Politika és népi diplomácia

Egy hűvös szeptemberi hajnalon a román–magyar határtól nem messze, de már magyar oldalon egyenruhások állítottak meg egy kisbuszt, amelyben erdélyi néptáncosok utaztak. A biharkeresztesi határőrök egyike élből letegezte a felnőtt utasokat, majd a székely ruhák láttán arról érdeklődött, mi célból utaznak Magyarországra. A hagyományőrző táncosok válaszát nem hitte el, ezért kiválasztott egy párt, hozzá zenészeket és hajnali hatkor megtáncoltatta őket a négyes főúton. A rendkívül megalázó táncot a Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára kezdetű népdalra ropták, a produkció végén pedig az egyik határőr megkérdezte a társától, van-e aprója a műsor honorálására. A táncosok különben a Budapesti Nemzetközi Vásárra igyekeztek, ahol külön pavilonban mutatkoztak be a határon túli magyarokat képviselő cégek és művészeti csoportok. A vásár területén folytatódott az együttes kálváriája: míg a fellépési helyet keresték, az egyik sorompónál rájuk szólt a román rendszám láttán ideges kezelő: „Egész Romániát át kell ma engedjem?” A történethez tartozik, hogy a határsávban történt esetet azóta a katonai ügyészség vizsgálja, a Határőrség Országos Parancsnoksága elnézést kért a néptáncosoktól, míg a BNV-n dolgozó sorompókezelőt azonnal kirúgták.
Az esetről Kányádi Sándor Fekete-piros című fantasztikus verse jutott eszembe. A Magyarországon is méltán népszerű erdélyi költő a hatvanas-hetvenes években figyelte meg Kolozsváron a Malomárok és a Telefonpalota közötti területen, hogy minden csütörtök és vasárnap délután a kimenős széki cselédlányok hangtalan táncot járnak a járdaszigeten, így őrizve meg hagyományaikat a nagyváros forgatagában. „Akár a kéz, ha ökölbe kékül. / Zeneszó, énekszó nélkül. / Egy pár lány, két pár lány / fekete-piros fekete / táncot jár.” Valami hasonló lehetett a makkfalviak összeszorított fogakkal járt tánca is a négyes főút kamionforgalmában, a megalázottságon is túlmutató üzenet a mostoha anyaországnak egy lassan elfeledett mozdulatországból, még az országhatárok nélküli, nyelv előtti ködből.
A másik eset szeptember végén történt az újvidéki katolikus temetőben, ahol főként magyarok vannak eltemetve. Vasárnapra virradóra valakik (azóta úgy tudjuk, egy tizenhét éves fiú és barátnője) hetvenhét síremléket tettek tönkre. Bizonyára véletlen a népmesei szám, a szándék viszont egyáltalán nem az: aki csak törni-zúzni akar, annak aligha tart ki a lendülete hetvenhét márványtábláig. A gesztus a halottak emlékének meggyalázása mellett jelzés az élőknek is: mit várhatnak ők, ha már a temetők sincsenek biztonságban? Idén már ez a harmadik rongálás a Futaki úti temetőben, és a világnak ezen szegletén már volt arra példa, hogy a védtelen temetők elleni támadások előztek meg sokkal súlyosabb eseményeket.
Nem hiszem, hogy a fenti eseteket el lehet intézni egy kézlegyintéssel, felelőtlen egyének, netán részeg fiatalok botlásának nevezve a történteket. Az ilyesmire a közhangulat, a politikai környezet hangolja rá az elkövetőt: ha olyan szelek járnak, amelyek megerősítik esetleges előítéleteit, nacionalista vágyait, akkor megteszi, ha pedig nem kap felülről biztatást, akkor fékezi magát. Vannak országok, ahol ennél jóval kevesebből is világraszóló botrány kerekedik: Kínában pár napja hatalmas felháborodás és diplomáciai jegyzékváltás lett abból, hogy a japán invázió hetvenkettedik évfordulójának előestéjén négyszáz japán turista ötszáz kínai prostituáltat rendelt egy vállalati bulira.
Egy ideje megint nem jó magyarnak lenni a Kárpát-medencében. A gyenge, tájba simuló anyaországi politizálás, a menetrend szerint érkező külpolitikai pofonok azt sugallják a magyar állampolgároknak, hogy a határokon túl élő nemzettársak nem többek, mint pluszkiadás a költségvetésben: púp a háton, örökös konfliktusforrás, az ország haladásának és nemzetközi beilleszkedésének kerékkötői. A szomszédos országok lakói pedig azt látják: nyerésben vannak Budapesttel szemben, nyugodtan lehet sírokat döntögetni, magyar nyelvű helységnévtáblákat lemázolni, szoborállítás ellen tüntetni. A másfél éve tartó új szocializáció beérni látszik: vette az adást a határőr, a sorompókezelő és mindazok, akik elhitték az elmúlt negyven év alatt tanított nemzetfelfogást, történelmet és jövőképet. És megértették az új idők szavát a brassói környezetvédők is, akik teherautókkal, csendőrökkel és rendőrökkel érkeztek meg az alsórákosi salakbányához, megakadályozni egy filmforgatást, amelynek fő bűne, hogy magyarok vannak az alkotók között. Az csak később derült ki, hogy osztrák és német pénz is van a produkcióban, akkor, amikor az illető országok politikusai bekérették a román nagykövetet, magyarázza csak el: a nagybányai ciánszennyezés és a tervezett verespataki aranybánya országában miért volt égetően fontos teherautóra pakolni a filmgyári díszletet, amelyet a forgatás végén úgyis eltakarítottak volna. A magyar külügy persze nem tiltakozott, ők ugyanis nem illetékesek a kérdésben: az elmúlt kormányzati ciklust és talán az Antall-kormány idejét leszámítva az elmúlt közel ötven évben a magyar külügy semmiben sem volt illetékes, ami a nemzet szempontjából fontos. Velünk nyugodtan fel lehet törölni a padlót, le lehet dönteni a sírjainkat, nagyot röhögni a jogos jussunk elherdálásán, összekacsintani a soha be nem tartandó ígéretek fölött.
Miért van az, hogy a megbékélés és a kiengesztelődés mindig csak a mi kárunkra történhet? Békéljünk meg azzal, hogy nem lesz állami magyar egyetem Erdélyben, és engesztelődjünk ki az aradi szobor ügyében azzal, hogy talán egyszer majd lesz egy park valahol, amelynek eldugott zugában esetleg. Nyugodjunk bele, nem is olyan rosszak azok a Benes-dekrétumok, fogadjuk el, hogy Újvidéken szerbek költöznek a magyarok házaiba és Kárpátalján csak a magyar iskolák kimeszelésére nem jut pénz.
Ha baloldali jegyzetíró lennék, azt mondanám: higgyünk a népi diplomáciában, bízzunk abban, hogy a politikusok üzeneteit nem értik félre a választópolgárok, így összeborul János Ionnal és együtt írják fel óriási betűkkel a kincses város határában egy hófehér táblára, hogy Kolozsvár. Nem tudok ebben hinni, úgy vélem, amit kiengedünk a kezünk közül, annak elvesztését megérdemeljük. Abban reménykedem, hogy ma és holnap sok polgári kör, józan gondolkodású magyar ember megy el Aradra, hogy az ünneprontó megaláztatás ellenére ottlétével demonstrálja: ha az annak idején erőszakkal eltávolított szobrot a maga fizikai valójában nem is sikerült visszaállítani, a Tűzoltó téren mégiscsak ott vannak a magyar szabadságharc haldokló harcosai.
Biztosan nem véletlen, hogy az Aradi Magyar Október elnevezésű emléknapokat nem az RMDSZ és nem a magyar kormány, hanem Tőkés László püspök és elvbarátai szervezik. Jobb is ez így: ha a vasárnap déltől kezdődő zarándoklaton (amely során a Tűzoltó téren árválkodó talapzattól a szobrot rejtő Minorita-templomudvarig, majd a vesztőhely obeliszkjéig vándorol a tömeg) ott menne kéz a kézben Medgyessy és Adrian Nastase, akkor nem a vértanúkra, hanem óhatatlanul is a december elsejei koccintásra, a tőkésréce-vadászatokra és a gátlástalan szolgalelkűségre gondolnánk.
Dolgos időket élünk: amit a politikusaink elrontanak, azt magunknak kell helyrehozni. Népi diplomácia, a szó nemes értelmében: a magyar önérzet, önbecsülés utolsó esélye. Fekete-piros tánc a huszonegyedik század elején, összeszorított fogakkal, némán, ősi ritmusra.