Egy Friedmann nevű fényképésztől tanultam, aki utóbb Robert Capa néven lett rangos riporter: „Ha nem jó a fényképed, nem voltál elég közel a témához.” Csak évek múlva eszméltem rá, hogy ami igaz a fényképészmesterségre, a krónikáséra egyáltalán nem az. Ott az ellenkezőjére van szükség. Távolságra térben és időben. Értik, ugye, mire gondolok? Hogy még jobban értsék, elárulom, Capa nem igazolta saját tételét. Elment Indokínába, rálépett egy aknára, és vége volt.
Mindezzel csak azt szeretném jelezni, hogy nem véletlenül gondoltam hosszú idő után épp Salzburgban Dohnányira. Októberben jártam ott, ömlött az eső, ernyőm nem volt, egy dossziét raktam a fejemre. A víz a nyakamba folyt, átnedvesítette az ingemet, ennek ellenére nem ment ki a fejemből a zseniális zongorista, a nagy muzsikus, Bartók példaképe.
Az idővel megvolnánk, jöjjön a helymeghatározás. Komoly dolog. Egyes állítások szerint a földsugárzás hatással van a gondolatokra, hosszabb távon az életvitelre és az egészségre is. Ha ez így van, nem lehet véletlen, hogy akkor és ott jutott eszembe Dohnányi.
Azt kérdezik, hol?
Nos, áthaladtam a Salzach hídján, amin a buszok és a trolik járnak, balra fordultam a Theatergasséba, és épp egy zeneműbolt előtt jártam, amikor muszáj volt megállnom az eső ellenére: Bartók nézett ki a párás üvegen. Milyen nemes arc, állapítottam meg büszkén, majd Mahler felé fordultam, aki szintén ott volt keretben a falon. Az ő arca szenvedést mutatott, rávéste magát a tüdőbaj, a bécsi opera intrikái meg a sokéves boldogtalanság. Pedig milyen szép neve volt a feleségének: Alma… Szép név, de csalfa: hűtlen volt Mahlerhez, hűtlen Gropiushoz, hűtlen Kokoschkához, és utoljára, már elnehezedve, Werfelhez is, mindenkihez, aki szerette.
Tehetséges céda, ilyesmit mormogtam magam elé, majd fejemen a vizes dossziéval átfutottam a színház oldalára, s egy kis utcán át, nem tudom, hogyan, ismét a folyópartra értem. Fasor, kerékpárút, mögötte szép villa, s benn az előkertben, talapzaton a bronzba öntött dirigens, Herbert von Karajan. Ugyanúgy állt az apró ember, mint a próbákon: laza nadrágban, laza pulóverben és iszonyú kemény tartással.
Szerencsés fickó, gondoltam, és eszembe jutott Dohnányi Ernő. Hogy ő nem áll egyetlen előkertben sem, nincs a házán emléktábla, nem ápolja emlékét alapítvány. Itt elakadtam, mert az ég rázendített, s az eső immár ömlött. Nem véletlen mondják, hogy Salzburgban esernyővel születnek a gyerekek, aki nem idevaló, annak futnia kell, hogy elérje a buszt. Az egyes vitt a szállodához, ahol megszárítkozhattam végre.
Pár nap múlva, már itthon, kézbe vettem a lapokat, s alig nyitottam ki az elsőt, rögtön tudtam, mi a különbség a két muzsikus városa közt. Találtam egy interjút, s akit faggattak, annak szintén Dohnányi jutott eszébe. Pedig Szinetár Miklósnak nem volt a fején vizes dosszié, nem látta Bartókot a zeneműbolt kirakatában, és nem illette csúnya szóval Mahler hitvesét, bár miért tenne ilyet: az osztrák muzsikus elődje volt az igazgatói székben, igaz, hogy nagyon rég, száztizenöt éve.
Csupán a pontosság kedvéért említem: ő is idő előtt távozott, mint legutóbb Szinetár, annyi különbséggel, hogy nem helyezte vissza hivatalába egy újraválasztott kormány. De nem ez az egyetlen különbség köztük. Jelenünk főigazgatója megkapott minden elismerést, amelyet egy színházi ember kaphat: van Kossuth-díja a Parlamentből, Arany Nimfa díja Monte-Carlóból, filmfesztivál Béke díja Moszkvából, Mahler igazgató úr viszont, akit okkal mondhatunk zseniális művésznek, úgy kullogott el Pestről, mint egy kivert kutya.
Mégis a dédelgetett ember panaszkodik.
Háborog, kevesli a pénzt, amelyet operaháza kap, fenyegetődzik, hogy lemond, és persze simfeli elődjét, ahogy felénk ez manapság szokás. Hogy vághasson rajta egy nagyot, előkapja, mint az adu ászt, Dohnányi Ernő nevét. Elődje pénzt adott egy könyvhöz, amely róla szól, ez is igazolja, micsoda pazarlás folyt korábban az Andrássy úton.
Egy könyv? Ezzel érvel a Magyar Állami Operaház főigazgatója? Elmentem a Szabó Ervinbe, kikértem a bűnben fogant holmit, hadd lássam, milyen egy pénzszóró luxuskiadás.
Nem láttam ilyet. A könyv abszolút hétköznapi, terjedelme 380 oldal, írója Vázsonyi Bálint, közreadója a Nap Kiadó, ára 2200 forint. Ezen háborog Szinetár Miklós olyan országban, ahol svihákok járnak ki-be némely bank kapuján, szatyruk tele százmilliókkal, amit, ki tudja, miért, a szegfűs párt és kormány minden eszközzel próbál bagatellizálni.
Mosolyogjunk?
Ne mosolyogjunk, mert másról van szó. Ami még ennél is rosszabb.
Szinetár, akiről úgy hírlik, nagyvonalú ember, egy mukkot sem szólt volna, ha elődje Bartókról vagy Kodályról ad ki könyvet. Na, de Dohnányiról… Ő nem olyan. Ő más eset. Ő céltábla, lőhetett rá bárki évtizedeken át.
A Dohnányi-per 1945-ben kezdődött, és nincs lezárva ma sem. Teljesen tisztázatlan, kik és miért indítottak ellene hadjáratot, miért vállalt ezekkel cinkosságot a magyar zenésztársadalom, amely hallgatott, és miért, hogy ma sincs, aki fennhangon kimondaná: Dohnányi Ernőnek köszönhető, hogy Magyarország európai zenei központtá vált a huszadik század első felében. S ehhez még tegyük hozzá: az első könyv, amely róla szólt, úgy jelent meg 1971-ben, hogy mondatait – mint A tanú snittjeit – Aczél György személyesen fésülte át.
Mindez arra utal, hogy a mélyben, vagy ha úgy tetszik: a háttérben még mindig vannak, akik nem hagyják kialudni a szenvedélyt, amellyel kultúránk jeleseit rugdosni lehet. Rugdosni, hazug vádakkal illetni, értékeiket kétségbe vonni, életművüket feledésre ítélni. Ahogy tették a filmes Szőts Istvánnal, a kultúrhistorikus Várkonyi Nándorral, az író Wass Alberttel és Kodolányival, a festő Aba-Novákkal, az egész magyar szecesszióval – a lista hosszú, maradjunk Dohnányinál.
Nevét negyvenöt után jó húsz évre kiradírozták a magyar zenei életből. Azét az emberét, aki világkarrier lehetőségét tolta félre csak azért, hogy itthon szolgálja a magyar zenét. Azét, aki nélkül nem ívelhetett volna fel Reiner Frigyes, Széll György, Ormándy Jenő, Fricsay Ferenc, Solti György, Doráti Antal, Kertész István dirigensi világkarrierje. Mai szóhasználattal élve abszolút sztár volt, amit jelez az is, hogy őt kérték fel, legyen a háború utáni első salzburgi fesztivál nyitó estjének dirigense 1945. augusztus 13-án.
De kezdjük az elején, hiszen Dohnányit alig ismerjük.
Az újságolvasónak Klaus von Dohnanyi neve csaknem ismerősebb, és nem ok nélkül: évekig volt Hamburg szociáldemokrata főpolgármestere. De akad még más jól csengő név is ezen a családfán: Christoph von Dohnanyié, aki a Ki kicsodában már német karmesterként szerepel. Bernstein tanítványa és Solti asszisztense volt, később lett a Londoni Filharmonikusok vezető karnagya. Volt aztán, aki a történelemkönyvekbe írta be a nevét: ez Hans, zeneszerzőnk első házasságából való fia. Egy évvel von Stauffenbergék előtt próbálta társaival eltenni Hitlert láb alól. Nem sikerült. A sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, és pár nappal a háború vége előtt megölték. Róla nálunk sokáig semmit nem lehetett hallani, ami érthető: bátor tette ellentmondott volna annak, amit a pesti hecclapok apjáról terjesztettek negyvenöt után. Azt, hogy Dohnányi Ernő zsidó zenészeket deportáltatott. Hogy elüldözte innen Bartókot. Hogy németbarát és fasiszta volt.
Hogy ebből egy szó sem igaz?
Bizonyos körökben nem számított az igazság, ahogy bizonyos körökben ma sem számít, ha elhatározzák, hogy célba vesznek valakit. Űzni, hajtani, bemocskolni, erkölcsileg és anyagilag tönkretenni – ez a cél, és erre ma ugyanúgy van ember, mint volt akkoriban. Sose időszerűbb szólni e nagy muzsikus meghurcolásáról, mint most, és figyelmeztetni: vigyázzatok!
A technikák ugyanazok, és a kíméletlenség is az.
„Dohnányiék pozsonyi magyarok voltak” – olvashatjuk az emlegetett könyvben. Ez mást jelentett, mint Debrecenben magyarnak lenni. Vagy Kolozsvárott. Pozsonyban szláv őslakosság, magyarok és német telepesek éltek egymás mellett, hatvan kilométerre Bécstől, kétszázötvenre Pest-Budától. Különleges hely, ahol a zenetermekben mindig történt valami. Mozart már hatéves korában fellépett Pozsonyban; itt ünnepelték és adtak össze pénzt a főurak a gyermek Liszt tanulmányaira; itt szerezte zenei ismereteit Erkel, és itt született 1877. július 27-én Dohnányi Ernő.
Apját ma csodabogárnak mondanák, pedig „csak” tehetség volt: hallatlanul sokoldalú. A bécsi egyetemen matematikát, fizikát hallgatott, maradék idejében csellózni tanult. Hogy mennyire haladt, jelzi: Liszttel is kamaramuzsikált. Zenésztársai nem akarták hazaengedni Bécsből, ahogy az egyetem is fogta volna: adjunktusi állást kínált neki. Mégsem maradt, egy magyarnak otthon van dolga, mondta, és visszament Pozsonyba.
Dohnányi apját mégsem ezért vagy fia okán tartják számon ma is. 1873-ban közzétett egy gyorsírásrendszert, amely rövid idő alatt elsajátítható, és minden nyelvre alkalmazni lehet. Pánsztenográfiának nevezte, s a Monarchia írástudóit akarta közelebb hozni vele. Hiába. Elgáncsolták. Hol? Pesten. S miért? Mert a német rendszert már megszokták.
Kellett neki visszamenni Pozsonyba, mondanák manapság.
Ernő fia zongorázni tanul, előbb tőle, majd a dóm kántorától, de hetek alatt túltesz minden tanárán. Tízévesen zenét szerez, tizenöt évesen komponált miséjét apja vezényletével adja elő gimnáziumának ének- és zenekara, s nincs tizenhét, amikor Bécsben saját művét játssza. Káprázatos indulás, amelyet az is minősít utólag, hogy egy félárva erdélyi fiú, akit édesanyja Pozsonyba küld zongorát tanulni, példaképül választja a négy évvel idősebb Dohnányi Ernőt. Az erdélyi fiú neve: Bartók Béla.
A pozsonyi fiatalember Európa bármely zeneintézetét választhatná, örömmel fogadnák. Bécs egészen közel van, oda villamos jár, akár otthonról is felutazhatna az órákra, de a Dohnányiak magyarok, tehát Budapestet választja. S ha már említettük azt az erdélyi fiút, hadd tegyük hozzá: négy év múlva ő beszéli le Bartókot Bécsről, ahová már felvették, és tandíjmentességet is kapott. Így lettek mindketten Thomán-tanítványok, folytatói a Liszt-hagyománynak, s alakulhatott meg utóbb a híres magyar zenei triász: Bartók, Dohnányi és Kodály hármasa.
Nemcsak az indulás, a folytatás is káprázatos. Alig fejezi be az első évet az akadémián, zongoraötöse Brahms kezébe kerül, s a mester látni akarja az ifjú tehetséget. Lakásán fogadja Bécsben, s így minősíti a darabot: „Magam se tudtam volna jobban megírni.” Harmadévesen Londonban játszik, a Times ezt írja róla: „Még a legjóindulatúbb, legbizakodóbb hallgató sem készülhetett volna fel a magasrendű előadó-művészet oly váratlan megnyilatkozására, amilyet Dohnányi, a fiatal magyar játékos Beethoven gyönyörű G-dúr zongoraversenyében tárt elénk, s amelyért minden hallgatója azonnal szívébe zárta.”
Idehaza más a hang. A kritikusok fanyalognak. Az sem befolyásolja őket, hogy az akadémistát nyilvános zenei „párbajra” hívja ki Londonban a kor legjobbjának mondott lengyel Paderewski, hogy elnyeri a Bösendorfer-nagydíjat, hogy Amerikába hívják koncertkörútra.
Befejezi tanulmányait, és várja, hogy állást kapjon. Nem kap. Pest nem kínál számára semmit. Bécsben bérel lakást, majd mikor hívják, a berlini Königliche Musikhochschule professzora lesz. Fizetése 6900 márka, mellé egy koncertirodától további 30 ezer márkát kap.
A magyar sajtó felszisszen, amikor értesül a számokról: rögtön számon kéri rajta a „hazafiságot”. Ekkor először.
Másodszor – és még mindig nem utoljára – 1919-ben. A köztársasági kormány februárban kinevezi a Zeneakadémia igazgatójának, csakhogy jön a kommün, megalakul a zenei direktórium. Részt vesz a munkában, ahogy Bartók, Kodály és Reinitz. De aztán augusztusban érkezik Horthy, s Dohnányi szedheti a sátorfáját. Nem érik be ennyivel. Bélyeget is sütnek rá: kommunista, hazaáruló – ilyenekkel vannak tele a lapok. A tanári kar szimpátiából sztrájkba lép. Hiába, semmi nem változik. A főigazgató, akinek reformtervei szerint tanítanak ma is, állás nélkül marad.
Mit tehet egy művész, mikor látja, hogy hazáját Trianonban széttiporták? Hogy ezzel Magyarország kultúrája valószínűleg a perifériára kerül? És mit feleljen, mikor naponta hívják Londonból, Berlinből, Párizsból, Bécsből: pakoljon, induljon, várják, mindent megadnak neki, ami egy karrierhez szükséges. S ekkor ez a művész azt teszi, amire senki nem gondol. Úgy dönt, hogy marad, s fényes európai koncerttermek helyett a maradék ország vidéki városaiban ad zongorahangversenyeket. Mert olyan vigaszra van szükség, amelyet szónoklatok és vezércikkek nem adhatnak meg. Az első évben százhússzor lép fel. Gyakran olyan helyeken, ahol rendes zongora sincs.
A kormányzó ekkor már bánja, hogy elküldte az akadémiáról. Előbb Apponyival írat a művésznek barátkozó levelet, majd Klebelsberg üzen: jelenjen meg nála. A válasz: „Szívesen állok rendelkezésére lakásomon – II. ker., Trombitás út 21. –, s kérem szíves előzetes értesítését.” A találkozó nem jön létre.
Hogy mekkora érték Dohnányi, azt huszonöt éves jubileuma s az utána következő évek jelzik. Tiszteletbeli tagja lesz a londoni Royal Academy of Musicnak, megkapja a francia becsületrendet, itthon a Greguss-díjat és a Corvin-láncot. Egy alkalmi hírlapíró így tájékoztatja róla Amerika közönségét: „Soha nem fárad el, ha hazája zenei jólétének előmozdításán dolgozhat; szólóestjeinek sokasága megszámlálhatatlan. Mennyiszer kell a hangversenyek után egy-egy csüggedt órát gyalogolnia, amíg esőben, hóban hazaér! A többi kiváló művészek zordul magára hagyják elszegényedett, kifosztott országunkat; így Budapest zenei élete napjainkban egyetlen névben foglalható össze, Dohnányi Ernő nevében.”
Bartók Béla sorai ezek.
Visszaveszik a Zeneakadémiára, de főigazgató csak 1934-ben lesz. Az abszolút hallásúakról mindig botfülűek döntenek, mióta világ a világ.
Nehéz egy gazdag életet röviden összefoglalni, még nehezebb egy rövid időszakról lefejteni azt, amit az évtizedek rákentek: a gyalázatot.
Dohnányi 1945-ben a háborús bűnösök listájára kerül. Hogy miért, arról egy akkori bulvárlap – A Reggel – így tudósít: „Megkezdődtek az igazolások a zenészfronton is. Nem volt meglepetés a beavatottak előtt az a hír, hogy Dohnányi Ernőt, a Zeneművészeti Főiskola volt igazgatóját, az ismert zeneszerzőt és zongoraművészt a háborús bűnösök listájára tették. Dohnányi nevéhez fűződik a Zeneakadémia zsidótlanítása, sőt őmiatta vonult Bartók Béla, a lángeszű muzsikus önkéntes számkivetésbe. Dohnányi a nyilas időkben a Várba, Szálasihoz rendeltette a zenészeket.”
Ennyi. Ami bőven elég ahhoz, hogy valakit a bűnösök listájára tegyenek – feltéve, hogy amiről a cikkíró szól, igaz. De nem az.
Ellenben igaz, hogy Dohnányit már 1938-ban támadja Tóth Aladár. A cikket mindenki olvashatta, arról viszont szinte senki nem tud, hogy mit mondott Bartókné a zenekritikusnak pár héttel később a Csalán utcai ház ajtajában. Ezt: „Férjem arra kéri önt, hogy szüntesse be Dohnányi elleni támadásait.” Mikor Tóth Aladár magyarázkodni kezd, Pásztory Ditta megismétli: „Férjem mégis kéri, hogy ne tegye ezt többé. Személyes fájdalmat okoznak e cikkek férjemnek.” Az előszobában ott áll Bartók is. „Valóban a tanár úr óhaja ez?” – kérdezi Tóth Aladár. „Igen, kérem. Dohnányinak csak hálásak lehetünk.”
Maradjunk még annál a vádpontnál, miszerint Bartókot maga Dohnányi űzte el Magyarországról. Erre vonatkozó bizonyítékot a gazdag Bartók-irodalomban sehol nem találni. Márpedig ha lenne ilyen, üldözői fennen lobogtatták volna.
Aztán még valami.
Az anschluss után Bartókot naponta foglalkoztatja a kivándorlás gondolata. 1938. április 13-án írott levelében, amelyet Annie Müller-Widmann asszonynak küld Bázelbe, ez olvasható: „Az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. Kérdés csak az, mikor, hogyan? Hogy aztán egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni vagy – ami ugyanazt jelenti – tovább dolgozni, el se lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet.”
Ettől a lépéstől csak az tartja vissza, hogy nem akarja magára hagyni édesanyját. Amikor az idős asszony 1940-ben meghal, Bartókot és feleségét semmi nem tarthatja vissza.
De mi tartja vissza Dohnányit? Mert őt is ütik-vágják.
1938 júliusában Karácsonyi István a Turul Szövetségben olvasta föl előterjesztését a magyar zenekamara felállításáról. Az indokok egyikét ezekkel a szavakkal ismertette: „Aki ismeri a magyar zenei viszonyokat, az a zenekamara törvényeinek sorai között ráismer az intézményekre, amelyek kúrára szorulnak. Ráismer (…) a Zeneművészeti Főiskolára, melynek tanári karában 44 % a zsidó és a zsidókkal összebogozott keresztény… A magyar zenének három kitűnő reprezentánsa: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán… Nem közénk valók, mert nemrégiben saját maguk fölött ítélkeztek, amikor nyíltan a zsidóság mellé álltak.”
A folytatásról Weiner Leó levelét idézzük 1948-ból: „Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara«, melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és a színészkamara), nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta.”
Később már a szabotálás sem segít.
1941-ben hívatja Hóman, a kultuszminiszter, meg akarja vele beszélni az elbocsátásokat a Zeneakadémián. Két óradíjas tanárral kezdi: Faragó Györggyel és Major Ervinnel. Dohnányi azonnal feláll, és közli, erről szó sem lehet. Hóman hajthatatlan. Dohnányi is az, s közli, hogy lemond főigazgatói állásáról.
Ha mindez így volt, márpedig így volt, miért esküdtek össze ellene negyvenöt után? S egyáltalán: hogyan lett belőle háborús bűnös?
Nos, akkoriban könnyen lehetett az bárkiből. Egy lovasember, Pettkó-Szandtner Tibor, a bábolnai ménes parancsnoka azért került fel a listára, mert Németországba mentette az oroszok elől lótenyésztésünk pótolhatatlan értékeit: a magyar fajtákat. Ha nem teszi, ma a Don mellett legel az összes nóniusz, az összes lipicai, arab vagy gidrán lovunk. Csánky Dénes, aki az elkobzott zsidó javak kormánybiztosa volt, és a Szépművészeti Múzeum teljes gyűjteményét szintén Németországba vitte, nem került fel a listára.
Ő nem, Dohnányi igen. Vajon miért?
Ennek Jemnitz Sándor a tudója, a gyönge muzsikus, aki negyvenötben a zenészeket igazoló bizottság vezetője lett. Ő pedig, mint akkoriban a tehetségtelenek, bosszút állt.
Hogy kifélék voltak az ilyen bosszúállók? Jemnitz 1890-ben született, a Zeneakadémián tanult, majd német operatársulatoknál korrepetitor. 1924 és 1950 között a Népszava zenekritikusa, 1945-től a Munkás Kultúrszövetség elnöke, 1947-től az Éneklő Munkás főszerkesztője, élete végén pedig a zenei gimnázium óradíjas tanára. A fentiektől még lehetne jó ember is, de nem az. Hogy mi valójában, arra Kodály egyik írása adja meg a választ:
„Jemnitz évtizedeken át epébe mártott tollal írt rólam. Medgyaszay Vilmától tudom, hogy a szerkesztőség tagjai sokat mulattak ezeken a förmedvényeken, és hagyták, hogy Jemnitz kitombolja magát, mert valami »sigánja« van velem. Ez a jiddis szó (chicane) azt jelenti, hogy pikkje van rám.”
Ez a figura terjeszti, hogy Dohnányi fasiszta volt.
Hangja elhallatszik Amerikáig.
Folytatjuk
origo.hu
Tanulás kamaszoknak: 5 zseniális trükk, amitől maguktól fognak leülni tanulni
