonba. A tanító úr nevére az orosz tiszt felkapta a fejét: „Nemet… Nyemci?” – kérdezte. „Nyet. Vengjer i ucsityel” – mondta a tolmácsnő. Hosszú csend. Ugyan mit gondolhatott abban a percben Németh Ferenc? Nem emlékszik, csak arra, amit a tiszt sapkáján látott: ötágú vörös csillag volt. Az orosz nézte az apró embert, ahogy ott áll előtte vigyázzban, majd biccentett, és hüvelykével a pályaudvaron kívülre mutatott: „Igyi damoj, ucsityel!” Hazaengedték. A többi száztizeneggyel elindult a szerelvény az Urálon túlra, ahonnan csak 1948-ban s mindössze harminchárman térnek majd haza.
Németh Ferenc sógora képtelen volt igazodni az új világhoz, s negyvennyolc tavaszán nekiindult a határnak, hogy hátha Nyugaton. Többé nem hallottak róla, se életjel, se haláljel, csak a folyton síró feleség, aztán már ő sem, csak a riadt árvák, s a kántortanító felesége attól fogva két gyerektányér helyett négyet rakott az asztalra: felnevelik a nővér gyermekeit is. A kicsik akkoriban voltak elsőáldozók, s nem akárki helyezte nyelvükre az ostyát: Mindszenty, a hercegprímás. Úgy volt szokás, meséli, hogy ilyenkor kiürítettek egy termet a plébánián, patkó alakba rakták az asztalokat, s az elsőáldozóknak a plébános úr konyhájából hordták az asszonyok a kakaót és a kalácsot. A patkó közepén ült a bíboros úr, mellette a plébánosunk, velük szemben meg én, a kántor. Próbáltam beszélgetni a kegyelmes úrral, mert neki ez a megszólítás járt, de rögtön feltűnt, hogy milyen szűkszavú. Akkoriban már félni kellett a vallásos embernek, ezért kérdeztem tőle: Mi lesz velünk, kegyelmes uram? Minden szavunkra vigyázni, s amit cselekszünk, százszor megfontolni, így válaszolt, röviden és olyan hangsúllyal, mint a balladákban. Egy darabig hallgatott, majd még annyit mondott: Nehéz idők jönnek.
Ahogy hallgatom a kántortanító életét, önkéntelenül feltűnik: bármerre jár, neves emberekbe botlik. Gömbös, Károlyi grófné, Mindszenty bíboros, Szőnyi és Berény, a festők, és itt álljunk is meg egy kurta percre, mert el kéne mondani egy szénrajz történetét. Vörösmarty látható rajta, hozzá pár szavas ajánlás Berény Róbert írásával. Hálából készült a kép, amiért Németh Ferenc vállalta a zsidóüldözés idején a kis Berény Annát, akit az apja elhozott Pestről, hogy a zebegényi iskolába írassa. A tanító úr nem tüntette fel a lányka vallását, aki biztonságban volt, tovább javulhatott számtanból, megtudhatta, hogy a Körös Csongrádnál találkozik a Tiszával, és a gólyát elipszilonnal írják. Ezt az embert negyvennégy őszén Szálasira felesküdött figurák győzködik, lépjen be közéjük, a nyilaskeresztes pártba, negyvenkilenc tavaszán szintén kettő a kommunista pártiroda felé lökdöste volna.
A dicső ötvenes években egyszer csak keresni kezdték azokat, akikkel többre lehet jutni, mint a párt használhatatlan tökfilkóival. Ekkor böktek rá Németh Ferencre, aki addigra elvégezte a tanárképzőt, bemutató tanításokat tartott megyeszerte. Látni való volt, hogy ügyes ember, nosza, kijelölték, menjen fel Németh elvtárs Pestre, a Kossuth Klubba, s vegyen részt tevékenyen az író-olvasó találkozókon. Elmondták neki, nehogy tévedés essék: ő az olvasók egyike lesz, az írók meg majd jönnek, hol egyik, hol másik. Első alkalommal Szabó Pál és Veres Péter jött, látta a képüket az újságban, és rögtön megismerte őket, egyik hórihorgas volt és sovány, a másik csizmás és kövér. Beléptek, látták, hogy minden asztal üres, illetve az egyiknél ült valaki, no, azonnal oda indultak, s engedelmet kérve letelepedtek Németh Ferenc mellé, de hogy miért, arra nincs válasz, ők ketten halottak, a tanító meg túlságosan büszke. Erre volt oka, és ismét történelmi az ok: második találkozásuk dátuma ugyanis 1956. október 23.
Németh Ferenc véletlenül keveredett aznap Pestre, a falu ivóvízgondjai miatt kilincselt. Mikor végzett, és kilépett az utcára, hatalmas tömegben találta magát, amely sodorta, és meg se állt vele a Petőfi-szoborig. Addig ügyeskedett, míg egészen előre nem jutott, s ott kit lát maga mellett? Veres Pétert a Kossuth Klubból. Megismert, mondja, és mi nem kételkedünk, hogy az író emlékezett rá, és szemével feléjük intve mutatta neki a kollégákat: abban a gyűrött ballonban Déry Tibor áll, odébb, az a szomorú szemű, Zelk Zoltán. Sinkovits szavalt, meghallgatták, aztán irány a Bem-szobor Budán. Zászlókat láttak, amelyekből kivágták a Rákosi-címert, Bessenyei Ferenc mondott verset, majd a tömeg énekelni kezdte a Szózatot. Mikor vége lett, a pillanatnyi csendbe belehasított egy hang: Halljuk Péter bácsit! Ekkor jött el Németh Ferenc számára a pillanat, amiért úgy gondolja, cselekvő részese volt a forradalomnak. Karon ragadta az írót, és elkiáltotta magát: Helyet Péter bácsinak! A tömeg szétnyílt, az út szabaddá vált, az író fellépett a szobor talapzatára, ő pedig visszament a többiek közé. Nem volt több dolga, megtette, amit megtehetett.
Vonat nem járt, gyalog indult haza. Zebegényig hetven kilométer az út, talán ezért vett hamarosan egy zümmögő segédmotort: ha megint forradalom lesz, ne érje készületlenül. De hát nem lett új forradalom, még a régit is eltagadták. Az ember ilyenkor fog olyasmibe, amely nem ébreszt gyanút: házat épít, fát ültet, szőlőt telepít, és vezeti az iskolát, amelynek ő az igazgatója. Rendben megy minden, mégis hiányzik valami, csak kilencvenben ébredt rá: annak hite hiányzott, hogy még egyszer fontos lehet. Mint volt harmincnégyben, mikor megválasztották, a negyvenes években, mikor a kitelepítéstől mentette meg a falut, ötvenhatban, mikor Veres Pétert kísérte, mert hát attól fogva semmi nem történt, mert az volt a cél, hogy ne is történjék. Pedig mennyi energiája állt készen: bármire. Nem kellett. Maradt a tanítás. És egy napon ráébredt, hogy élete azzal is teljes. Hiszen mit mondott Jézus? Menjetek és tanítsatok! Ő így tett. És tesz ma is, mert sorban kapja a szomorú leveleket tanítványaitól, akik elkeseredtek kétezer-kettő áprilisa után, s azt kérdik tőle, amit ő kérdezett a bíborostól: mi lesz velünk? A maholnap kilencvenéves tanító tartja bennük a lelket. Ehhez persze erő kell, vigyáz hát magára, hogy másokra vigyázhasson. Minden reggel kinyitja az ablakot, a svédtornát karkörzéssel kezdi, élőszóval kíséri a mozdulatot, s mondja, ahogy a képzőben tanulta: húzni, húzni, karika.
