Tájékoztatom önöket arról, hogy túlságosan elszakadtak a valóságtól – szólt az iraki tájékoztatási miniszter, és lelépett a színről. A Bagdadból érkező tudósítások szerint ez volt Muhammad Szaid Asz-Szahaf utolsó, nagy nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése, egy teheráni lap pedig tudni véli, hogy a miniszter nem sokkal ezután öngyilkosságot követett el, miközben az általa nem létezőnek mondott amerikai csapatok bemasíroztak Bagdad belvárosába.
Pedig Szahaf, e valószínűtlen háború még valószínűtlenebb figurája a végsőkig kitartott: „Semmit sem ellenőriznek – még magukat sem ellenőrzik” – vetette oda a bagdadi nemzetközi sajtótájékoztatón összesereglett újságíróknak, akik sehogy sem értették, miképp lehetséges, hogy a műholdas televíziók és az internet korában egy miniszter makacsul állítsa, az amerikaiak száz kilométerre vannak az iraki fővárostól, miközben a hírtelevíziók már élő képsorokat közvetítenek a Bagdad külvárosában folyó harcokról. „Nem félek, maguknak sem kéne!” – vágta az értetlenkedők szemébe, miután aznapra inkább derültséget, mintsem félelmet keltő fenyegetéseit és sértegetéseit már világgá kiabálta, olykor archaikus és zavaros angolsággal („Isten pokoli tűzben fogja megsütni gyomrukat az irakiak kezében!”), noha azt is kifejtette közönségének, hogy „jobb angolt beszélek, mint az a gazember Bush”.
„A PR korában Asz-Szahaf érzelmesnek és eredetinek hat. Üzenete következetes – valójában megcáfolhatatlan, bármi legyen is ellene a bizonyíték –, ám a mindennapi figyelmet ugyanazon téma rögtönzött, szitkokkal teli variációival vonja magára. Őrült, a tényeket semmibe vevő művészete tetszetősebb, mint a megbízható források banális szörnyűsége. Ösztönös színész egy olyan produkcióban, amelyet néhány nap múlva levesznek a műsorról. Az igazság felett áll.”
Ez a kis jellemzés a www.welovetheiraqiinformationminister.com amerikai weboldalon olvasható. „Ez a site vérszomjas héják és teszetosza galambok koalíciós erőfeszítése, akik a Muhammad Szaid Asz-Szahaf iraki tájékoztatási miniszter iránt érzett csodálat jegyében fogtak össze” – tájékoztat a honlap létrejöttének indítékairól, jelezvén, hogy a háborúhoz való hozzáállástól függetlenül széles körű társadalmi támogatottsággal bíró kezdeményezésről van szó. Az internetes oldalon igazi gyöngyszemek találhatók Szahaftól, valamint buzdítás arra, hogy a látogatók különféle termékek megvásárlásával támogassák az oldal szerkesztőit. Mint amilyen például az „Érzésem az – mint mindig –, hogy mindannyiukat lemészároljuk” Szahaf-idézettel díszített póló, avagy a „Süsd meg a gyomrukat!” felirattal ellátott konyhakötény.
Szahaf minden kétséget kizáróan sztár lett. Médiasztár. De hogyan lehetséges, hogy egy ellenséges ország tájékoztatási minisztere, egy botcsinálta Goebbels ilyen népszerűségre tegyen szert a háborút viselő Amerikában? Miképp fordulhatott elő, hogy fenyegetőnek szánt sajtótájékoztatóiból egyszemélyes gegparádé lett, amelynek nézettsége néhány nap alatt vetekedett a legsikeresebb talk-show-k népszerűségével?
Szahaf kétségtelenül felülmúlhatatlan teljesítményt nyújtott, ám páratlan sikere aligha magyarázható csupán az egykor angoltanárnak, majd újságírónak készülő miniszter képességeivel. Asz-Szahaf tündöklését valószínűleg éppannyira köszönheti személyes varázsának, mint annak a ténynek, hogy szavai mást jelentenek a tengerentúlon, mint az arab világban. Mást Nyugaton és mást Keleten: dzsihádot a hitetlen gyarmatosítók ellen Bagdadban, abszurd színházat Londonban és Washingtonban.
Ha Szahaf üzenete ilyen torz formában érkezett el hozzánk, kérdés, miképp fog megérkezni Irakba a Nyugat üzenete, azaz milyen esélye van annak, hogy a demokratikus átalakítást ígérő amerikai prokonzulok sikerre viszik küldetésüket Bagdadban.
Az Egyesült Államok birodalmi küldetéstudatának felébredésével felerősödtek azok a viták is, amelyek arról szólnak, mennyire lehetséges, és kötelessége-e Amerikának a demokrácia exportja más, elmaradottabbnak tekintett térségek országaiba. Főként a nyugati társadalmak többségi akaratot tükröző társadalmi modelljét szokás szembeállítani ezekben a disputákban a megreformálni kívánt közel-keleti államok törzsi, a bonyolult családi kapcsolatokon nyugvó és „építő viták” helyett inkább a konszenzusépítésre alapozó társadalmi berendezkedésével.
A tekintélyes folyóiratok hasábjain hosszú évek óta dúló vita ki nem mondott feltételezése az, hogy a reformerek és a megreformálni vágyottak késztetése mit sem változott az utóbbi száz évben, még ha az üzenet némileg módosult is az elmúlt egy évszázad során. Ahogy Adam Garfinkle, a mértékadónak tartott National Interest külpolitikai folyóirat szerkesztője fogalmaz esszéjében: „A mai demokratizálók a XIX. századi misszionáriusok késztetéseit idézik fel; valójában többé-kevésbé minden ugyanaz, kivéve két dolgot: először is a terjesztett ige ma a »szociális szentírás«, egy jól körülbástyázott, szekularizált, liberális evangélium, Amerika globalizált küldetése. A második különbség az, hogy a megsértett mozlimok haragja a XIX. században nem tudta elérni az óceán másik partját, ma igen.” Garfinkle esszéjében röviden felvázolja az amerikai külpolitika egyik fő törésvonalát is: az úgynevezett realisták és a demokratizálók között húzódó frontvonalat. A realisták Irak megreformálását elsősorban az ottani életfeltételek javításával képzelik el még akkor is, ha ez nem eredményez demokráciát. Óva intenek attól, hogy Amerika túlságosan is látható jelenléte miatt „örökölje” Európától a gyarmati múlt nehéz terhét és a keresztény–mozlim konfliktus évszázadait. A demokratizálók ezzel szemben úgy vélik, Amerikának 1776-tól küldetése, hogy politikai rendszerét máshol is meghonosítsa, a siker bizonyítékaként és elgondolásuk alátámasztására pedig a második világháború utáni Japánt és Németországot hozzák fel példaként.
Az iraki háborút ellenzők érvei között gyakran felbukkan az a vád, hogy az egész konfliktus mögött a Közel-Kelet olajkincsének ellenőrzéséért folyó küzdelem húzódik meg. Jóllehet az Irak ellen indított hadjárat indítékainak vizsgálatánál nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a tényezőt, súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy ez a küzdelem elsősorban gazdasági pozíciók megszerzéséért indult. Az iraki konfliktus Amerika első tisztán birodalmi háborúja, amelyben a saját biztonsága érdekében (2001. szeptember 11.) és a „birodalmat” összetartó ideológia terjesztéséért lépett fel. Nem vonható kétségbe annak az erőfeszítésnek az őszintesége sem, amellyel az USA – a birodalom jól felfogott érdekében – a stabilitás és prosperitás kereteit igyekszik megteremteni – akár erőszakkal – ott, ahol a politikai bizonytalanság és szegénység potenciális veszélyforrást jelent számára. Ha úgy tetszik, ideológiai exporttevékenységének extrém változatáról van szó. A jelenlegi neokonzervatív washingtoni vezetés felismerése az, hogy az „arab düh” leginkább úgy változtatható át építő energiává, ha a közel-keleti országokban olyan politikai berendezkedés honosodik meg, amely általános kilátástalanság helyett szellemi és anyagi gyarapodást tesz lehetővé. Ehhez olyan politikai rendszerre van szükség, amely először is biztosítja, hogy az oktatásban a tradicionális arab értékek mellett jelenjenek meg a modernitást képviselő ideák is, és az iskola ne lehessen a klérus kizárólagos működési területe.
Az iraki beavatkozás, mivel elsődleges gazdasági jellegét a – hazai sajtóban furcsamód most előszeretettel a baloldal által lenézően – písznyiknek nevezett béketábor a végletekig hangsúlyozta, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában megosztotta a konzervatív „tábort”. Sokan – akár a korábbi keresztes háborúkra hivatkozva is – a transzatlanti kapcsolatokat szem előtt tartva egyedüli megoldásként Amerika feltétlen támogatását tartanák üdvösnek, mondván, Európa nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tétlenül nézze az arab világ egyre növekvő Nyugat-ellenességét és anarchiáját. Az érvelés minden kétséget kizáróan merít Huntington civilizációk összecsapásáról szóló elméletéből, amely őszinte félelemmel töltötte el azokat, akik a Nyugat-Európában épülő mecsetekben és az izmosodó európai mozlim közösségekben az Európa elleni kulturális, majd katonai invázió előképét látják. E feltevés szerint tehát Európának kötelessége támogatást nyújtania ahhoz, hogy a bombát, amelyen ücsörög, az Egyesült Államok hatástalanítsa.
A konzervatívok többsége ugyanakkor húzódozik a gondolattól, hogy a világ első számú hatalma fegyveres erővel terjessze elképzeléseit arról, miképpen kellene festenie a jól működő, igazságos társadalomnak. A húzódozás pedig már csak azért is érthető, mert nem kevés liberális, szociáldemokrata és harmadikutas szintén kételkedik abban, hogy az Egyesült Államok „exportcikke” ma is ugyanaz, mint a második világégést követően és ahogy azt a demokratizálók hangoztatják: azaz a demokrácia. A globalizáció, az államhatárokat lebontó kontinensnyi szabadkereskedelmi társulások, a világméretű verseny, az óriásira nőtt multinacionális vállalatok ugyanis másfajta üzenetet hordoznak magukban.
„Az az állítás, hogy a demokrácia és a piacok ikertestvérek, olyan politikai közhellyé vált, különösen az államszocializmus bukásának fényében, amely a kapitalizmus zelotáinak nemcsak azt tette lehetővé, hogy a hidegháború győzteseinek tekintsék magukat, hanem a demokrácia igaz bajnokainak is, amelynek létezését (legalábbis szerintük) a piacok önmagukban lehetővé teszik” – írja Benjamin R. Barber, az amerikai Rutgers egyetem politológiaprofesszora a Jihad vs. McWorld című, alapmunkának tekintett könyvében (1995). Barber McWorldnek hívja a határok átjárhatóságát követelő, a korlátozások nélküli globális kapitalizmust, ahol a polgár helyébe a fogyasztó lép. A főként etnikai alapon a globalizmussal szemben megfogalmazódó, agresszív, elzárkózó és háborúságokat szító reakciót pedig dzsihádnak nevezi. Ez utóbbiban a felelősségteljes polgárokra épülő demokrácia helyett törzsi viszonyok uralkodnak. Az elmélet szerint egyik világ sem tud meglenni a másik nélkül: a McWorld és a dzsihád kölcsönösen erősítik egymást, egyik a másikra adott válasz. Ám közös vonásuk, hogy mindkettő támadást intéz a nemzetállam ellen, amely egykor Európában létrehozta a törzseknél szélesebb alapokra helyezett kormányzatot; ez azonban nem volt olyannyira „kozmopolita”, mint az akkor egyetemes katolikus egyház.
Nyilvánvaló, hogy az olyan területeken, ahol a gyarmati hatalmak vonalzóval húzták meg a határokat, a nemzetállami kísérlet nem járt sikerrel. A fellángoló törzsi-etnikai viszályoktól és az iszlámista erők „dzsihádjától” azonban nem lehet elvárni, hogy a nemzetállamok helyett valami csoda folytán, föderatív modell alapján kigazdálkodják majd a demokráciát. Az sem hihető, hogy az a globalizmus, amelyben ezek az erők a gyarmatosító politika újraéledését látják, hozza majd el a fejlett politikai kultúrát, hiszen amint fennebb idéztük: a szabadpiac, Hollywood és a valóságshow-k nem alapfeltételei, sőt a felelős polgár eliminálásával olykor csak kerékkötői a valódi demokráciának.
„Manapság – írja Barber – ennek a történetnek a legvégén, úgy tűnik, eltökéltek vagyunk abban, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben csupán a kozmopolita piac szekuláris egyetemessége és a civódó törzsek mindennapos partikularizmusa között választhatunk. A globális kereskedelem és a provinciális etnicitás közötti konfrontáció tumultusában elvesznek a demokratikus nemzet erényei, és veszélybe kerülnek azok az eszközök, amelyek lehetővé tették a népek számára, hogy nemzetté váljanak és szuverén hatalomra tegyenek szert a szabadság és a közjó nevében.”
Igaz, Asz-Szahaf sajtótájékoztatói derültséget keltettek Európában és az Egyesült Államokban. Ott, ahol politológusok már hosszú évek óta kongatják a vészharangot: a globalizáció és a multikulturalizmus „szentírása”, a nemzetállam intézményeinek kikezdése a demokratikus intézményrendszer lebomlásával, a tetteiért felelősséget vállaló polgár eltűnésével fenyeget. Épp ezért ezeknek az – államilag szinte megregulázhatatlan – erőknek az árnyékában a demokrácia megteremtéséről szóló amerikai kormányzati elképzelések éppoly komikusnak hathatnak keleten, mint az iraki tájékoztatási miniszter ágyútűzbe fulladó szavai nyugaton.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
