Az erkölcs rehabilitációjáért

Napjainkban, amikor dúl a nepotizmus, a korrupció és az ország politikai botrányoktól hangos, újra nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy politika és erkölcs szét nem választható. A premodern politikai gondolkodás minden politikai kérdést erkölcsi terminusokban értelmezett.
Az újkor során alakult ki az a nézet, hogy a politikában is mindent értékmentesen, a hatékonyság, a racionalizálás keretében lehet megoldani. A valóság e redukált szemlélete elvetette a felelősség morális értékét. Ez az egyik oka, hogy a politikából az emberek többsége kiábrándult, elfordult tőle. Nem lehet a politikai döntést csak önérdek-érvényesítő racionális választásra, döntéshozatalra leszűkíteni és a jogot csak a hatalom akaratával azonosítani.
A baloldali politikusok és elemzők szívesen hangoztatják, hogy a politikai döntések önmagukban „semlegesek”, úgymond tisztán objektív értékelésen alapulnak. Ilyen módon a politikusok csupán szakértők, akiknek az a feladata, hogy úgy cselekedjenek, ahogy azt egy adott helyzet megkívánja. Nos, mai kormányunkban is túltengnek a szakértők, különösen a sikeresen maturáltak.
Felfogásukban politizálni annyit tesz, hogy különös figyelemmel vagyunk arra, amit a „tények” vagy a „helyzet” önmagában igényel, így mindenfajta elvi vita tulajdonképpen fölösleges időpazarlásnak minősül. Jól ismert pártállami logika ez. A fölösleges egyeztetésből már nemcsak az ellenzéket, de az érdekképviseleteket is kihagyták. Pedig a szakszervezetek sokat reméltek a visszatérő nómenklatúra kormányától. Ma már ők is a lapokból értesülhetnek például a közszféra leépüléséről.
Shakespeare III. Richárdja személyes indokaként testi torzságára hivatkozva nyilatkozza: „Úgy döntöttem, gazember leszek.” Korunk brókerének és ügynökének már csak lelki nyomorékságra van szüksége a hasonló döntéshez. A másik újkori fejlemény, hogy a pénz lett az egyedüli mércéje a társadalmi javaknak és értékeknek. Mindennek megvan a maga ára, minden redukálható felbecsült értékére. Ez a monetáris logika társadalmaink egész területét teszi tönkre. Mert ha kizárólag a piaci törvények számítanak, akkor miért ne lehetne ugyanúgy megvásárolni a gondolatokat is, a döntéseket is, mint a fogyasztási javakat?
Az etikai relativizmus megfosztja a társadalmi együttélést mindennemű erkölcsi referenciától, sőt lehetetlenné teszi az igazság megközelítését. Hiszen ha nincs egy olyan végső igazság, amely a politikai tevékenységet vezeti s irányítja, a hatalom könnyen a maga céljaira használhat fel minden eszmét és meggyőződést.
Magyarországon a modernizáció csonkán ment végbe, javarészt az is a bolsevista állami tervracionalitás keretében. Míg Nyugaton a polgárosodás alanya az önálló autonóm emberi személyiség, addig nálunk az eredmény egy atomizált és proletarizált társadalom. Az atomizált fogyasztóvá züllött individuumokat egyszerre jellemezte, hogy az államtól várták el problémáik megoldását, másrészt a szolidaritás, a közösségi szellem teljesen eltűnt a társadalomból. Egyfajta szocialista „kispolgárosodás” ment végbe, amelyet csak az önérdekkövetés, haszonmaximalizálás jellemez, az értékek elvetése. Eljutottunk az egyiptomi húsosfazekakhoz.
A rendszerváltozás óta, hosszú exodus után a társadalom még inkább kívülről vezérelt, amelyben óriási szerepet játszik a ránk szabaduló fogyasztói mítosz és az egyre jobban prostituálódó gagyi média. Médiaguruk a mindent eldöntő nézettségi index alapján döntik el, hogy minek van hírértéke. Ugyanakkor az újságírók egy jelentős része előszeretettel helyezi magát a politikaformáló tényezők közé. Ennek egyik mélypontja a Népszabadságban megjelent Zeley-féle levél. A másfél évvel a választások után újrakezdett kampány részeként értékelhető az erkölcstelen és kegyeletsértő félretájékoztatás, amely jól kiegészíti a werberi Döbrögi-kommandókat. Egyáltalán történt rendszerváltozás egy olyan országban, ahol azok minősítik, ki demokrata, akik az egypárti nómenklatúra nevében követték el politikai bűneiket? Ahol az állampárt KISZ-titkárból milliomossá vedlett kormánytag lehet állítólagos szociáldemokratáink főideológusa? Milyen esélyegyenlőséget jelent az, hogy csak a nómenklatúra tagjai gazdagodhatnak meg? Egy olyan országban, ahol ’56 hősei közül sokan létminimum alatt élnek, s elítélőik és a szellemi verőlegények a Rózsadombon pihenik ki fáradalmaikat, ott történt-e rendszerváltozás? Új közt kell alapítani, ami csak úgy történhet meg, ha a felelősöket legalább megnevezik, és kiszorítják a közéletből.
A politikai baloldal teljes koncepciótlanságban, morális válságban szenved és illegitim. Szent Ágoston szerint a bűnös emberi állapotban vált általánossá a tulajdon, a szolgaság és a kormányzat intézménye, amely nem egyéb, mint rablók gyülekezete. A politikának vissza kell nyernie becsületét, hogy ne így legyen, a demokráciát pedig plurálisabbá kell tenni.
Ma Magyarországon a pártok túlhatalmáról, pártokráciáról beszélhetünk. A politikai pártok a rendszerváltozás előtt gyorsan, felülről szervezve, a mozgalmi fázist kihagyva jöttek létre. A magyar pártosodási folyamat nem a társadalom törésvonalait, hanem az értelmiségi, illetve a politikai elit szubkulturális megosztottságát tükrözte, és mélyítette el.
A jövőképek versenye helyett egyre inkább a pártok, illetve a mögöttük álló érdekcsoportok hatalmi osztozkodásával jellemezhető a politikai természete. Mindehhez társult a demokratikus politikai tradíció és a civil társadalom gyengesége. Ugyanakkor sorra alakultak a karitatív, szociális, kulturális, oktatási és környezetvédelmi civil szervezetek, amelyek a helyi ügyek mellett kötelezték el magukat. Erősítésük fontos demokratikus érdek, hiszen a politikai pártok kontrollálására is képessé kell válniuk. Fontos, hogy a civil szféra ne törekedjen arra, hogy átvegye a pártok szerepét. Ez szerepzavar lenne. Egymást kiegészítő funkciójuk biztosíthatja a demokrácia plurálisabbá válását.
Korunkat az esélyegyenlőtlenség jellemzi lelki téren is. A lelki értékek szűkössége, a bizalom hiánya és az érzelmi sivárság általános. Hiánycikk a szolidaritás, társadalmunk anomikus, pedig egészséges lelkületű társadalom csak egészséges lelkületű családokra és közösségekre épülhet! A sokszínű demokratikus társadalom a „közösségek közössége”. Az ember nem elszigetelt egyén, hanem egyszeri s megismételhetetlen szabad és felelős lény. Ebből következően biztosítani kell a személy felelős kibontakozását és részvételét a társadalom életében, amelyben megvan az egyén saját felelőssége is embertársaiért. Addig azonban még hosszú az út.
Az evangéliumi erkölcs lehet csak az országépítés biztos alapja az elkövetkezőkben.
A szerző szociológus, egyetemi oktató
***
HELYESBÍTÉS. Tegnapi lapunk 7. oldalán Pókhálózat című írásunkba értelemzavaró mondat került. Az eredeti szöveg helyesen: „A harmadik esemény azonban az előző kettőt is valósággal elsöpri: Medgyessy Péter a nevelt lánya kutyájának sétáltatása közben gödörbe lépett, és Achilles-ín-szakadást szenvedett.” A hibáért elnézést kérünk.