időjárás 7°C Vilma 2022. december 5.
logo

Vadles

Balavány György
2003.10.24. 22:00

A körülbelül huszonöt állandó lakosú hegyvidéki falu, Vérteskozma nem csak földrajzi értelemben egyedülálló. Míg más önkormányzatok vadásznak a turistákra, az itteniek a nyugalomért, a csöndért, a táj érintetlenségéért küzdenek, vállalva az infrastruktúra kezdetleges voltát, s hogy a község minden fontosabb településtől távol esik.

Ne tessék idejönni – mondja Vérteskozma első embere a telefonba. Kozmán nincs önkormányzat, csak a viszonylag közeli Gánton; a nemrég alakult részönkormányzat vezetőjének számát is a gánti hivatalban tudom meg.
– Miért ne jöjjek?
– Nem kell, köszönjük szépen. Se fotós, se újságíró ne jöjjön ide. Se ószeres, se ügynök. Tessék minket békén hagyni.
– Én azért mégis odamegyek.
– Semmilyen segítséget nem fogunk adni. Elutasítást tapasztal majd mindenfelől.
Napokig gondolkozom, hogyan fogalmazzam meg ezt a tájat. Mindig az jut eszembe a Vértesről: gyönyörű. De ez nem elég. Furcsa színe, levegője van. Ha Csákvár felől közelítünk, látjuk az egész hegységet: mintha iszonyatos óriáshüllő döglött volna meg a fennsíkon, és merevedett volna kővé. Aztán a kőre földet hordott a szél, és erdőfoltok ütöttek ki rajta. Most ősz van, barnászöld a színe. A hegység közepén, a völgyben rejtőzött el Vérteskozma, a Vértes egyetlen belső települése. Várgesztes felől is megközelíthető: emitt nyüzsögnek a turisták, a községből meredek betonút visz át az erdőn, fel a hüllő oldalán.
Csupa szikla a talaj, a hegytetőre érve kopár dombokat látni szélekbe, hasadékokba kapaszkodó cserjékkel. A fű közül minduntalan elővillan a mészkő. És ott az emberkéz nyoma, bárhova nézel. Irtások az erdőn, gondosan halmokba szedve a rönkfa. A kőfejtőhöz kanyarodó murvaút szélén facölöpök, huzalos vadkerítés. S egyszer csak új betonútba torkollik a lejtő, majd beereszkedik a faluba. Dohos mészkőfalak fogják a földet a házak előtt; az első szembetűnő létesítmény egy hatalmas, cirádás, kovácsoltvassal abroncsozott garázskapu.
Vérteskozma egyetlen utca felvégtől alvégig; nem jobbra-balra, hanem sorba számozták a házakat. Nincs bedőlt kerítés, potyogó vakolat. Minden ház fehér, nyeregtetős, tornácos és új. Nyírt gyep a kertekben, a házak előtt virágoskert. Az ember önkéntelenül keresi a Zimmer frei feliratot. Nincs. A lakókocsikat, motorokat, napernyős fagyizót, kocsmát, nonstop élelmiszerboltot. Azok sincsenek; csönd van, és senki az utcán.
A főtér: füves terület a völgy dereka táján, megindítóan kicsi; két szemeteskonténer, egy lengetős artézi kút (hiába kolompolok vele, nem jön a víz), egy nyomós csap, egy hirdetőtábla. Búcsú lesz a hét végén, hangverseny a templomban, majd kondéros paprikás. Kis híd támaszkodik a templomdombra vezető gyalogösvényhez. A híd alatt a völgyön patak szaladt át, míg ki nem száradt. A patakmeder közelében száraz kút; kavicsok, papír zsebkendők az alján.
Patkódobogásra fordulok meg. Két férfi, Mórra lovagolnak át, csak megálltak itatni. Egyikük azt mondja, nehéz lesz embert találnom.
Fölmegyek a dombra. Késő középkori katolikus templom, vörös márvány kaputokkal, persze hogy zárva. Mellette a plébániaépület, téglás tűzrakó hely s durvára hagyott fákból asztalak, padok. Vidám összejövetel lehetett nemrég, még érződik a fakorom szaga, az egyik asztalon ott maradt kiborulva a só. Itt szeretnék maradni, könyökölni az asztalon, várni, nem tudom, mire. Alig mozog a szél, az idő gyorsul, láthatóan emelkedik a nap, fényfoltok csúsznak a templomfalon. A dió- és gesztenyefák alól kilátok a tájra; a hullámzó szántók és tengeriföldek közt vadles.
Megyek vissza a faluba embert keresni. Megállok a kőkeresztnél, visszafordulok; a német nyelvű tábla szerint 1943-ban, a háború alatt emelték a keresztet. Mohos lyukak a vastag, szürke kőben, aránytalanul kicsi, rozsdás Krisztus-test a szögeken. „Mein Gott, mein Gott, warum hast du mich verlassen?!”
Fekete ruhás asszony az egyik kerítés előtt. Befelé indul, megriad, amikor odalépek; elmondom, hogy újságíró vagyok, s rávágja: nem nyilatkozik. Mondom, csak beszélgetni szeretnék. Az asszony ötvenháromban költözött ide, azóta már – mondja – vegyesek a népek. Nincs állandó faluközösség; Fehérvárról, Tatabányáról, Pestről jönnek házat-telket venni. Menekülnek a zajból. Állandó lakosa a településnek körülbelül huszonöt van, köztük ő a második legrégebbi, Tóth Józsefnénak hívják, vallja be nevét. És hirtelen észbe kap:
– Majd a Barna beszélget magával.
– Ki az a Barna?
– Ott jön, e.
Sétálva közeledik egy nyugdíjaskorú férfi. Kiss Barna a négytagú részönkormányzat tagja; mindössze néhány hónapja alakultak, és szerveztek községvédő egyesületet is. Valami mozgás indult a felvégen, Kiss Barna az imént oda indult, hogy megnézze, mi az. Megengedi, hogy elkísérjem.
– Ez az út – mondja – földes, saras volt még húsz éve, egészen Gántig; saját erőből hozta rendbe ez a maroknyi falubéli.
A kitelepítés után oroszlányi bányászokkal telt meg a község, de azok elmentek, amikor Oroszlányban megépült a bányászlakótelep; azóta tart a bevándorlás. Aki idejön, remeteséget vállal. Nincs bolt, nincs kocsma, nincs orvosi rendelő, óvoda, posta; motorral jár a postás, hozza és el is viszi a leveleket, számlákat. Hetente egyszer mennek nagybevásárlásra a falusiak, szükség esetén hoznak ennivalót egymásnak is.
– És a kenyér?
– Sütjük. Van ma már kenyérsütő gépe mindenkinek.
Kiss Barna tizenhét éve költözött ide, azért, hogy itt öregedjen meg. Mérgelődik, amikor elhúz mellettünk egy autó, jobbra-balra pillogató utasokkal:
– Nem igaz, hogy nem tudnak kiszállni, gyalog végigmenni! A feleségem folyton rám szól, ha emiatt morgolódom: azt mondja, mikor először jártunk itt, ugyanígy szaladtunk végig. De aztán visszajöttünk… és nem tudtunk elmenni.

Vérteskozmán nem nyomorog senki, nincs, aki turizmusból akarna megélni. Se rabló, se turista nem jár erre. Utóbbi zajt hozna magával, szemetet, nyüzsgést. Hogy nem találnak infrastruktúrát, csak végighajtanak a falun, a legtöbbjük vissza se jön. Némelyik azonban igen. Visszajön, kiszáll az autójából, elkezd kérdezősködni. A kozmaiak amúgy nem mogorvák, nem is kedvesek; olyanok, mint mindenki. Mindig akad eladó ingatlan. Az árak fölszaladtak, négy–hat millióba is kerül egy közművesített telek, s ha ház van rajta, „tizenmillió” is lehet az ára. Az új ingatlantulajdonosok gyakran kacifántos ötletekkel állnak elő: lebontják a házat, helyette rózsaszín épületet szeretnének alpesi tetővel. De ezt nem engedik a községvédők. A néhány napkollektoros épület ellen is ágálnak, sőt a cifra kapu ellen is. A kozmai ház eredetileg egy fedél alá épült az istállóval, persze ma már azt is be lehet lakni. Régen gyakori volt az udvar végében keresztbe fordított lábas pajta; ma már ez sincs.
– Ezt nézze meg! – mutat az egyik lakóházra Kiss Barna.
– Nem látok rajta semmi furcsát.
– Maga nem, mert nem kozmai. Nézze, ezek sváb házak, oszlopos tornáccal, de ez a tornác boltíves. Elmegy az ilyen egy tót faluban, de itt…?
A bányászok nem nyúltak a házakhoz, s amikor elmentek, itt hagyták üresen a falut. A település történetét ismertető 1976-os tanulmány leszögezi: tekintettel a régi architektúra és faluszerkezet bámulatos megmaradására, műemlékvédelmi figyelmet érdemelne a település. Az ingatlantulajdonosok többsége valóságos restaurátori tevékenységet végzett, az épületek közt van olyan, amelyik belül, a szobák elrendezésében és berendezésében is őrzi a sváb katolikus paraszthagyományt.
Gerendakávás, legalább háromöles átmérőjű, lekötött gémeskúthoz sétálunk. Békanyálas víz az alján, előtte kivájt, lábon álló fatörzs: itatóvályú. A felvégen fölkanyarodik az utca, itt válunk el Kiss Barnától. Megemlítem neki: a részönkormányzat vezetője nem akarta, hogy idejöjjek.
– Egyetértek – bólint. – Legjobb lenne, ha Vérteskozmát letörölnék a térképről. Nézze, senki sem tudja, mi lesz ezzel a faluval tizenöt–húsz év múlva. Ha mi nem védjük magunkat, nem véd meg minket senki.
Az egyik udvarban fiatalasszony üldögél, beszólok a kerítésen. Nem tud semmit, nem mond semmit, mondja, egyébként alszik a kicsi, ne haragudjak. Nem haragszom. Ahogy az útnak vége, vége a hegynek is, szakadék alattam. Nagy a forgalom a levegőben; holló korrog, a völgyből vijjogó ölyvpár emelkedik fel.
Klausz Tamással a háza előtt találkozom. Az építésznek huszonöt éve van háza Vérteskozmán, most a helyiek szószólójaként harcba szállt a gánti önkormányzattal. Gánt új telkeket akar kiparcellázni Vérteskozmán, lent a völgyben és fönt, a templomdomb mellett. Egyelőre csak az alvégen és a felvégen kétoldalas az utca, középen a forrás felőli oldal mindig szabadon maradt. A területet egy darabon alacsony kőfal takarja, talán védelmi célból emelték egykor.
– Föl kell ébrednünk, mert ha elindul a parcellázás, senki sem állítja meg – mondja az építész.
Erre a területre a tíz évvel ezelőtti rendezési terv építési tilalmat írt elő, de a tilalom határideje lejárt, jogilag szabad a vásár. A település lakossága soha nem fogadta el, hogy a forrás felőli részt belterületté minősítsék. Belterületre legfeljebb tízéves építési tilalmat lehet elrendelni, amit aztán fel kell oldani. Eltelt a tíz év.
– Azt akarjuk elérni, hogy a belterületi minősítés megszűnjön, vagy legalább valamiképp maradjon érvényben a tilalom; ez azonban csak megfelelő indokok alapján lehetséges. A kozmai községvédők felkértek egy független szakértői bizottságot, mérjék föl a falu településszerkezeti, ökológiai értékeit. Az általuk készítendő hatástanulmány majd alátámasztja a kozmaiak követelését. Nem véletlen, hogy ez a terület soha nem volt beépítve. Itt van a település legmélyebb szintje, le tudja vezetni az út felőli telkekről meg a dombokról lecsorgó vizet. Másrészt meg olyan lejtésű ez a templomdomb alatti rész, hogy lehetetlen jól beépíteni. Nyeles telkeket kellene kialakítani, vagy nyitni egy új, párhuzamos utcát. Ezzel vége a hagyományos faluszerkezetnek. A természetes vízelvezetés megszűnne, nőne a zajszint, csökkenne a zöldterület; a tájba simuló falukép ökológiai érték, erről is le kellene mondanunk.
– Nem kell félniük a kozmaiaknak – mondja a telefonban Kovács László gánti polgármester. – Tévednek, vagy rémhíreket találtak ki maguknak. Nem akarunk parcellázni a faluban, hadd maradjon minden úgy, ahogy van.
Lefelé ballagok, lepottyant dió gurul előttem, ugrál az út egyenetlenségein. A szántóföldekről már csak a templomtorony és a temető egy darabja, az időrongálta kőkeresztek látszanak. Fölmászom a vadlesre, nyikorog a görcsös létra; odafent megint hatalmába kerít az érzés: maradni kéne. Sokáig, nem tudom, meddig. Mágnes van elrejtve a Vértes belsejében.
Visszamegyek a faluba. Felbrummog az autó, formás füstfelhőt köp az artézi kút felé. Ahogy kiérek a gánti útra, megráz a szél egy óriás juharfát, és hullik a szélvédőre a juhartermés, apró, csillogó ejtőernyők ezrei.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.