Éhkopp

Ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot – hangzott a klasszikus országvezetői intés úgy fél évszázaddal ezelőtt. Ha a moszkovita pártvezér idejében nemcsak propagandisták, de kommunikációs tanácsadók is léteztek volna, bizonyára úgy indokolják a láttató szónoki fordulatot: egy jól eltalált metafora többet ér, mint háromtucatnyi fűzött brosúra. A verbális hadviselés finomodása azonban azt a fejleményt hozta magával, hogy az ellenlábasok (a fénylő kobakú kis köpcös idején ilyenek hivatalosan értelemszerűen nem létezhettek), kihasználva egy-egy metafora gyengeségeit, ellentámadásba lendültek: előbb ártatlannak tetsző kabarétréfák burkain belül, később pedig publicisztikák és ellen-sajtótájékoztatók pergőtüzében lőtték szét a botorul alkalmazott költői képet. A folklór részeként (nem minden egzisztenciális veszély nélkül) terjedő politikai viccek nem is kímélték ama mesebeli aranytojást tojó tyúkot. Nem csoda, ha a fejlett humorérzékű publikum is rögvest asszociál a Hősök terén, ha egy másik országvezető berekeszti a jóléti államok korát, mielőtt mi még részesülhettünk volna annak áldásaiból. A régi metafora nyelvén szólva: nem az történt, hogy jóízűen elfogyasztottuk volna a valóságos kincsesbányának számító baromfit, hanem az, hogy a csudálatos lábasjószág eddig másnak tojta az aranytojásokat, és mikor végre ránk került volna a sor, átállt a hagyományos üzemmódra. Hiába volt az éhkopp – most nemesfém helyett közönséges rántottával akarnak kifizetni bennünket.
Ellenben ha túltekintünk a mindenkori miniszterelnökibeszéd-írók szűkös horizontján, azt látjuk, hogy azok az áhított jóléti államok egyelőre nagyon is léteznek; sőt élnek és virulnak. Londonban például egy fiatalember üvegkalickában lógatta fel magát nyilvános helyen, hogy bárki ellenőrizhesse: minden kétséget kizáróan ő minden idők legnagyobb éhezőművésze. Csövön adagolják neki a csapvizet, de más táplálékhoz hoszszú heteken át nem juthat. A nyomort és éhezést már rég elfelejtett angolok egyfajta cirkuszi vagy inkább vurstliprodukciónak tekintik a nyilvános mutatványt. Az üvegkalicka városi attrakcióvá vált: még a szerelmesek is itt randevúznak. Közkedvelt szórakozás lett a szerencsétlen éhezőt jókora szendvicsek látványával sanyargatni (akit azért nem kell nagyon sajnálni: koplalásával annyi pénzt keres, hogy élete végéig dúsan lakomázhat belőle – feltéve, ha ezt most túléli), egy feltűnési viszketegségben szenvedő gentleman pedig anyaszült meztelenül kísérelte meg elvágni a kalickát tartó kötelet.
Próbáljunk elvonatkoztatni a jelenségcsoport primer idiotizmusától, s gondoljunk arra: mindez a valaha legnagyobb gyarmattartó birodalom fővárosában történik. Egy olyan birodaloméban, amely huzamos jólétét arra alapozta, hogy a világ többi részét saját éléskamrájának tekintse, s ahol nem voltak elszigeteltek a bennszülött gyarmatosítottak éhséglázadásai sem, különleges jelentőséget kap egy ilyesfajta happening. Ilyen rövid volna az emlékezetük a jóléti államoknak? Vagy ennyire ne érdeklődnének a nagy közép-európai felismerések iránt (mint amilyen a Hősök terén elhangzott kijelentés is), hogy ne tudnák: nekik végük? Az üvegkalicka nem holmi szórakoztató attrakció, hanem maga a jövő; bár lehet, hogy iható csapvíz nélkül…
Az étkezés a civilizált országokban kulturális kérdés is. Az etikett egyúttal segít elterelni a figyelmet a világ éhező részéről, a gasztronómia tudománya meg segít tudatosítani: mi a másik részében élünk. A nyomorból épp csak kilábaló újgazdag országokban előbb a zabálás válik jellemzővé – a stílusérzék csak később jön meg hozzá. Más-más okokból, de keleten és nyugaton, északon és délen mindinkább divatjamúlttá válik a böjt, az áldozathozatalnak és önmegtartóztatásnak ez a klasszikus formája. Kevésnek tűnik az indok, hogy megszűntek a böjt kultúrájának gazdasági alapjai – valaminek a lélekben kellett történnie. Talán az emberi hedonizmus tört a világfilozófia rangjára: az Istentől és túlvilági jövőképtől megfosztott, elárvult, a teremtésben gyökereit vesztett ember a reménytelenség elől menekült a mindenható fogyasztásba. A szexuális fogyasztásnak biológiai korlátai vannak – az ínyenc élvezkedése látszólag korlátlan. A túlsúlyos élethabzsolással együtt persze megjelenik az anorexia és a bulimia is: az egyik azt játssza, hogy ő negatív fogyasztó; a másik egyszerre akar jóllakni és karcsú maradni. A karcsúság idolja pedig mintha azt sugallná: ez az egész nekünk nem is fontos, úgyszólván mellékes – csak azért eszünk, mert kell az üzemanyag.
A hálószoba és a konyha (túl a biológiai alapfunkciókon: a faj- és egyedfenntartáson) azért is rituális színhelyei a mítosztól megfosztott korunkbeli civilizációnak, mert az idő- és térbeli korlátok közé zárt emberi létezés végtelen kiszolgáltatottságában nyújtanak átmeneti vigaszt. Szathmári Sándor kevéssé méltányolt klaszszikus utópiájában, a Kazohíniában a szerelmi élet teljesen liberalizált: mivel a megszülető utódokat amúgy is a társadalom neveli, nincs jelentősége a hűségnek az alkalmi párkapcsolatokban. Az állam polgárai a fejfenntartás érdekében havonta teljesítendő nemi munkára vannak kötelezve – a szexualitás minden rejtélyességét, tabuszerű vonását elveszítette. A főhős a kívülről magával hozott mentalitásából fakadóan paradicsomnak érzi a szabados kazohíniai erkölcsöket, ám megdöbben azon, hogy eltakarják a nők száját, mert illetlenségnek számít mások (férfiak) előtt étkezniük. Sőt amikor egy farkaséhes hölgyet humanitárius okokból megetet, a jóllakott fehérszemély pénzt kér tőle, mert Kazohíniában – amúgy teljesen logikusan – ilyen meglepő alakot ölt a prostitúció.
Ennyiből is látszik: noha az emberi gyomor alapjában véve kiszámítható, az emberi lélek kiszámíthatatlan. Gondoljunk erre, mielőtt önként és dalolva egy nyilvánosan felfüggesztett üvegkalickába költözünk, és empatikus embertársaink orbitális méretű szendvicseket lóbálnak kopogó szemeink előtt.