A nemzeti türelmetlenség biztos jelét már korábban is láthatták volna, nem kellett volna megvárni, amíg világ szégyenére meggyalázzák az egyik vajdasági őshonos nemzet temetőjét a tartományi főváros szívében. A temető körül ugyanis már toronyházak állnak, a városi fények bevilágítják a sírkertet, tehát a vandalizmus sokak szeme láttára zajlott, s senki sem vette a fáradságot – és emberséget –, hogy telefonáljon a rendőrségnek a rombolás megállítása érdekében. Egy ilyen pusztítást ugyanis nem lehet csendben végezni. Zaj nélkül nem törik darabjaira a márvány és a gránit. A lezuhanó kőtáblák, kőkeresztek dobbanására is felfigyelhettek volna. De nem figyeltek fel. Amire ugyancsak azt mondhatnánk, hogy nagy tragédia az, ha nem kiáltanak a temetők feldúlása láttán.
Nagy tragédia az is, ha az elkövetőket futni hagyják, mert ezzel ugyancsak üzenetet küldenek nemcsak az elvakult nacionalistáknak, hogy büntetlenül – már-már védelem alatt – lehet garázdálkodni a kegyeleti helyeken is, hanem a megtámadottaknak is, hogy védelemre nemigen számíthatnak, ha ők kerülnének sorra.
Mi ez, ha nem csendes etnikai tisztogatás? Elfogadhatatlan ugyanis a rendőrség nyomozásának eredménye, amely szerint két fiatalkorú gimnazista végzett akkora pusztítást a temetőben. A sok dicsérő szó pedig, amely a két jó magaviseletű diákról, példás tanulóról elhangzott, akik, szegények, elvált szülők gyerekei, s akik megbánták tettüket, s maguk jelentkeztek szüleik kíséretében a rendőrségen, egyenesen ízléstelen volt. Különösen azok számára, akik másnap a felforgatott temetőt s a megdöbbent hozzátartozókat látták. Először a sátánisták nyakába próbálták varrni a dolgot, hiszen a sátánistáknak nincs nemzetisége, következésképpen nem is lehetnek soviniszták. Ám a váratlanul nagy „felhajtás” miatt – dicséretükre legyen mondva szinte mindegyik vezető vajdasági politikus megnyilatkozott, kiment a temetőbe – nem lehetett csak sátánt kiáltani, s mindent annyiban hagyni, mint a korábbi esetekben. Most elő kellett állítani a tetteseket. Elő is állították A. K.-t és M. P.-t. Ám akkor is, ha e két gyermek követte volna el egy munkabrigád számára is megerőltető rombolást, igen súlyos kérdések vetődnek fel. Ez lenne a gyűlöleten nevelkedett generáció, amelynek tagjai követik szüleik példáját? Mit tettek, hogy ez ne így legyen? Így akar ez az ország kilábalni a gyűlölködésből s egy emberségesebb világ felé menetelni?
Akit váratlanul ért a temetőgyalázás – harmadszor ebben az évben –, az nem olvassa a nacionalista falfirkákat. Az nem hallgatja az újvidéki televízió uszító műsorát, amelyben telepeseknek nevezik a Vajdaságban élő magyarokat, akik „tulajdonképpen szlávok”, hiszen olyan „szép szláv arcuk van”. Az nem figyel fel a gyűlöletbeszédre, amely visszhang nélkül marad a többségi nemzet azon részében is, ahonnan a kisebbségiek határozottabb fellépést várnának el.
Kell erőteljesebb figyelmeztetés a politikusoknak annál, mint amikor valakiket azért vernek meg fényes nappal az utcán, mert más nemzetiségűek? Ez történt ugyanis Temerinben. Ám amikor az esetet megírták a magyar médiumok, máshonnan is jelentettek hasonló eseteket. Szintén fiatalok voltak a tettesek, s szintén nem volt, aki megvédje az áldozatokat, akik közül az egyiket olyan súlyosan bántalmazták, hogy kórházi ápolásra szorult. Nagy tragédiája egy társadalomnak, ha megengedi, hogy a polgárai közül valakit is nemzetisége miatt bántalmazzanak. A vajdasági nemzetek békés együttélése már csak a politikusok retorikájában van?
S történik mindez akkor, amikor az egyik Hágába szállított, egyebek között a herkócai etnikai tisztogatással vádolt pártvezér helyettese Szerbia elnökének posztjára pályázik. Hiába tiltakozik az Otpor. Választási kampányát pedig hol másutt, mint a soknemzetiségű tartomány soknemzetiségű székvárosában kezdi. Amely valamikor éppen toleráns légköréről volt híres. Valamikor.
origo.hu
Emberfeletti munkával mentettek életet a rakamazi rendőrök
