A munkácsi várról azt olvashatjuk egy 1827-ből való folyóiratban, Balajthy József cikkében, hogy: „A török háború bevégződésével II. József császár (1741–1790) több váraknak lerontattásokat meghatározván, a munkácsi várra nézve is kiment a vég szentencia; hanem (…) annak megkegyelmezett, s azt a maga valóságában meghagyva, fenyítő hellyekké rendelte, és a fegyverházat ezen célra fordíttatni s készíttetni parancsolván, azólta itt szenvedik méltó büntetésüket némellyek azon szerencsétlenek közül, kik a haza, a király s fennálló törvények ellen vakmerően vétvén, szent kötelességük megtapodásával magokat méltókká teszik arra, hogy bűnös tetteik miatt rabigába nyögve elkövetett kárhozatos cselekedeteikért lakoljanak.”
Mielőtt a munkácsi várat II. József rendelete alapján fogházzá alakították át, már azt megelőzően, 1782-től őriztek benne politikai („állami”) foglyokat, és az első itteni törzsporkoláb neve is ismeretes: Németi Jánosnak hívták. Tudvalévő, hogy Buda, Spielberg, Obrovic és Kufstein után Kazinczy Ferenc (1759–1831) is Munkács várában raboskodott. Hetedfél esztendei, azaz 2387 napos börtönélet után, 1801. június 28-án szabadult. „Mint az istállóból szabadult csikó, úgy futottam be a réteket, melyek a vár alatt nyugotra fekszenek” – írta. És a legkedvesebb barátnak, a költő Kis Jánosnak (1770–1846) ott, a munkácsi vár falai közt fogalmazta meg pár soros levelét: „Repülök az anyám karjai közé, s meglátom megint a kies lombot, hol életem hab, szél s veszély után boldog homályban fog elmúlni…”
Munkácson raboskodtak az 1846. évi galíciai lengyel felkelés foglyai is, de 1848-ban a magyar kormány szabadon bocsátotta őket. Közöttük volt báró Auffenberg Norbert hadnagy, aki Ormai névre magyarosított, és segédtisztként szolgálta Kossuthot. Haynau 1849. augusztus 22-én ítélet nélkül felakasztatta. Az ezredes volt az első (vagy tizenötödik) aradi vértanú. A tizennegyedik Kazinczy Lajos (1820–1849) honvéd tábornok, a költő legkisebbik fia.
A szabadságharc alatt Munkács parancsnoka Mezősy Pál volt, régi huszártiszt, aki 1849. augusztus 26-án adta át a várat az oroszoknak, ezért aztán megmenekült a kötél általi haláltól; ítéletét 18 évi, vasban letöltendő várfogságra változtatták. Ezt követően az osztrák kormány Munkács várát ismét foglyok bebörtönzésére használta.
Hogy milyen volt az 1848–49. évi függetlenségi harcban való részvétel miatt bebörtönzött hazafiak sorsa Munkácson? Erre vonatkozóan fennmaradt egy Földváry nevű csépáni (románul ma cepari) birtokos, egykori honvédtiszt feljegyzése: „A foglyok saját ruhájukban jártak, 3 fontos katonavasat viseltek, melyet azonban 3 fttal meg lehetett váltani. Faragással foglalkoztak. Levelet hetenként kétszer volt szabad írniok. A látogatókat a beszélő teremben a sáncrabok takarították. Naponta 4 órai séta volt engedélyezve. Vasárnap templomba mehettek. A létszám változó volt. Hol apadt, hol gyarapodott. Az elítélés 3-tól 16 évi vasban vagy anélkül kitöltendő büntetési időre szólott.
A bánásmód az első két évben szigorú volt, a várparancsnok bosszúálló természetű. Utódja humánus, jó ember; olvasmányok bevitelét is elnézte. Egyáltalán a várparancsnok jó- vagy rosszindulatától függött a fogoly sorsa.”
Kufsteinről Börtönkrónika cím alatt jelent meg egy közlemény a Vasárnapi Újság 1869. évfolyamában. Ebben számol be egy Somogyi József nevezetű volt politikai fogoly az 1851-es állapotokról: „Nagyváradról egy évi előleges várfogság után 1851. január 2-án indíttam el 9 katona fedezete alatt a Tirolban lévő Kufstein várba, hova vasút nem lévén, csak febr. 25-én jutottam el. Kufstein az Inn folyó partján, egy sziklacsúcson épült kisded vár, 70 ölnyi magasságban a víz fölött. A polit. foglyok a kaszárnya épületek szobáiban, az ún. császártoronyban voltak elhelyezve. Ezeken kívül 37 sáncmunkára ítélt rab volt a kazamatában, kik a vármunkát végezték. Midőn a várba érkeztem, a várparancsnok Lanzarovich volt, ki a foglyokkal igen rosszul bánt, ezért panaszok adattak be ellene…”
Kufsteinben raboskodott Teleki Blanka grófnő (1806–1862), a magyar nőnevelés egyik úttörője. A szabadságharc után menekülteket rejtegetett, külföldi forradalmi körökkel tartott kapcsolatot. Levelezését a bécsi rendőrség elfogta, s a haditörvényszéktől tízévi börtönt kapott. Öt évig raboskodott Brünnben, Olmützben és Kufsteinben. Leövey Klára (1821–1897) tanítónő volt Teleki Blanka intézetében. A bujdosókat ő is segítette, a forradalom és a függetlenség gondolatának ébrentartásán munkálkodott. 1851-ben ötévi várfogságra ítélték, és Teleki Blankával együtt a kufsteini várbörtönbe került.
Lanzarovich után egy Nehiba nevű nyugalmazott magyar ezredes lett a parancsnok, akit viszont nemes bánásmódjáért szerettek. Legnagyobb jótéteménye az volt, hogy engedélyezte az író- és rajzszereket mindkét nő számára, hozzájárulva, hogy saját költségükön pótolhassák a rabkosztot. Egyébiránt arra rá is fért a pótlék, mert az csak egész szűken mért gyönge húslevesből, főtt húsból, nehéz tésztákból és fekete kenyérből állott. Sajnos azonban Nehiba hamarosan meghalt, és helyét a szolgalelkű Kampf kapitány vette át, aki előmenetelét a kegyetlenkedések fokozásától várta.
Mindjárt az első alkalommal nagy kardcsörtetéssel jelent meg a várban, majd felolvasta Teleki Blankának és Leövey Klárának a Bécsből kapott utasítást: 1. Nem lehet saját ágyneműjük, és csak a raboknak rendelt közönséges ágykészletben kell hálniuk. 2. Élelmük csak az lehet, ami a rabok általános eledele. 3. Pénzüknek nem szabad többnek lenni a rendes 10 kr. járandóságnál. Éppen ezért a pénz behozatala eltiltatik. 4. Nem szabad, hogy külön nő cseléd legyen a grófnő szolgálatára. 5. Mindegyik fogoly nőnek külön szobában, magányosan kell elzáratnia. 6. Semmiféle olvasmányt nem szabad náluk hagyni. 7. Papírt s egyéb író- és rajzeszközöket tilos tartaniuk. 8. Semmiféle kézimunkát nem szabad végezniük. 9. Szabad levegőre menniük nem szabad.
A hírhedt kufsteini császártoronyban – ahol a két hölgy is szenvedett – a „legveszélyesebb” foglyokat tartották lakat alatt. Közülök nem egy halt meg itt. Csak egy szoba maradt üresen, amelyben egykoron Wesselényi Miklós (1796–1850) raboskodott.
Megtörtént, hogy egy rab felvette a földről azt a kesztyűt, amelyet Teleki Blankáék elhagytak. Ötven botütés volt a jutalma. Kampf elképzelése azonban nem vált be. Leváltották őt is, és a parancsnokságot át kellett adnia gróf Mercandin alezredesnek, aki még Bécsben megígérte Teleki Blanka rokonának, hogy mindent el fog követni sorsuk enyhítéséért. Ígéretét beváltotta: olvasmányaikat visszaadta, kedvező sétahelyről és -időről gondoskodott. Több mint egyévi keserves fogság után elhagyhatták a császártornyot, és az úgynevezett alsó kaszárnyában jelöltek ki helyet számukra. Ennek ellenére a grófnő szobája olyan bűzös és ronda volt, hogy saját költségén kellett átalakíttatnia.
1856. július 11-én Leövey Klára kiszabadult, Teleki Blanka magára maradt. Eközben Kufstein lassanként elvesztette korábbi jelentőségét, és a politikai foglyok elhagyhatták a várbörtönt, helyüket köztörvényes bűnözők vették át.
Egy napon Teleki Blanka nagynénje a következő szövegű sürgönyt kapta: „A kufsteini várparancsnok Brunszvik Teréz grófnő [1775–1861], szerzetes hölgynek Pesten. Teleki Blanka grófnő a laibachi fellegvárba [erődítménybe] lőn áthelyezve és kér az útra 400 frtot, mely gyorsan ide küldendő. Mercandin ezredes.”
Laibachban (Karintiában) a grófnőt az úgynevezett citadellába szállították, amely egy ideig Magyarország első miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak (1806–1849) is a börtöne volt. Teleki Blanka 1857. május 13-án szabadult.
A XIX. század második évtizedében még mindig barbár módon bántak a politikai foglyokkal Spielbergben. A magyarázat abban keresendő, hogy a „fenyítőház” igazgatását maga a császár intézte Bécsből. Tanúként idézzük meg Silvio Pelico (1789–1854) olasz írót, Byron barátját, aki részt vett a carbonari összeesküvésben, és közel húsz évet töltött börtönben. Le mie prigoni – Börtöneim – című könyve sok nyelven megjelent, magyarra többen is lefordították, először 1869-ben.
„Spielbergbe 1822. április 10-én érkeztünk meg, ahol akkor körülbelül 300, többnyire tolvaj és zsivány fogoly őrizetett, némelyek kemény, mások igen kemény fogságban. A kemény börtön azt jelenti: dolgozni, láncot hordani a lábakon, puszta deszkákon feküdni, s a képzelhető leggyarlóbb ételt kapni. Mi, politikai foglyok kemény börtönre voltunk ítélve. Megtörténvén az átszolgáltatás, Maroncellit [egyik társát] és engem egy föld alatti folyosóra vezettek, hol két sötét és nem szomszédos szobát nyitottak. Mindkettőnket ilyen verembe zártak. (…) Elhozták rabruhámat. Ez állt: egy nadrágból, mely igen durva posztóból készült, s melynek jobb szára szürke, a bal pedig barna volt; aztán ugyanolyan színű mellényből és zubbonyból, csakhogy az utóbbinál a jobb oldal barna, a bal pedig szürke volt. A harisnya durva gyapjúból készült, az ing pedig szálkás darócból – nyakkendőül egy darab darócot adtak. Lábunkon fényesítetlen bakancsot, fejünkön pedig fehér kalapot viseltünk. Ezt az egyenruhát lábvasak egészítették ki, melyeket egy lánc kötött össze; a láncszemeket üllőn erősítette össze a kovács.”
Egy 1851-ben Bécsben megjelent könyv 1847-es adatokat említ. Ezek szerint: „Egy magaslatra levén építve [Spielberg], melyet a város és a vidék ural, ennek a tömérdek fogháznak a fekvése nagyon egészséges és talán igenis szellős. A zárkákban 3 ágy és ugyanannyi politikai fogoly van, akik naponta kétszer sétálnak az udvaron, hol élvezik a szabad mezőre való kilátást…”
A komáromi várbeli foglyok sorsát saját tapasztalata alapján vetette papírra Feyerer Károly bécsi író, aki 1849-ben egyetemi hallgató volt Prágában. Társaival június 10-én tartóztatták le, és csak másfél évvel később, 1850. december 31-én hirdették ki az ítéletet: kötél általi halál. Kegyelemből azonban 15 évi börtönre változtatták át, valamint a vas és a rabruha viselését elengedték.
Három év múlva mégis „megvasalták” őket, fehér katonaköpönyeget és sapkát adtak rájuk, így mentek gyalogosan, katonai kíséret mellett egy távolabbi vasútállomásig, onnan vonattal Pardubicéig, kocsikon Josephstadtig. A kivezényelt huszárok titokban „Éljen Kossuth!” megszólításokkal köszöntek rájuk, és így is búcsúztak el tőlük. A foglyok egy részét két héttel később Josephstadtból Komáromba szállították. Három napig tartott az utazás. A komáromi várba való megérkezésükkor néhány hadnagyocska állt a kapuban, akik azzal fogadták őket, hogy: „Jobb volna ezeket a fickókat mindjárt felkötni.” A foglyok közül hatot Munkácsra, tízet Kufsteinbe, néhányat Olmützbe vittek. Akik Komáromban maradtak, irigyelték azokat, akik Munkácsra kerültek. A munkácsi vár ugyanis kicsi volt, az országúttól félreesett, nagyon ritkán kereste fel vizsgálat végett bécsi látogató. Komáromba ellenben gyakran ellátogattak. Az ilyen viziteknek következménye pedig mindig a foglyokkal való bánásmód szigorítása volt.
Komáromban akkortájt sok a politikai fogoly, jobbára a magyar honvédsereg tisztjei, köztük rangos személyek. 1853 októberében alakították át nagy költséggel a régi vár egy részét a politikai foglyok számára. Ott aztán az egész világtól el voltak zárva. Nem láttak mást, mint a foglárt és a sáncrabokat, akik a szolgálatukban álltak. A kazamaták előtt lévő meglehetősen tágas udvar volt az a hely, ahol naponta rövid ideig friss levegőt szívhattak. A kazamatákban kevés volt a fény, kevés a levegő, mert mélyen benyúltak a vár falába. Mindegyik cella 12 fogoly befogadására szolgált. Ez az állapot egy szempontból volt előnyös: az elítéltek azt csinálhattak, amit akartak. Egy helyiséget gyalupaddal láttak el és szerszámokkal szerelték föl. Ez volt a munkaterem.
1854. április 24-én reggel 7 órakor, amikor mindenkinek fel kellett kelnie, belépett a prágaiakhoz a foglár, és kiadta a rendeletet, hogy készüljenek, mert templomba mennek. De templom helyett az új várba vezették át őket, ahol a parancsnok tudatta velük, hogy kegyelmet kaptak: szabadok!
A csehországi Theresienstadt várát 1778-ban építették az Elba mentén. A minoriták egykori házfőnöke, Lakatos Ottó fogságából egy évet töltött ezen a helyen. 1855 őszén szállították ide. Ő írja: „Terézvár kettős erődítés. A nagy vár és kisded menedék várból áll. E kettőt az Elba választja [el] egymástól. A nagy Terézvár, a hasonnevű és csinnal épült várost zárja falai közé, az ő tágas, hosszú utcáival. A hídon át, a folyam jobb partján, százados hárs és vadgesztenye fasor alatt, messze elterülő ostromárkok közt jutni a menedék várba. Számtalan ágyúrés tátong a fasor és az ostromárok felé. A várkapuk mellett vannak a kazamaták, a föld fötte bástyák üregében. Ott szenvedte ki számtalan lelkes magyar a hazaszeretetért rá mért embertelen büntetést. [Akiket tudniilik nem várfogságra, hanem sáncrabságra ítéltek.] A menedék vár belseje kis négyszög, két egyemeletes épülettel. Tiszti lak az egyik, fogház a másik. Ennek falai közt kellendett leélnem szorongatott napjaimat. (…)
Mint várfogoly a terézvári fogdában leírom annak sorsát. A szobák világosak, tágasak, az emeleten levők úrilaknak nevezhetők. Ablakai nagyok, bekosarazva nincsenek. A kilátás tehát szabad, a városon átvonuló prágai útra és a szászországi gyönyörű hegycsúcsokra. A fogoly szobáját berendezheti úri módon. (…) Üdvös szokás Terézvár[o]tt sátoros ünnepeken barátok s ismerősök üdvözlésére sietni. Többek közt Duschek Ferenc [1848-ban a Batthyány-kormány és a Honvédelmi Bizottmány kormányzása idején Kossuth mellett a pénzügyminisztérium államtitkára] csinosan bútorozott lakába én is betértem. Kedvencei körében lelém a debreceni minisztert. [Követte a kormányt Debrecenbe. 1849. május 2-án a Szemere-kormány pénzügyminisztere lett. A világosi fegyverletétel után osztrák fogságba esett, és kiszolgáltatta a kormány irattárát és a hadikincstárt.] Tán elmulasztottam említeni, hogy Terézvár[o]tt a szobákban ketten-ketten valánk beosztva.
Párhuzamba véve a sáncbörtönt a várfogsággal, ez boldogságot nyújtó mennyország, amaz valódi pokolkín, kivált művelt egyénnek. Már maga a lak borzadályos helyiség. Várfalakba mélyesztett, földtetőzetű kazamata ez, mely már fekvésénél fogva is mefitikus [dögletes] léggel van tele. Ablakai a vár beljébe irányozvák, azokon nyer világítást a kényelmetlen, hosszú üreg. Éjjel mécs ég, hogy az ablak alatt cirkáló őr a rabok minden mozdulatát kilesse. Egy ilyen kazamatában közönségesen huszonkét egyént helyeznek el. A sáncra ítélt (…) mindkét bokájára, elítéltetéskor rámért könnyű avagy nehéz vas szögeztetik oly módon, hogy az a szabadulás boldog percében, vagy halálozás esetén a temetőben reszeltetik le lábáról. Meglévén láncolva a sáncrab, a főfoglár fakanalat és cseréptált nyújt át körülbelül e szavakkal: »Kend megszűnt lenni a világban, itt neve nincs, csak száma van, kendé a kétszázhetvenhat.«”
Josephstadtról a theresienstadti politikai foglyok így nyilatkoztak Lakatos Ottó előtt (L. O.: Arad története, 1881): „Itt ketten-ketten lakunk kényelmesen, ott öten-hatan. Itt nyílt, szabad [a] kilátás, ott napfényt kizáró kosárral födvék az ablakok. Itt csekély díjért sáncrabok vannak rendelve szolgálatunkra, ott a fogoly szobát seper, vizet hord, fát vág stb.”
Mások ellenben a josephstadti fogda előnyeit sorolták. „Ott – mondták – a szobák ajtajai egyszerre nyílnak meg, s 200 fogolynál több sétál együtt a tágas bástyafokon, ahonnan a kilátás a regényes Poroszországba elragadó, itt négyet-ötöt vezetnek naponta egyszerre a világtól különzárt sánc közé. Ott hetenként kétszer megy a székesegyházba a városon keresztül a fogolycsoport, és édes anyanyelvén énekli a magasztos egyházi éneket: Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat, itt szűk, sötét kazamatákban némán, buzgóság nélkül nézi az egyházi ténykedést. Ott lapról választ étkeket, itt vendéglős hiányában a sáncosok kavargatnak össze csömört okozó ízetlen tápszert. Ott nyáron az Elba vízében fürdik a városon kívül az összes fogolycsoport, itt soha, sehol.”
Az aradi várban, amelynek árkában 1849. október 6-án tábornokokat végeztek ki, s ahol a kivégzést a „Gott erhalte, Gott beschütze unsern Kaiser, unser Land” hangjai kísérték, a politikai foglyok sorsa 1853-ig, Kastellicz József altábornagy és várparancsnok haláláig aránylag kedvező volt. Libényi János (1831–1853) szabósegéd sikertelen merénylete után azonban (február 18-án nyakszirten szúrta a császárt) megváltozott a helyzet. Betiltották a vár egész területén az addig élvezett szabad sétálást, sőt Liebler várparancsnok alatt a dohos és nedves kazamaták ajtajait is – naponként egy óra kivételével – rájuk zárták. Ekképpen bosszulták meg a politikai foglyokon a Ferenc József elleni támadást. Mindannyiszor így volt ez abban az esetben is, valahányszor az osztrák kormány diplomáciai téren szenvedett vereséget.
Évek múltával tehát a foglyok sorsa mind sanyarúbb lett, amiről fogalmuk sem volt azoknak, akik már az első években szabadultak. Galsai Kováts Ernő testőrtiszt, őrnagy, akit a 30. hódmezővásárhelyi zászlóaljba osztottak be, s aki a szabadságharc bukása után, 1850-ben örök emlékezetül lefestette Aradon honvédtiszt rabtársait, így írt az ottani állapotokról: „… a kazamatákban mikívülünk más mindenféle élőlények is éltek! Elsősorban légy annyi volt, hogy a kazamata tőlük mintha behintve lett volna. Itt azt állították, hogy ezen milliárdnyi légy mind az oroszokkal jött Oroszországból, kiknek itt azután az élet megtetszett, s itt maradtak emlékben utánuk.”
Olmützről Börtönkrónika című cikkében számolt be Hajdú Lajos a Vasárnapi Újság 1869. évfolyamában. „Az állami [politikai] foglyok állapotát illetőleg lágyabb, majd szigorúbb rendeletek küldettek Bécsből. Kezdetben írás, újságok olvasása is engedélyezve volt, később mindezek, főleg 1852 óta megtiltvák.”
Az olmützi várban később, 1865-ben is szenvedtek rabságot magyar honfiak, mégpedig az Almássy-féle összeesküvés elítéltjei kerültek ide. Almássy Pál (1818–1882) 1849-ben Debrecenben a képviselőház elnöke volt. 1864-ben Nedeczky Istvánnal és Beniczky Lajossal szervezkedni kezdett Magyarország függetlenségének helyreállítása érdekében, amelyet az 1848-i törvények alapján kívánt biztosítani. A tervezett fegyveres felkelés előkészítéseként több Habsburg-ellenes tüntetést szerveztek. Árulás miatt letartóztatták, és 1865-ben 20 évi várfogságra ítélték. Olmützbe vitték, de 1866-ban kegyelmet kapott. Nedeczky István (1831–1908) egykori honvéd huszár százados a halálos ítélet, majd az életfogytiglani büntetés után három évet húzott le Olmützben. I. Ferenc József koronázásakor szabadult. Beniczky Lajos (1813–1868) ezredest Világos után először halálra, majd 20 évi várfogságra ítélték. Az Almássy-féle összeesküvésben vállalt szerepéért 10 évi várfogsággal sújtották. A kiegyezést követően engedték ki börtönéből, de politikai ellenfelei meggyilkolták.
Az olmützi börtönben brutálisan bántak a foglyokkal. Ezenfelül apróbb bosszúságokkal ingerelték őket. Így például az igazató utasítása szerint odaérkezésükkor meg kellett borotválkozniuk. Nedeczkyt kivéve valamennyien engedtek a kényszernek. Ő azonban az erőszakoskodás ellenére kijelentette, hogy inkább a nyakát hagyja levágni, semmint szűz szakállát a borotvával megismertetni…
Összegzésül elmondhatjuk, hogy a XIX. század közepén a politikai foglyokkal való bánásmód annyiféle volt, ahány fogház létezett és ahány parancsnok, függetlenül az 1849. október 28-án kiadott bécsi szabályzattól. Az aradi, pesti, pozsonyi és kisebb hadbíróságok összesen körülbelül ezerötszáz volt cs. és kir. tisztet ítéltek halálra, ezek halálos ítéletét azonban négytől huszonöt évig terjedő várfogságra enyhítették. Egy azonban tény: mindazok, akik Kufstein, Spielberg, Josephstadt, Olmütz, Theresienstadt, Arad, Eszék, Komárom, Königgrätz, Lipótvár, Munkács, Pest, Pétervárad, Pozsony, Temesvár kazamatáiban és börtöneiben szenvedtek, kiszabadulásuk után segítettek egymáson, az összetartozás érzése a börtönévek alatt sem halt ki belőlük, sőt megerősödött.
origo.hu
Orbán Viktor: Ezért indulnak lejárató akciók Magyarország ellen
