A stratéga

Mind látványosabbi pozícióharc bontakozott ki a posztszovjet térség déli övezetében az elmúlt évtized közepétől, amelynek tétje a kaszpi térség, azaz a világ harmadik legnagyobb feltáratlan energiatartalékával rendelkező régió feletti befolyás megszerzése. A stabilitást szem előtt tartó játszmában a leginkább érintett hatalmak – az Egyesült Államok, Oroszország és Törökország – elfogadták az azeri forgatókönyvet, s úgy tesznek, mintha a dinasztikus utódlás a lehető legdemokratikusabb lenne.
Mint Heydar Alijev gyógykezelésének története is mutatja, a közép-keleti sakkjátszmában minden lépésre ügyelni kell. Korántsem véletlen tehát, hogy az élet és halál között lebegő azerbajdzsáni elnök „kórlapján” jól kiolvasható a dél-kaukázusi köztársaság geostratégiai érdekeinek vonala. A kritikus állapotban lévő Alijevet először törökországi, később clevelandi klinikára szállították, az utazáshoz az orosz különleges helyzetek minisztériuma biztosított speciálisan felszerelt repülőgépet.
Úgy tűnik, mintha a szálakat még mindig a súlyos beteg Alijev mozgatná, még ha az egészségi állapotáról lassan csordogáló információk ennek ellenkezőjét erősítik is meg. Az elnök ugyanis különleges politikai és rendezői érzékkel úgy tudta egyesíteni országa körül a térségben érintett hatalmak érdekeit, hogy mindegyik azt hihette, övé a főszerep. Külpolitikai irányvonalának lényege, hogy lehetőleg senkit se haragítson magára, és a versengő érdekeket minél inkább a maga javára fordítsa. Több sakktáblán is tudott játszani egyszerre, s ezzel a tehetségével különleges helyzetet vívott ki Azerbajdzsán számára a régióban. Ankara felé a türk testvéri kapcsokat hangsúlyozta, s hamar felismerve a realitásokat nem ellenezte Washington terjeszkedését a térségben, miközben Moszkvával is szívélyes kapcsolatokat tartott fenn. Ennek eredményeképpen Baku olyan mértékű külföldi befektetésekkel számolhatott, amit csak irigykedve nézhet a posztszovjet térség legtöbb állama.
A 90-es évek elején egy pillanatra úgy tűnt, Törökország lesz Közép-Ázsia „nagy testvére”. A függetlenné válás után természetes módon jelent meg Ankara a nemzeti, vallási identitás megtalálását, erősítését szolgáló elképzeléseivel és a hozzá kapcsolódó segélyprogramokkal. A mindennapi életben, a gazdaságban és a politikában most is jól érzékelhető a török befolyás, geostratégiai kérdésekben azonban hamar érvényesült a nagyhatalmi realitás. A játszma főszereplői így mindenképpen a térségben előrenyomuló Egyesült Államok és az ezt a térnyerést megállítani, pozícióit megőrizni igyekvő Oroszország, részben pedig az energiaellátás diverzifikálásában, a hagyományos keleti kereskedelmi útvonalak felélesztésében érdekelt Európa.
Az erőviszonyokat jól érzékelő Alijev 1993-ban azzal kezdte elnökségét, hogy Azerbajdzsán belépett a Független Államok Közösségébe, ahol megjelenése után rögtön botrányt kavart Jelcin következetlen politikájának bírálatával. Az andropovi iskolán nevelkedett és az egyik legjobb tanítványnak bizonyult politikus jól tudta ugyanis, hogy a függetlenné vált köztársaságok stabilitásának kulcsa Moszkva kezében van, s nélküle az elődjét lényegében megbuktató karabahi konfliktus sem csendesíthető le. A dörzsölt Alijev mindvégig tisztában volt vele, hogy Azerbajdzsán nem az örményektől, hanem az oroszoktól szenvedett vereséget, így soha nem feszítette túl a húrt Moszkvával. Ellenkező esetben azzal a belpolitikai életet destabilizáló tényezővel is számolhatott volna, hogy Oroszország a vízumrendszer szigorításával rászabadítja a rendszerével nem igazán szimpatizáló vendégmunkások hárommilliósra tehető tömegét. Fél-fél millió azerbajdzsáni dolgozik még a FÁK többi országában, illetve Törökországban. Ez jelentős tömeg az ország méreteihez viszonyítva, és tagjai képezik a választásokon „holt lelkekként” a rendszer fennmaradásának egyik zálogát, ám igencsak elbizonytalaníthatnák a helyzetet, ha otthon kellene biztosítaniuk a megélhetésüket. Azerbajdzsánban ugyanis gyakorlatilag nincs magántulajdon, az üzleti tevékenység Bakura összpontosul, és az Isztambulhoz hasonlító fővároson kívül mérhetetlen a szegénység. A vezetőség végig finoman játszott Moszkvával, azt sugallva, hogy Oroszországnak nagyobb szüksége van a kaukázusi, kaszpi térségbeli, sőt ázsiai politikája szempontjából kucsfontosságú Azerbajdzsánra, mint fordítva. Sikerült is lecsendesítenie a Kremlt, amely sokáig elnézőbben szemlélte Baku különútjait, így az alig burkoltan oroszellenes tömörülés, a GUUAM létrehozását (tagjai: Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova). De az is jellemző, hogy a hatalomátadás közeledtével Alijev – egyik utolsó húzásaként – haditechnikai együttműködést kötött Oroszországgal, biztosítandó a Kreml jóindulatát. Erre már csak azért is szüksége volt, mert az Irakkal elfoglalt Egyesült Államok az utóbbi időben kevesebb figyelmet szentel a kaszpi térségnek.
A karabahi válság lecsillapítása után a stabilizáció másik sarokkövévé az olajat tette Alijev. Olyan adu volt ez a kezében, amellyel ezután nyugodtan fordulhatott a Nyugat felé. A baltiakat leszámítva a posztszovjet államok közül talán a legközelebb került az Egyesült Államokhoz, aminek legutóbbi látványos jele egy azerbajdzsáni NATO-hadgyakorlaton kívül az, hogy Baku az elsők között küldött katonai kontingenst az iraki békefenntartásra. Az új geopolitikai irányt jelképezi a Bakutól a törökországi Ceyhanig húzódó, Oroszország pozícióinak gyengítését szolgáló, amerikai finanszírozással épülő kőolajvezeték is.
A térség befolyásolásáért harcoló hatalmak egyébként széttartó érdekei most egy dologban egybeesnek. Moszkva, Washington és Ankara szerint is középtávon csak az Alijev-klán, a nahicsevániak hatalmon maradása garantálhatja nemcsak Azerbajdzsán, hanem a szorosabban vett térség stabilitását.