Eljött a komisszárok ideje

Mindenki tudja talán, hogy az európai egyetemek eredeti gondolati alapja a tudósok önigazgató köztársasága volt, amelybe természetesen beleértették az utánpótlást jelentő diákságot is. Ez a szerkezet már nagyon korán, tehát egy olyan autonóm világot tükrözött, ahol a szellem és a lélek jogvédelmet élvez a külső hatalmakkal szemben. Természetesen mindez sok konfliktust is okozott. Az egyetemeknek azonban általában nagy tekintélyük volt, s áldoztak is arra. Az egyéneken kívül leginkább az egyház és állam, de sokszor városok s mindenféle más közösségek is.
Miért? Azért, mert többnyire jó befektetés volt a tehetséges szellemi emberek és műhelyeik támogatása. Az egyetemek munkája idővel megsokszorozta a befektetett költséget, s a tudósok így sokaknak használtak, szolgáltak a közösségeknek. Még a sokszor mostoha sorsú s állandó gazdasági újrakezdésekre szorított magyarság is szívesen áldozott a nem olcsó külföldi egyetemjárásokra. Szegénységben élő egyszerű magyarok adakoztak, hogy legyenek tudós papjaik, okos vezetőik. Idővel a drága felsőoktatásban egyre nagyobb szerepet játszott a közjót, a közérdeket kifejező állam, amely a közpénz ellenében sem csorbította az autonóm jogokat, csupán a minőség, a rend és a hatékonyság értelmes fokozását várta.
A modern tudományosság hatalmas expanziója nagyon megnövelte az egyetemi költségeket. Főleg olyan tudományterületeken (műszaki, természettudományos, orvosi, agrár), ahol az oktatás infrastrukturális követelményei rendkívül eszközigényesek. Viszont ezeken a területeken a tudomány eredményei akár közvetlenül is termelőerővé változtathatók, s így a magántőke forrásai is könnyen bekapcsolhatók. Nem mai dolog ez, Klebelsberg Kunó és munkatársai már az első világháború után – főleg német, porosz minták nyomán – ebben gondolkodtak. De eszükbe sem jutott a tudósok (egyetemi) köztársaságát ezért privát szellemi profitcentrumokká alakítani, holmi menedzseri, azonnali pénztojó gépezetet létrehozni.
A kommunista egyetempolitikáról kár sokat beszélni, de még ebben a sötét korszakban is sok viszonylagosan magas színvonalú intézmény működött – igaz, itt a költségérzékenység csak akkor működött, ha éppen azzal akartak esetleg valakiket kikészíteni (igazából persze akkor a maradékelv működött itt). A magyar felsőoktatás szakmai potenciálja tehát nem volt rossz, megfelelő finanszírozás és szakmai (politikai) szabadság esetén mindenesetre alkalmas volt/lenne arra, hogy a magyar társadalom felemelkedését hatékonyan segítse. Sajnos, a maradékelv reálszocialista hagyománya zömében fennmaradt 1990 után is, noha a hallgatói létszám több mint négyszeresére emelkedett. A magyar egyetemi oktatásnak is sok problémája van – mint az egész magyar társadalomnak –, de a megoldást nem lehet a neoliberális piacidióták szokásos receptjében, a privatizációban keresni.
Nem lehetne például azért sem, mivel hazánk is aláírta a bolognai egyezményt, az európai államok jövendő felsőoktatási tervezetét, s ebben ilyen megoldásról nincs szó. S egyáltalán nem érthető az, hogy ha valaki maximális profitot termelő szellemi tudományos centrumot akar – menedzseres vezetési struktúrával –, akkor miért nem hoz létre magánintézményt? Mindenkinek joga van – még ha kétes eredetű is a pénze – arra, hogy tőkéjét úgy kamatoztassa, ahogyan jónak látja.
Az egyetemek gyakorlati privatizációja – közalkalmazottak nélküli, közvetlen hasznot termelő menedzseri vállalkozásokká alakítása – azonban a szokásos neoliberális azonnali kizsákmányolási gondolkodás terméke. Egyrészt személyzeti kiszolgáltatottságot kell rögtön teremteni, különösen is a humanisztikus ismeretek, tudományok terén, ahol az esetek többségében nem lehet rögtön profitot termelni. Másrészt e terveknél derül ki az, hogy a mi libertinusaink s verbális „szociáldemokratáink” egyszerűen nem óhajtanak befektetni a társadalmi tőkébe, hanem ők abból azonnali nyereséget akarnak – saját és klientúrazsebre, persze.
A nevelésnek és oktatásnak azonban – bármely szinten – az az értelme, hogy tartós, lassan megtérülő befektetésről van szó, ha már csupán gazdaságilag nézzük ezt a közjó szempontjából kimagaslóan fontos területet. Ahhoz ugyanis, hogy megsokszorozó tudás és képesség jöhessen létre, módszeresen – ez itt általában azt jelenti, hogy költséggel, költségesen – hosszabb ideig úgy kell dolgozni, hogy nincs haszon, csak annak reménye, kilátása. Mit keresnek ilyen körülmények között olyan menedzserek a felsőoktatásban, akik nem azon a területen működnek, s akiknek a fenti gazdálkodás költségpazarlással egyenértékű? Mit „outsourceingolna” – profiltisztítana – egy olyan menedzser az egyetemeken, aki kevés piaci értékesítési esélyekkel bíró tudományokat látna? Még a későbbi nagy haszonnal kecsegtető alapkutatások pénzfogyasztó közalkalmazott professzorainak is rettegni kellene.
Az már csak hab a tortán, hogy az általában nem jó fizetésű magyar diplomásoknak vissza kellene fizetni képzési költségeiket. Talán ez a külföldre eljutottakkal szemben nem lenne méltánytalan, hiszen esetükben a magyar adófizetők befektetését mások élvezik. Egészében azonban újra kibukik a neoliberális szemlélet antiszociális jellege. Ezek az emberek egyszerűen nem képesek olyasmit elképzelni, hogy egy közösség önmaga jövőjét építve közösségi költséget használ – tételezzük fel – tehetséges fiatal tagjainak szellemi kibontakoztatására azért, hogy majd azt megsokszorozva, és részletre visszakapja. Ha az egyén és közösség között még normális etikai viszony áll fenn, senki nem érzi igazságtalannak azt, hogy miért nem mindenki kap ilyen támogatást.
Persze a neoliberális piacmániások a szolidaritáson alapuló nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszernek is ellenségei, a gondoskodjon mindenki magáról című dzsungelerkölcs jegyében. Nincs tehát szükség olyan felsőoktatásra sem, ahol – szörnyű még elgondolni is – olyan ismereteket is oktatnának, olyan értékvilág is érvényesülhetne, amelyek nem piacosíthatók. Sőt, esetleg az embert redukáló materialista korlátlan haszonelv értelmetlenségére is rámutathatnának. A magyarhoni progresszív modernizátorok egykor az ideológiai ellenőrzés neomonopóliumával tartották sakkban a szellem világát. Most jönnek a menedzserek, s a takarékosság egyébként szolid polgári erényének önző alkalmazásával teszik tönkre az európai szellem szép hazai intézményét, az egyetemet.
Hiába no, a jóléti rendszerváltás mézesmadzagja után móresre kell tanítani holmi elavult eszmények képviselőit is. Nehogy már itt elhiggye valaki azt, hogy a piaci liberalizmus diktálós demokráciájában bárki önkényeskedhet, akinek az nincs megengedve. Tévedtek azok, akik azt hitték, a komisszárok ideje lejárt. Most jött el igazán, suhogtatva aranyos ostorát.