Lelki kapaszkodó

Amióta az öregség utolért, délelőttjeimet leggyakrabban az erkélyen töltöm egy karosszékben. Hiába futottam előle, hátulról támadva ledöntött a lábamról. Sokszor félórákon át ülök behunyt szemmel, hallgatva a madarak csivitelését, várva rigóim kiáltásait. A kert házi vadgalambja tíz óra körül kezd krúgatni. Aztán érkezik egy vonatfütty a közeli pályaudvarról.
Régebben soha nem jutott eszembe már délelőtt kiülni az erkélyre. Lótottam, futottam, sokszor úton voltam, olykor kimentem a Városligetbe, volt eset, amikor moziban ültem. Ma már az erkély jelenti számomra az élet szép részét, a kellemeset. Jó a délelőtti csendben hunyott szemmel ücsörögni, miközben a fák figyelik az álmom. Néha felém kiált egy-egy rigó vagy ismeretlen madár. Ébresztget, lehet, hogy mond is valamit, üzenetet hozott valakitől, de nem értem.
Elképzelem, eljátszogatok a gondolattal, hogy egy óceánjáró fedélzetén ülök, lehet, hogy én vagyok a hajó kapitánya is, kertünk bal oldalán a bodzafa egy sziget, amott a platán mögött a kikötő, navigálnom kell a parancsnoki hídon. Irány a rózsabokor!
Ahogy ülök így minap a nagy-nagy csendben, madárfütty-glóriával a fejem felett, észreveszek a terasz lépcsője alatt egy libegő falevelet. Még tavaly ősszel hullajtotta le a kertünkben álló nagy platán, amikor a telet várva vetkőzött, de a kis falevél több száz társával ellentétben nem esett le. Fennakadt egy pókhálóban, és most ott pilleg árván. Megmenekült a haláltól? Nem vált belőle sárga avar, amit összegereblyéznek, villog még most is a napfényben, túlélte a zord telet, átvészelte a forró nyarat.
Egy tavalyi falevél! Jelképe az élni akarásnak. Lám, a növények sem akarnak a halálba menni, pedig ők tudják jól, hogy számukra a tavasz új életet hoz ismét; szebbet, virulóbbat az eddiginél. A fa új leveleket hajt, szellő csókolgatja őket, madarak raknak közöttük új fészket. Minden kezdődik elölről. Bohókás kis levél, akkor te mit akarsz a régi életeddel? Mért félsz a haláltól?
Az élethez való ragaszkodás már sok hősies példájáról hallottam. Kapaszkodni, hinni valamiben ősi ösztöne az embernek, és nem a kezünk kapaszkodik tulajdonképpen, hanem a lelkünk fogódzik egyensúlyát keresve.
Lehetetlenség pontosan megfogalmazni ezt az erőt, amit egy ilyen lelki kapaszkodás kisugároz. Sokszor látványosan is megmutatkozik, amikor egyes használati tárgyakhoz kötődik a ragaszkodás. Az én nagyanyám, akit Szülinek neveztem, egy kis karosszéket kapott hozományul, mert nagyon szegény családból származott. Mindenhová vitte magával, meg nem vált volna tőle. Emlékszem, egyszer összezördült a nagyapával, és világgá indult, hóna alá kapva a kisszéket. Persze nagyapa befogta gyors lábú lovait, utánairamodott, és visszahozta a kisszékkel együtt.
Juliska néni, a szomszédunk férje jegygyűrűjét őrizgette, míg az a fronton harcolt. Aztán híre járt, hogy fogságba esett. Estelente Juliska a melléhez szorítva a karikagyűrűt beszélgetett a férjével. Ez a gyűrű volt közöttük az élő kapcsolat. Egyszer aztán elgurult a gyűrű, az asszony ebbe belebetegedett, s rövidesen meg is halt. Az utolsó kívánsága az volt, temessék majd a sírjába a gyűrűt is, ha valaha előkerül. Nem került elő. A férje se.
Csatos imakönyvek, ami az anyánkról maradt ránk, rózsafüzér, amit valaha a nagymama morzsolgatott. Mind-mind egy erős kapaszkodó lehet az életünkben.
Lám, az én alkonyodó világomban ezt a kapaszkodót a falevél jelképezte. Kimegyek tegnap ismét az erkélyre, nézem, kutatom a tekintetemmel, de már nincs a megszokott helyén. Riadtan dobog a szívem, szorítja valami a torkom, akaratlanul is az elmúlásra gondolok. Az élet rideg valóságára. Most kiáltani kellene arról a képzelt hajóról, ahol állok, üzenetet küldeni a világnak: Süllyedünk, veszélyben vagyunk! De ki értené meg? Csak egy falevélről van szó!
Még a fák se siratják el.